Szolnok Megyei Néplap, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-19 / 15. szám
8 Irodalom, művészet 1985/JANUÁR 19. u| yufaszálat tart. a szájáG ban. így tud beszélni, j egyébként sistereg meg süvít, összesen két fosa van. — Akkor megmondod a főorvos- nőnek, ugye megmondod, öcsi? — Hogy a francba lehet iderakni egy kijózanítót — morgóm. A hegyről jönnek a homokszállító dömperek, én meg a Trabanttal gödörtől gödörig evickélek fölfelé. — Ez nem kijózanító. Munkaterápiás intézet. Jó a levegő. Gyümölcsfák. Kilátás.. . — Leesik az a.itóm. — Kifizetem a benzint. Fél. hogy nem beszélek a főorvosnővel. — Balra? — Igen. Jobbra, ahogy az út vezet. Nem hiszi el, hogy itt nincs út. — Akkor majd a főorvosnőnek. .. — Milyen az új főorvos? — Nő. Rendes. Már voltam vele nagycsoportos. elmondta, hogy mennyire rajtunk múlik, meg aztán. .. Pattog a sóder, csak be ne törje az üveget. — Meg aztán? Van itt egy nagyon jó fej. Szakállas. Majd megmutatom. Főmérnök volt, képeket fest. Azt aztán nem lehet bekam pózni. Akkorákat vitatkoznak! Egyszer bejöhetnél. Olyanokat mond! — Meg aztán ? — Azt mondja: főorvosnő, drága, az egész ország iszik, mért pont engem akarnak lebeszélni? Ja. Megmondta nekik. Kiköpi a gyufaszálat, újat vesz elő. — Akkor majd a főorvosnőnek, ahogy megbeszéltük, ugye ? Ha nem jutna gyufához, talán többé nem szólalna meg. — Messze van? — kérdezem egy bombatölcsér alján. — Már nem. Nézz csak oda, oda oldalt, A fák közt az a pirostetős. — Mi van ott? — Ott lakik a Hovanics Pista. Tudod, a József utcából, aki a Halálfejesben szokott, meg a Mátrában, egyszer találkoztunk a Kálvária téren, mosógépet akart venni... — Mindenre emlékszem. — Otthagyta a felesége, elvitte a két gyereket, a bútort, mindent, aztán a Pista el akarta adni a csontvázát a bonctanba, marhára tudott snóblizni, egyszer elkapták a rendőrök, de fogadott velük és nyert... — Ott voltál? — Tessék? Ja. Láttam. — Mi van a piros tetővel? — Ott lakik. Kikapott itt egy nőt, ennek is van két gyereke, ráhagyta az öreg a házat. Mosott rá, meg minden, aztán a Pista most összeállt vele, portás a kertészetinél. Egy kortyot nem iszik. Ja. Fél éve. Meg kell mondani a főorvosnőnek, hogy van betegségtudatom, és nem akarok meghalni. Ha a Hajnal utcában kiadják a gyógyszert, minden reggel beveszem. A fater fogja beadni. Tejjel. — Ez megy tíz éve. Nem tudom, minek jövök ide. — Kifizetem a benzint. — Mit mondjak a főorvosnőnek? Én vállaljak érted garanciát? Hiába van kint a T betű. a dömperek percenként leszorítanak. — Hát nem garanciát, hanem amit mondtam, mondd meg te is. Vettem új télikabátot. Anorákkal. Kigombolós bélés. . . Kaptam a gondozóban egy füzet- két, hogy a család hogyan bánjon a beteggel. Nem szabad kiközösíteni. beszélgetni kell vele. hogy az emberi méltóságot érezze. — Milyen színű? — Világos. Ja. Sokat kell majd tisztítani. Megkapom a káestét. megcsináltatom a fogaimat. Mondta a kezelőorvos, hogy az legyen az első. Én még nem vagyok elveszve. Ja. Van állásom meg lakás. Béres Attila: Hegymenet — Három éve húzattad ki a fogaidat. Ez kegyetlenség. Nem szabad a beteget elkedvetleníteni. — Ez most más. Ha az Anticolra ráiszom, meghalhatok. Volt itt egy nő tavaly előtt, az itt halt meg. Kiengedték adaptra, és a mentő hozta vissza, de már hiába. A betegszobán halt meg. A Jóska háromezerért megcsinálja maszekba, a legjobb fogtechnikus. Az egyik kanyar után, őrház, sorompó. — Itt meg kell állni. Hatalmas zakóban hamuszínű madárfej imbolyog elő, a megtestesült felelősségtudat. Eehajol. Előre nézek, ez az ő ügyük. — Adaptációs szabadságról