Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1985. JANUAR 12. ■ I Arcképvázlati természet „ügyvédje Madarak, tarka szárnyú lepkék, vízben, szárazföldön élő állatok, amelyeket nagyapáink, sőt, még apáink is láthattak, megfoghattak, mi már sokukat csak könyvekből, képekből ismerhetjük. Áltudósok megfigyeléseken alapuló véleménye szerint ma is évente kihal egy-egy növény- állatfaj... Tovább sokasodik tehát a kép unokáink könyveiben miközben egyre kevesebb madár dalol majd az erdőkben, megfogyatkoznak a halak a tavakban, folyókban. »Egy-egy ritkaságiszámba menő állat felfedezése, gondozása diadalnak számít a szakemberek körében. S noha törvény is született a természet. a környezet védelmére ma már csak. keveseknek adatik meg ez a diadal. Jórészt természettudományos ismereteink hiányosságai miatt nem halljuk meg a kihalófélben lévő állatok jajkiáltását, ha aszfalthoz, betonhoz szokott lábunk egyáltalán arra visz bennünket. * A hamvas rétihéjának szerencséje volt. Kitűnő orvosra talált. Endes Mihály, a tiszafüredi gyerekek doktor bácsija felfedezte a fészkét a hatalmas búzarengetegben, s miként a "kis betegekért „harcba szállt” érte is. psak- hogy ezúttal talán nehezebb dolga volt, nem betegség ellen küzdött, hanem egy szemlélettel. Még ma is tartozik egy hektár búzával a tsz-nek, amelynek földjére merészkedett a kihalófélben lévő madárfajta. Végül persze a hamvas rétihéjának sikerült megmenekülnie, ma már több pár is található a Nagykunságban. S szenzációnak számít egész Európában. Számos más állat- és növényfaj azonban miután az eke, a traktor feldúlta otthonát elpusztult, vagy elmenekült e tájról. Endes Mihály 1982-ben, felkérésre tanulmányt készített, amelyben a Nagykunság mintegy tíz hektárnyi területének védelmét szorgalmazta. Azóta sem történt semmi. Illetve ez lett volna a jobb, hiszen azóta felszántották a megjelölt területeket is. Termelés- és gazdaságcentrikus gondolkodással nemigen érthető mi bajunk lehet abból, ha nincs a környezetünkben hamvas rétihéja, vagy sziki pacsirta. Eszünkbe sem jut, amit Endes Mihály a tudósokkal együtt vall, hogy az élet egyedi formáit veszítjük el pusztulásukkal mindörökre. S ezáltal megbomlik a táj, a természet összhangja, miként a rákos betegség esetében visszafordíthatatlan folyamat kezdődik el. S ha ma nyerünk tíz hektár amúgy sem különösebben jól művelhető területet, ki tudja milyen árat fizetünk majd érte évek, évtizedek múlva. Mindezek tudatában Endes Mihály mégsem pesszimista, hiszen évtizedek óta tartó kutatásai, tevékenysége eredményeket is hoztak. A közeljövőben tájvédelmi körzetté nyilvánítják a Ti- szabábolna. Mezőcsát közötti területet, amely a Kis- Hortobágy nevet viseli majd. Ugyancsak az ő érdeme a Nagykunság állatvilágának feltérképezése, amely úttörőmunkának számít, hiszen mindaddig fehér folt volt ebből a szempontból az ország fauna térképén. Kutatott a Jászságban, a Hortobágyon, a Dunától keletijei szinte az egész Alíöldön ismerős, Már-már háziszerzője a Búvárnak, valamint az Élet és Tudománynak. Tartalmas, összefoglaló olvasmányos tanulmányt írt a Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv legutóbbi számában a Nagykunság gerinces faunájáról. Fotókiállításokon mutatta be kutatóútjainak „gyümölcsét". Még a rendelőt is madarak, állatok képei díszítik, vagy inkább barátságosabbá teszik. A kis betegek számára könnyebben telnek a vizsgálat nehéz nercei. Bár a gyerekek amúgy sem igen félnek a közismerten derűs, a nyelvükön jól értő: fiatalos doktor bácsitól. Mint