Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
1985. JANUAR 12. Irodalom» művészet 9 Bisztray Ádám: A kard Hagyományos fegyvernemünk, legméltatlanabb szolgája, én az elolvas és álom közli percben a pástra kiállók. Plasztron feszül rajtam, egy számmal kisebb, százféle veríték, éles illatába mártott. nem volt a~ fehér, mióta egy sztár kibújt belőle, és félrelökte. A lehúzott rostély. a fény-csíkozta, sós párákban felizzó arc az övé is lehetne, mégis az enyém, kit vesztesnek jelöltek. Látom magam, táncolok hátra, előre, két penge közt méricskélem a távot. ■Sarkam pontos rugója ellök, szállók, szárnyam nélkül kék. útján a markolt acélnak, és nem érek földet soha. Weöres Sándor: Tavaszvárók Meglődd, megint futunk, a berken át, feledve tél jegét. A záros kert-ajtón s a kerten át- ha felszikkad a rét. Most hús estére híisebb éjszakát borít fehér sötét. De majd megint futunk a berken át s fogjuk köröskörül az almafát, feledve tél jegét, ha felszikkad a rét. Rózsa Endre: Lélek-időm óraműve Mint cseppkő képzelt oszlopa az alsó és a felső klip között - fájdalmaimban régen összenőtt a már nem és a még soha. E képzelt oszlop oly való; magát a hiányt méri; pereg-e? Homokóra, melynek nincs közepe, és vissza - nem fordítható! Szűcs Mariann: Békét/enüi S/.emenyei elnyomta a cigarettát, és meggyújtotta a következőt. — Nos? Rendben? — kérdezte Feritől, és .segédjétől, aki nagy lendülettel tilt be mellé. — Aláírattam — nézett a semmibe a fiú, és egykedvűen pöccintett le az ablaküvegről egy porszemet. és bedobta a munkanaplót a kesztyűtartóba. — .Strici! — gondolta Szemenyei. — De várijai, kapsz te tőlem! Szótlanul ültek egymás mellett. A fiú nem értette, hogy a mester egy kukkot se szól. Szemenyei. az öreg balhés, a szóbuldózer. Ez a hír járta róla. Mi a fene van vele? De megkérdezni nem merte. — Szemenyei csoport? — Igen. Az vagyok — szólt a mester. — Nagykörút 125. Ráz a pinceajtó. De remélem nem viccelsz? — mordult a mikrofonba Szemenyei. — Oké, már itt se vagyunk. Szemenyei dühösen nyomta a gázt. Egy tacskót osztanak be mellé, akit nem lehet másra használni, csak Iétracígölésire. És az ilyen megfújja a borravalót. Egy büdös tízesért képes eladni a becsületét. Tudta, hogy ö vén róka ahhoz, hogy házmesterekkel bohóckodjon a munkanapló aláírásával. És különbeniis. Amíg ő megbütyköli a villanyt, addig a Feri elintézheti az adminisztrációt. De a lóvé az közös! Nem tűnt volna fel neki a fiú sumákolása, hanem tudná, hogy a Tüzér utca 28-ban a Rózsi mindiig ad egy húszast. Ha dolgoznak, ha nem. Lehet az egy égő becsavarása vagy vezetékcsere. Szemenyei hirtelen fékezett. — Itt voltunk az előbb, mi van? — kérdezte a fiú. — Vissza kell mennem. Csak egy pillanat! — azzal kiugrott a kocsiból és berohant. A fiú dermedten nézett utána, majd a húsrzast zavartan begyűrte a mellényzsebébe. — Lehet, hogy emiatt pipa? — tűnődött a srác, és révetegen figyelte ahogy a „nagy Szemenyei” bekacsázik a házba. Rózsi, a nagymellű, bőhúsú házfelügyelő iszonyatos dübörgéssel fogadta a villanyszerelőt. — Mi van Mucus? Mit hagytál itt? — Naccságám! Adtál az előbb annak a Ikölyöknek egy húszast? — Na hallod, Palikám! Hát kérdés ez? Persze! — A Feri letagadta. Lenyelte. — Az a cinkár, a kocsiban? Micsoda tróger! — sápítozott az asszony, és felbontott egy üveg sört, hogy a megrázkódtatást valamelyest elviselhetővé tegye. — Elég nagy palimadár vagyok, de rühellem az ilyen ócska trükköt. Ide figyelj, bogárkám! Van