Szolnok Megyei Néplap, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-02 / 27. szám
M 8 Irodalom, művészet 1985. FEBRUÁR 2. *Y. Devecserl Gábor emlékére Kiss Dénes: Babits kérdéseihez i. Esti kérdés —• kérdések estje Följön bennem a naplemente Átkormozódik test és lélek Ideje jött a rettegésnek? Végső idők ideje jött el? Embertelen ember az EMBER? 2. Bűvös körök hívnak és fognak! Elátkoz éltető ősi juss? Az eszmélés villámlik bennem de nem tudom miért kell lennem?! Miért dübörgők tehetetlen szárnyaló dinoszaurusz? Hallama Erzsébet: Hang a hetedikről Lisszabon Szálloda egyik legolcsóbb szobácskájábán fel-alá járkál Sztyepan Klocs- kov harmadéves orvostanhallgató, és szorgalmasan biflázza az orvostudományt. A szakadatlan és megfeszített magolástól kiszáradt a torka, homlokán kigyöngyözött a verejték. A jégvirágos szélű ablaknál a Klocskovval együtt élő Anyuta ül egy kis széken; huszonöt év körüli, apró termetű, soványka barna lány, nagyon halvány arcú, szelíd szemű teremtés. Görnyedten ül, egy férfiing gallérját hímezi piros fonállal. Sietős a munkája . . . A folyosón déli kettőt ütött a rekedt hangú falióra, s a kis szoba még takarítatlan. Gyűrött pokróc, szétdobált párnák, könyvek, ruhadarabok, nagy, piszkos mosdótál. tele szappanos vízzel, amelyben cigarettavégek úsznak, a padlón szemét.. . Mintha mindezt szándékosan hányták volna egy halomba, összekavarva és gyűrve az egészet. — A jobb tüdőszárny három részből áll... — biflázta Klocs- kov. — Határai! Felső része, a mellkas elülső fala mentén, a negyedik-ötödik bordáig terjed, oldalsó része a negyedik bordáig ... hátul a spina scapulae-ig ... Klocskov megpróbálja maga elé képzelni az imént olvasottakat, szemét a mennyedre emeli. Mivel nem kapott tiszta képet, mellényén keresztül kitapogatta felső bordáit. — Ezek a bordák olyanok, mint a zongora billentyűi — mondta. — Meg kell szokni, hogy az ember el ne tévessze a sorrendet. Csontvázon és élő emberen kell tanulmányozni ... Gyere csak Anyuta, hadd tájékozódom rajtad! Anyuta letette a varrását, levetette blúzát, és kiegyenesedett. Klocskov leült vele szemben, ösz- szevonta a szemöldökét, és számlálni kezdte a bordáit. — Hm... Az első borda kita- pinthatatlan... A kulcscsont alatt van... Ez lesz a második ... Igen ... Ez meg a harmadik .. . Itt van a negyedik . .. Hm ... Igen ... Mit húzódozol? — Olyan hidegek az ujjai! — No, jól van ... nem halsz bele, maradj nyugton. Ez tehát a harmadik borda, ez meg a negyedik ... Olyan soványnak látszol, mégis alig tudom kitapintani a bordáidat. Ez a második ... ez itt a harmadik ... Nem, így csak ösz- szekeverem, és nem tudom világosan elképzelni... Fel kell rajzolnom ... Hol a rajzszenem? Klocskov fogta a szenet, és a bordák mentén néhány párhuzamos vonalat rajzolt Anyuta mellére. — Nagyszerű. így már világos, mint a nap .. . Most pedig ki is kopogtatom. Állj csak fel! Anyuta felállt, és fölemelte az állát. Klocskov nekilátott a kopogtatásnak, s úgy elmerült, hogy észre se vette, hogyan csípi kékre a hideg Anyuta száját, orrát és ujjait. Anyuta remegett, és félt, hogy az orvostanhallgató észreveszi didergését, és nem firkálja, nem kopogtatja tovább a testét, aztán majd megbukik a szigorlaton. — Most már minden világos — mondta végül Klocskov, abbahagyva a kopogtatást. — Most maradj így, és ne mázold el a szenet, én addig még biflázok egy kicsit És a diák tovább rótta a szobát, folytatta a tanulást. Anyuta, mint egy tetovált nő, fekete sávokkal a mellén, dideregve ült a kisszéken, és gondolkozott. Általában igen kevés beszédű volt, legtöbbször hallgatott, és gondolkodott, gondolkodott . . . Az öt-hat esztendő alatt, amelyet a Klocskovéhoz hasonló különböző kis szállodaszobákban töltött. öt embert ismert. Most már valamennyien végeztek, jó állást szereztek, s mint tisztességes emberek természetesen rég elfeledték őt. Az egyik Párizsban él, kettő orvos