lelkiismeretes orvos, s mint biológus, természet- védő is számos kitüntetést kapott. Nem tekinti magát tudósnak, úgy véli munkája és a kutatás — noha meglehetősen költséges, időigényes — jól megfér egymással. Sőt, a természet iránti rajongása volt az ok. hogy a gyermek- gyógyászatot választotta. — A természet olyan mint a kisgyerek — mondja. — Mindkettő kiszolgáltatott, ha sír nem is igen értjük a szavát, de mégis ápolni, gondozni kell. A jó szülő legalább is ezt teszi. Ez nemcsak afféle szép szólam, Endes Mihály ennek a szellemében is él. Felesége, aki orvosírnok, s két fia gyakori társai a kutatóuta- kon. Feltöltődés számukra is a barangolás a természetben, miközben a fiúk megtanulják, hogy kell óvni, védeni a környezetet, addig édesanyjuk vázlatokat készít, festeget. Tehetségre valló képei, szobrai a lakás díszei, s egyben belopják a téli, őszi táj szépségét, a mezők illatait a betonfalak közé. Nm véletlen, hogy szívesen „kopogtatnak be” az otthontalan, kóborló állatok éppen Endes Mihályókhoz. Hol egy gólyát, hol egy macskát pártfogol, gondoz a természetbarát család, az alkalmi látogatók nem kis csodálkozására; Megszállottak, gondolja a megrögzött városlakó. Aki viszont még nem szakadt el annyira a természettől, azt nem zavarja a fotel körül settenkedő nyakigláb gólya, s egyetért a házigazdákkal valahogy így, természetkö-» zelben kellene élni. Tál Gizella Téli bálázók A csépai Tiszamenti Termelőszövetkezet tiszaugi kerületében szalmát báláznak. A gondokság 10 vagonnyi szalmát 'adott el egy kecskeméti szak- szövetkezetnek. Képeink a munkálatokat örökítették meg Ahol a közös művelődés: szokás Kötődések a Vegyiművekben Átlagos téli délelőtt. A Tiszamenti Vegyiművek lakótelepén két bácsika vesszőseprűvel söprögeti a járdáról a frissen hullott havat. Törzsdöntés — karlendítés — seprűemel intés;— egy feketerigó a sövény tövéből megbabonázva bámulja a szorgos- kodókat. Jól haladnak, de Az üzem művelődési központjának klubjában — a délelőtt ellenére — meggyőződhettünk: a közösségi szellem nem merül ki a város e tálján a nyugdíjasok hósöp- rögetésében. Három fiatal — Csekő Gábor, Nagy Sándor, Komáromi Erika — rendezgetett a helyiségben, hangfalakat és egyéb diszkóberendezéseket, kólásládákat. Mindebben — így önmagában — nincs az égvilágon semmi különös. De ismerkedjünk meg egy kicsit közelebbről velük . . . Komáromi Erika a mosószerüzemben dolgozik, három műszakban — most éppen délutános. Nagy Sándort a „Tripoliba” — a nátriumtripolifoszfát üzembe — várja a délután hétfőtől tízig tartó műszak. Csekő Gábor nem a vállalatnál dolgozik, hanem a mentőknél — szabadnapos. Délelőtti „nyüzsgésük” oka: az ifjúsági klubban ők vállalták a pótszilveszter előkészítését, a büfé „feltöltését”, a dekorációt, s mindent, ami az ilyesmivel jár. Vagy 80—80 fiatal biztosan összejön — a klubtagokon kívül vendégek is jöhetnek. Hát ez minden: a jó hangulatért tenni is kell valamit. S ez — ebben az intézményben — akár a „házirend” részét is képezhetné. Körülbelül így szólhatna a házirendnek ez a pontja: „Évente több, mint háromszáz napon, hetente hetven órát tartunk nyitva. Rendezvényeinken, szakköreinkben, klubjainkban várjuk önöket. És persze máskor is! Barátaival, brigádtársaival, szomszédaival találkozzon nálunk! Eehetőségeink korlátozottak, de az Önök ötleteivel, segítségével, öntevékenységével bővíthetők.” A művelődési központ igazgatója, Három Sándor nem tartozik az elégedetlen népművelők közé. Pedig egyA jó anyagi körülmények, az objektív feltételek