egy kérésem! — Neked mindent. Palikám! — Itt van egy ötvenes. Holnap intézd úgy, hogy kijöjjünk! Add a fiúnak! Meg akarom csípni ezt a taknyosl! — tette a pénzt Szemenyei az asztalra. — Tultira mehetsz. Palikám! Bennem megbízhatsz. Minden csavargónak ki kell tekerni a nyakát, vagy a szemét kiszúrni! — mondta az utóbbi* tétován az asszony, hiszen Vak Béla esetét az árpádházi királyoknál tudatosan nem követhette a saját kis piti életében. így aztán a pénzt begyűrle a zsíros kötényzsebbe, és a villany- szerelő mellét bökdösve megkérdezte. — Iszol egy kortyot? — Nem, kösz. Szoli. De te most is szebb vagy, mint hat bajadér. Csók az édes buládra! — és azzal visszarohant a kocsihoz. Este nyolcra ért haza Szemenyei. Kimerültén huppant a fotelba. — Miért vagy olyan nyűgös? — kérdezte az asszony, és a férfi mellén egy szőrszálat próbált kiegyenesíteni, de a hasztalan húzi- gálástól az inkább ösezegöngyörö- dött. — Hagyj békén; — mondtaSze- rhenyei. — Rohadt fáradt vagyok. A Nagykörúton volt egy hülye melónk. A pinceajtó rázott. Hat házat kellett áramtalanítani, egy öreg mindenáron a Pártbizottságra akart telefonálni, hogy mi szabotálunk, a sörözőből két állat késsel rontott rám, egy vénasz- szony elátkozott a macskái nevében, hogy a hűtőjében megrohad a húsuk, és a végén a fodrászüzletben a daueros libák kotkodá- csolása, hát szóval... kipukkadtam. És ez az új társam is egy szemétláda. Lenyeli a borravalót. De holnap kiugratom! Mi ez a marhaság? — fordult a tévé felé Szemenyei. — Valami vita. Tudósok vagy mi a fenék — kezdett vetkőzni az asszony. — A másikon nincs valami jobb? — ásítozott Szemenyei, és felbontott egy üveg bort. — Nem tudom. Nézd meg! De jó lenne, ha nem innál, inkább el mennél ... — Menj te a francba, orvoshoz! Ne kezd megint a vérnyomásommal, mert akkor hétszentség, hogy felmegy! Szomjas vagyok és kész. Az asszony hápogott valamit, de végül fásultan legyintett, és bebújt az ágyba. — Ha megdöglök, hát megdög- lök — motyogta maga elé Szemenyei. Elterpeszkedett a fotelban, és a bort szopogatta. Az asszony szuszogása egyre egyenletesebbé vált. — Cö. Tudóskáim! Mit össze nem mammogtok itt? Ti mindent tudtok, ugye? Csak egy napig lófrálnátok velem! Akkor megérteném. hogy miért izzadtok ennyire. Fürdőmedencés kégli, a jatt meg öt forint. Erre telik a ti tudományotokból, mi? Szemenyei egyre ingerültebben nézte a tévét. Már nem is a műsort figyelte. — Ott egye meg a rossz nyavalya ezt a rohadt világot! Nekem meg három és fél rongy a munka- nélküli segélyem. És tartom a pofámat, amíg hozzálopkodom a magamét. Kivonulok a címzetes főosztályvezetőhöz, és beszerelem a cuccot. Az asszony felriadt Szemenyei dobogására. Kikászálódott az ágyból, és eloltotta a tévét. — Pali! Az istenért, feküdj már le! — Oké! Igazad van. Minek húzzam fel magam? Amíg van telek, ház, capcara. addig kuss! Addig nincs hiba. Hogy is mondta az a csokornyakkendős ? Ja, a munkás- osztály öntudata. Én azt hiszem, amióta halálra zabáltatjuk magunkat. meg a seggünket a kocsiban lötyögtethetyük, azóta már arra is marad lozsónk, hogy ne csak a családunknak, hanem az osztályöntudatunknak is kriptát állítsunk. Szemenyei másnap az asszony ráncigálására ébredt. Egész nap kábult volt. A bor sem esett igazán jól. Állandóan savanyúkat böfögött. engeteg címet kaptak. Fáradtan vezette a kocsit. Ferinek be nem állt a szája. Csak locsogott össze-vissza, a nőkről, a cimborákról, no meg a diszkóról. — Bár ilyen folyékonyan