lett, a negyedik festő, az ötödik pedig, azt hallotta, már professzor. Klocskov a hatodik... A. P. Csehov: Anyuta Nemsokára ő is elvégzi az egyetemet. és kikerül az életbe .Kétségtelen, hogy szép jövő vár rá, Klocskov biztosan nagy ember lesz, de a jelen nagyon siralmas: Klocskovnak nincs cigarettája, nincs teája, kockacukra is csak négy szem maradt. Be kell fejezni a hímzést, amilyen gyorsan csak lehet, elvinni a megrendelőhöz, aztán a huszonöt kopejkán teát meg dohányt venni. — Szabad? — hangzott az ajtó előtt. Anyuta gyorsan a vállára borította gyapjúkendőjét. Fetyiszov lépett be, a festő. — Egy kis szívességet szeretnék kérni magától — kezdte Klocs- kovhoz fordulva, vadul villogtatva szemét a homlokára bukó hajfürtök alatt. — Legyen olyan jó, adja nekem kölcsön ezt a gyönyörű hajadont egy-két órára! Festek, tudja, és modell nélkül sehogy sem boldogulok. — Kérem, szívesen! — állt rá Klocskov. — Eredj. Anyuta. — Sok mindent megértem én ott! — szólal meg halkan Anyuta. — Ugyan, hallgass! A művészet érdekében kér, nem holmi szamárságért. Mért ne segíts, ha teheted? Anyuta öltözködni kezdett. — És mit fest? — kérdezte Klocskov. — Pszükihét. A téma jó, de valahogy mégse sikerül: folytonosan más és más modellel kell dolgoznom. Tegnap egy kék lábú nőt festettem. Mért kék a lábad, kérdem tőle. A harisnya fogta meg, mondja. Hanem maga örökösen magol! Boldog ember, hogy van türelme hozzá. — Az orvostudomány olyan dolog. amit be kell biflázni. — Hm ... Hanem, bocsásson meg, Klocskov, de maga úgy él, mint a disznó. így élni, az ördögbe is! — Hogy élek? Másképp nem megy .. . Az apámtól csak tizenkét rubelt kapok havonta, ennyiből pedig nehéz rendesen élni. — Ez igaz... — mondta a festő utálkozó fintorral. — De azért mégis lehet egy kicsit különbül élni... Egy fejlett értelmű embernek feltétlenül kell hogy legyen esztétikai érzéke. Nem igaz? Itt pedig, magánál, ördög tudja, mi van! Az ágy vetetlen, piszkos a víz a mosdóban, szemét... tegnapi kásaruaradék a tányéron .. . pfuj! — Igen — mondta zavartan a diák. De Anyutának nem volt ma ideje takarítani. Egy percre sem ért rá. Amikor a festő elment Anyuiéval, Klocskov lehevert a díványra, és fekve folytatta a tanulást, aztán észrevétlenül elaludt, és egy óra múlva ébredt fel: két öklére támasztotta a fejét, és komor gondolatokba merült. Eszébe jutottak a festő szavai: fejlett értelmű embernek kell hogy legyen esztétikai érzéke, és egyszerre maga is utálatosnak, visszataszítónak érezte környezetét. Lelki szemével szinte látta a jövőt, amikor majd betegeket fogad a rendelőjében, tágas ebédlőjében teázgat majd feleségével, aki tisztességes asszony lesz — s most már képtelenül ocs- mány volt a szemétben a piszkos vízzel telt mosdótál, amelyben cigarettavégek áztak. Már Anyutát is csúnyának, lomposnak és szánalmasnak látta. El is határozta, hogy szakít vele. de azonnal, mindenáron. Amikor a lány visszatért a festőtől, és levetette a bundáját, Klocskov felkönyökölt a díványon, és komoly hangon mondta neki: — Ide hallgass, kedves... Ülj le, és hallgass végig. El kell válnunk egymástól! Röviden: nem akarok tovább veled élni. Anyuta olyan fáradt, olyan törődött volt. amikor a festőtől visz- szatért. Arca beesett, szinte meg- soványodott a hosszú álldogálás- tól, álla kihegyesedett. Az orvos- tanhallgató szavaira nem válaszolt semmit, csak a szája remegett meg. — Lásd be, hogy előbb vagy utóbb úgyis el kellett volna válnunk — folytatta a medikus. — Te szép vagy, jó vagy, okos vagy, megérted hát... Anyuta fölvette a bundáját, szótlanul papírba csavarta a hímzését. összeszedegette a cérnaszálakat, tűket; a párkányon egy papírban megtalálta a négy szem kockacukrot, s letette az asztali« a könyvek mellé. — Ez a maga ... cukra .. — mondta csöndesen, s elfordult, hogy a diák ne lássa a könnyeit. — No, hát mit sírsz? — kérdezte Klocskov. Zavarában sétálni kezdett a