önmagukban nem volnának elegendők ahhoz, hogy a Vegyiművekben dolgozók szabad idejének jelentős része a művelődési központ tevékenységéhez kapcsolódjon. A szokások, az évek alatt kialakult (és kialakított!) hagyományok ismerete nélkül nem sokra mennének itt a népművelők. Az ötnapos munkahét bevezetése után rá kellett jönniük, hogy szombatonként legföljebb gyerekek, egy-két tévézni, sakkozni akaró felnőtt látogatja a művelődési házat. A képlet nagyon egyszerű: az üzemi lakótelepen élők (legtöbbjük gépkocsitulajdonos) ilyenkor mennek látogatóba; a városiban, vagy a vidéken élő bejáró dolgozók pedig egyregy rendezvény kedvéért nemigen kerekednek fel. A bejárók kötődése több mint figyelemreméltó. Néhány A könyvtár is megkülönböztetett fontossággal bír a „Vegyi”-ben dolgozók számára. Cseppet sem mellékesen: 69 brigádkönyvtár 10— 12 kötetes letétjét is innen pótolják, cserélik. Nem formalitás, hogy csaknem minden szocialista brigádban ‘ nem fejezik be a munkát a ház végénél, tovább takarítanak: nem is a sürgető szükség okán, hanem mert kedvük van ehhez a havas gimnasztikához. Meg hát az ember egy kicsit közösségi hangulatba ringathatja magát, ha a szomszédok bejárata elöl is elsepri a havat. két közművelődési áramlatot, gyermekbetegség-számba menő divatot megtapasztalhatott az alatt a 16 év alatt, amit itt töltött. Mindezt — nem tartja fontosnak. — Igazi jelentősége a művelődési központ működésének szerintem abban vap, hogy az üzem munkaijához, a városban, a munkásszálláson, a lakótelepen, a vidékről bejáró dolgozók életében — fontossá vált az évek során, Persze ehhez kellett a fenntartó, az üzem támogatása is, erről — népművelőként — csak a legjobbat mondhatom. 1968-ban a művelődési otthon mostani 1120 négyzet- méteres alapterületének csak a fele volt meg. Fokozatosan, a növekvő követelményekhez — és az emberek szabadidejéhez — igazodva nőttek a lehetőségeink is. Hogy csak két kézenfekvő példát említsek: lelkes, tehetséges emberek igyekvése alapozta meg annak idején a csillagászati szakkör és a fotóklub munkáját. Ahhoz, hogy ez a két közösség ma már nemcsak nagy vonzerővel bír, hanem országos hírű is — bizonyos anyagi befektetésre is szükség volt. Mindez persze nem azt jelenti, hogy nem nézzük meg jól minden forintnak a helyét. Ilyen meggondolások késztettek bennünket arra tavaly év elején, hogy — megszüntessük a képzőművészeti szakkört. A gazdasági adatok önmagukért beszélnek: az idei 400 ezer forintos vállalati támogatás az utolsó fillérig a szorosan vett művelődésre fór- dítható, nem ebből kell' fedezni a fűtést, világítást, viszont ebből fejleszthető a csaknem 11 ezer kötetes könyvtár (amelynek töbfc, mint ezer olvasója van), ennek a pénznek a segítségével válnak színessé a nyári napközis foglalkozások (egésznapos foglalkoztatás) és így tovább. évvel ezelőtt — Borsod megyei tapasztalatgyűjtés alapján — Tószegen, ahol a Vegyiművek legtöbb bejáró dolgozója él, megpróbálkoztak bejárók klubja létrehozásával. A vállalkozás annak rendje, módja szerint megbukott. Egyszerűen azért, mert a Vegyiművek művelődési központja „jövet-menet” útbaesik, a közvetlen munkatársakkal (akik nem „falubéliek”) ott lehet találkozni, s nem utolsósorban azért, mert az üzem; művelődési központ jobban fölszerelt, korszerűbb — egyszóval: vonzóbb — mint az otthoni. Egyébként £ bejárókkal való törődésnek egy szép példáját is följegyezhettük. Nagyon népszerűek a budapesti színházlátogatások. Az üzem saját autóbusza a délelőtti műszak után indul, s jövetben kitérőt