tudnál biztosítékot cserélni! — vétette oda Szemenyei. — Mester, csüggök magán! — nyögte a fiú. — Szemenyei csoport! Halló! Tüzér utca. Vétel! — szólalt meg a diszpécser, és Szemenyeinek eszébe jutott az ötvenes. — Igen. Tüzér utca 28. Indulunk — válaszolta Szemenyei, és egy kicsit kizökkent másnapos hangulatából. Szemenyei elnyomta a cigarettát, ás meggyújtotta a következőt. — Nos? Rendben? — kérdezte Feritől, a segédjétől, aki nagy lendülettel ült be mellé. — Aláírattam — rakta be az ötvenest a „rizsa” feliratú dobozba a fiú, és hamiskásan pöccintett le az ablaküvegről egy porszemet, majd a munkanaplót bedobta a kesztyűtartóba. — Oké, fiú! — bólintott Szeme- menyei. És a fiú nem lepődött meg, amikor „Szemenyei, az öreg balhés” végigszórakoztatta a műszák! ideje alatt. vetette, s úgy babrált egyik kezével a másikon, hogy jól lássák a három aranygyűrű; egy, amit még boldogult szüleitől lánykoráiban kapott, a másik, amit szegény anyjától örökölt, s a harmadik, amit régen elhalt férjétől kapott egy régi-régi születésnapon. így adta a férfi tudtára, számára is nagy nap ez a mai; asszonykérő. Készültek rá, s gondolták, nem fosztják meg magukat a formaság, a házi szertartás adta örömöktől. Csend. A férfi maga elé meredve ült, gondolta, nem szól még, elvégre nem lehet ajtóstul rohanni a házba, hagyta, hogy múljon az idő. —i Magára hagyom, Sándor. Melegedjen — szólt az asszony, s magát kihúzva, a konyha felé lépett, s elmenőben mondta; — Megfőzöm a teát. Kér bele mézet? — Ha lehetséges. Huruttal küszködök, és arra a méz kiváló orvosság. — Igen, biztosan az — helyeselt az asszony. — Megboldogult uram kimondottan mézpárti volt. Azt mondta, a méz csodaszer, erősíti a szívet, hála legyen érte a méhecskéknek. — Miben halt meg szegény? — A szíve vitte el. — Szomorú az asszony mosolya. — De én azért hiszek a mézben. — Okosan. Nagyon okosan. A férfi bólogatott, az asszony meg kitipegett a konyhába, s csak szelíd konyhai zajok keringtek az öreg kérő körül. Micsoda nyugalom, micsoda békesség. Kellemes borzongások futottak át az öregemberen, s mintha mélységbe zuhanna, úgy szippantotta magába az álom. Az asszony tíz perc múltán gőzölgő teáskannával jött. Megszo- morította, hogy kérőjét alva találta, de sebaj, úrrá lett rajta a lelkesedés, visszatért a konyhába, és sütőbe rakta a szendvicseket. Odakint várt. amíg megkészülnek. Arcán babrált a tükre előtt, hajába túrt, újra rúzsozta hervadt ajkait, s midőn mindennel elkészült, nyitott újra kérőjére. — Ébresztő, Sándor! Ébresztő! csilingelt a hangja önfeledten. — Uzsonna. Nem jött felelet. Nevetve lépett a férfihoz, csontos kezét vállára tette, s újra szólította: — Sándor! Sándor, ejnye, de nagyon tud maga aludni. Hogy a kérő nem felelt, erősebben mozdított rajta, mire a madárkönnyű test tehetetlenül előre bukott. Az asszony letérdelt, úgy nézett fel a férfi arcába, s nem volt benne rémület, amikor kiolvasta a félig nyitott szemekből: ahol e7- az öregember jár, onnét nincs embernek többé visszatérés. A másik fotelhoz lépett, beléros- kadt, arcát két tenyerével fedte, s várta, hogy feltörjön belőle a zokogás. Nem csak a vénembert siratta. Önmagát is. Mert neki ez a kérő az utolsó kérője volt. Utolsó? A legutolsó. Varga S. József összeállította: Rékasy Ildikó Gerzson Pál Munkácsy-díjas ,festőművész kiállítását az Ernst Múzeumban láthatta nemrégiben a cnagyközönség. Irodalmi oldalpárunk illusztrációit a kiállítás anyagából válogattuk.