szobában, és azt mondta : — Igazán furcsa vagy . . . Hiszen magad is jól tudod, hogy el kell válnunk. Nem élhetünk örökké együtt! A lány már összeszedte kis mo- tyóját, és visszafordult, hogy elbúcsúzzon, amikor az orvostanhallgató egyszerre megsajnálta: „Tartsam itt még egy hétre? — kérdezte magától. — Tulajdonképpen mért ne maradhatna? Egy hét múlva aztán májd elküldöm.” osszantotta tulajdon ingatagsága, ezért keményen rámordult a lányra: — Mit álldogálsz ott! Ha elmégy, hát menj, de ha nem akarsz, akkor vesd le a bundád, és maradj! Maradj, no! Anyuta némán, nesztelenül levetette a bundáját, aztán ugyancsak csöndben kifújta az orrát, sóhajtott, és zajtalan léptekkel indult megszokott helyére, az ablak alá, a kisszékre. A diák maga elé húzta a jegyzeteit. felállt, és tovább rótta a szobát. — A jobb tüdőszárny három részből áll... — duruzsolta. — Felső része, a mellkas, elülső fala mentén, a negyedik-ötödik bordáig terjed ... A folyosón valaki teli torokból kiáltotta: — Grrigorij, a szamovárt! Rab Zsuzsa fordítása Százhuszonöt éve. i860 Január 29-én született Anton Pavlovlcs Csehov orosz Író. Csend van idebent, de zajaival mégis jelen a serény kinti délelőtt: a szomszédban, kaput nyitnak és kifarolnak a kocsival, az utcán valaki szenet lapátol, megcsörren a vödrök fogantyúja, a szemetes- autó már elvonult, de tudom, hogy a közeli kis utcákban még ott fújtat. rója köreit. Idebent csend van, termékeny, reménytkeltö csend, munkára buzdító. De megszólal a telefon. Belevi- sít a csöndbe, szétzúzza. Megadom magam, kelletlenül emelem a kagylót, kelletlenül szólok bele, csak annyit: halló. — Te vagy az, anyu? — mondja egy hang a drót végén. De milyen hang — a gerincemben egy nyilal- lás. Valami nyüszítés, valami zokogáson túli, kicsiny, összezsugorodott hang, mélyről, valahonnan a bugyrokból feltörő. Megismerem, hogy nem az én gyermekem hangja, és mégsem vagyok biztos benne. Szempillantásnyi idő alatt végigélem, hová ment, mit csinálhat. nem lehet semmi baja, ez nem is lehet ő, nem is ilyen a hangja! Ez egy kisebb gyereké, nem, mégsem kicsié, inkább egy felnőtt lányé, egy felnőtté — vagy mégis inkább egy öregé, egy apróra asza- lódott öregé? Miközben érzem, hogy a rémület egyik hulláma elvonulóban, máris lecsap a másik. Gyere haza, mondja a hang. Hova haza? Hol vagy, mi bajod, ki vagy? Kérdeznék, de nem merek. Hiszen ez egy segélykiáltás. A kérdések hűvösek, idegenek, elriasztják, és akkor ott marad egyedül, és még azt sem tudom, gyerek-e vagy felnőtt. A hang csak egy emberi lény darabja, — nedves cserépdarab, melyből nem vehető ki az edény formája. Halló, ismétlem meg csekélyke tudományomat, akár egy varázsszót, az egyetlent, ami ebben a törékeny pillanatban helyénvaló. Olyan rosszul vagyok, mondja újra a hang. Mégis gyerek. Az a kis vinnyogó kunkor a szó végén, ahogy belefullad a könnyek gombócába ... Ösztöneim mozdítják a számat: mid fáj? A válasz akár a zuhatag: a fejem! nagyon fáj a fejem! A kinyitott gázcsap, a marokra fogott italosüveg. a szétszóródott gyógyszerek homályos víziói helyébe feldúlt lakás képe lép, lezuhant fal, törmelék. Beütötted? Nem ütöttem be, mondja a hang, csak fáj. Sírás, szipogás: gyere haza, anyu. Most már körülményesen, óvatosan bevallom, hogy nem én vagyok az. de majd mindjárt szólok neki, hol is van? Nem tudom. A rádió szól melletted? Igen. Dolgozni van a mamád? Igen. Csak a fejed fáj, más nem? Nem. Vagyis igen, mert beteg vagyok. Azért maradtál otthon? Azért. És hol, hol laktok? Hetedik emelet, de tessék szólni az anyunak. Persze, csak hogy is hívják? Az újra kitörő sírás csuklásai között elhangzik egy vezetéknév, meg az: tessék neki szólni, meg egy kattanás — aztán újra a csönd. Ott állok, kezemben az elnémult hallgatóval. A végén ott lóg egy zsineg. Belemegyek a falba. Onnan ki az utcára. Keresztül a városon. A túlsó végén egy kéz, ki tudja, milyen, ki tudja, mit csinál