tesz Törteire, Jászkara- jenőre, Tiszavárkonyra, Tószegre — hazaviszi a bejárókat. dolgozó egyszersmind a könyvtárnak is tagja, a brigádok kulturális vállalásainak jelentős része (kötődik az irodalomhoz. S itt érdemes visszautalni a. föntebb vázolt, elképzelt „házirendre”. Köztudomású, hogy az emberek szeretnek játszani, vetélkedni. De nem szeretik, ha a játékokat rájuk erőltetik. így azután a Vegyiművekben az éve»k alatt kialakult az a rendszer, hogy egy-egy brigád önállóan hirdethet vetélkedőt, amelynek előkészTté- téséről, lebonyolításáról a brigád tagjai gondoskodnak. A díjak: könyvek, színházjegyek. A brigádok jelenléte az üzem közművelődési létesítményeiben egyébként is mindennapos. Hogy két délutáni műszakos brigád sakkversenyt rendezzen — mondjuk reggel 9 órától — cseppet sem szokatlan. Mint ahogy az is rendszeres, hogy a könyvtár és a művelődési központ szinte mindegyik rendezvényének valamelyik brigád a házigazdája. Természetesen a brigádtagak — még a tervezés stádiumában — maguk döntik el, hogy melyik eseménynek akarnak „bábái” lenni. De ha éppenséggel rendezni akarnak valamit, annak sincs akadálya. A művelődési központban jártunkkor éppen Zsemlye János — granuláló szakmunkás — tájékozódott, hogy milyen feltételek mellett rendezhetnének februárban egy találkozót Baranyi Ferenc költővel, majd áprilisban egy Váci Mihály-megemlékezést. A granuláló üzemben dolgozó brigád vállalja a Baranyi Ferenccel való levelezést (egy korábbi keletkezésű kapcsolat alapján), később az előkészítést és a lebonyolítást is. Talán nem fölösleges megjegyezni: a kétkedésre hajlamos közművelődési szakemberek az ilyesmire szokták mondani, — olyan szép, hogy nem lehet igaz, hiszen mostanában a legaktívabb munkások inkább ,„géemkáznak”, maszekolnak a szabadidejükben. Jó közérzettel Erről Kocsis-Miklós, a vállalati munkaversenybizottság titkára így fogalmazott: — Az elmúlt három évben a Vegyiművekben is alakult tíz-tizenkét vállalati munka- közösség, kezdetben. mi is féltünk, hogy a pezsgő brigádélet sínyli meg a „géem- kázást”. Aztán kiderült, hogy semmi ok az aggodalomra — az értelmes társadalmi, közösségi tevékenység (beleértendő ebbe a társadalmi munka, a művelődés, a szórakozás, a tömegsport) vonzó az emberek számára. Még akkor is az, ha tényleg olyan időket élünk, hogy az anyagiakról többet beszélünk, mint bármiikor. Igaz, a vállalat mindent megtesz azért, hogy az emberek számára a lehetőségek — a „szabadidős” lehetőségek — gazdag választékát biztosítsa. A családi programoknak a tiszali- geti üdülőnk a színhelye, a két autóbuszunk szinte minden hét végén viszi a kirándulókat — ez a tél várhatóan a szánkótúrák „nagy évada” lesz. Legalább nyolc sportágban lehet versenyeket rendezni a vállalat létesítményein, hogy mást ne mondjak: az elmúlt években két villanyvilágításos teniszpályát is építettünk. Mindez döntő módon jelentkezik a szocialista brigádmozgalom szahadidőt, művelődést, közösségi tevékenységet illető részében. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a vállalat 1700 dolgozója közül ezerháromszázán dolgoznák szocialista brigádban. Magától értetődik, hogy nem lehet célunk „lekötni”, „betáblázni” az emberek idejét, ehelyett inkább közösen szövögetjük azokat a szálakat, amelyek az üzemi kolléktívához, a vállalatihoz tartozás érzését erősítik. Tegyük hozzá: fontos eleme ez annak a jó közérzetnek is, ami nélkül nem születhetnek jó gazdasági eredmények sem. Vágner János Hárman a klubban Színházi busz — hazáig „ Játszani is engedd”