jövök, tizennyolc órára kell jelentkeznem. Pontos és megbízható, mint határőr korában. — Tessék. — Int a madárfejű. Itt legalább elplanírozták a gödröket. Itt persze csak lapáton múlik. — Ó is itt volt — mondja, és gyufát cserél. — Nem volt hová mennie. Volt egy háza valahol lenk de Romániához csatolták, és nagyon elhúzódott a kártalanítás. Egyre inkább tisztelem az itt dolgozókat. — Meló után meg majd vállalok maszekokat, az az időt is elveszi, és pénzem is lesz, ez az egy nadrágom van, össze kell szedni magam. . . — Hol álljak meg? — Ott a főépület mellett. Akkor a főorvosnőnek megmondjuk! — Mielőtt kiszáll, megszorítja a vállárnak Szemében könny. — öcsi, bízzál bennem. Egyszer kölcsönkérte életem első karóráját. Anyám vásárolta visz- sza négyszáz forintért. Amióta ketten maradtak apával, lassan kiürül a lakás. Először az olcsó nippek a vitrinből, aztán a könyvek, lepedők. .. A főépület neonfehérben. Fakó fürdőköpenyek é,s munkásruhák, elhordott öltönyök, csővázas fotel, régi újsághalom. A reménytelenség pályaudvara. Egy ajtón rács. Nyílik a kezelő ajtaja. Női hang kiált: — Jánosi úr! — Egy alak kiválik a tömegből. Itt mindenki úr. A faliújságon a házirend alatt rajzlapon kék-zöld kavargás. „A tenger mélye.” — Ott jön, az a kontyos! Itt megvárlak. Mondd meg neki, ez most komoly! Mondd meg... Dohányos, negyvenes nő, barna szeme élénk mozgással leplezi, mi- mindent látott már. — Parancsoljon. — Míg a kulcsát keresgéli, szorítást érzek a vállamon. — Tanfolyamra is> megyek, és új nadrágot veszek... ezt is... A főorvosi szoba ablakán egészséges hideg árad be. Rágyújtunk, megigazítja a hamutartót, aztán a szemembe néz. — Főorvosnő, kérem, hogyan értette azt. a telefonban, hogy a bátyám menthetetlen? — Az csak íélrehallás lehetett, ilyent nem mondhattam mint orvos. .. — Három napja telefonáltam, hogy az adaptációs szabadság másnapján tökéletesen berúgott, apámat éjjel kizavarta a folyosóra, kinyitotta a csapokat, két emelet beázott. .. — Ja, igen... azt mondhattam, hogy akkor nem tudok vele mit kezdeni... már így távolról... — És közelről ? — Nézze, Méhes úr, volt már eset.... vannak példák, hogy meggyógyulnak. .. a mi eszközeink... a család sokat tehet... mit itt valameddig eljutunk, de azután, visz- szakerülnek a légi környezetbe... önnek magyarázzam? — Hát akkor, köszönöm. — Ne menjen még. Olyan érzékenyek az ilyesmire, mérik az időt., ez nekik fontos.. .i jelentősége van... megérti... legalább öt percig. .. z íróasztal mögé megy. A J hirtelen pici lesz, elvész a papírok között. ■»- Megmondtad? — Meg — mondom. — Az öcsém — mutat be valakinek —, tíz percig volt bent! — Vonszol tovább. — Nem kísérlek ki, beszélnem keil azzal a pasival, műanyagos, ha innen kimegyünk, hozzá megyek dolgozni, havi tízest fizet, állati jó fej, meg azzal a másikkal indul a kisállattenyésztésben, a görény, öregem, most abban van a nagy pénz... A külső ajtónál megáll. — Tíz percig -voltál bent. Állati jó fej vagy. — Átöleli a vállam: — Megmondtad neki, hogy vállalod, hogy hazamegyek, és... — Meg. Hegyről lefelé, sötétben, gödrök között, egyedül. Nem lesz könnyű hazajutnom. Béres Attila elbeszélése második díjat nyert novella kategóriában a Központi Sajtószolgálat 1984. évi pályázatán. Krumpliszedők Irodalmi oldalpárunk képeit Bartha László festményeiből válogattuk Ágh István: Géppel íródott költemény Írógépem hívja a hangokat, verebek válaszolnak, a zajra vascsirip, efféle hangot adhat a fölhúzható pléh-rigócska is, ká-ra a károgás, az er-re újra kánya, s a gerle síró szárnycsapása, mikor a gép megáll, lúdtollal kéne írni, a rigók rászállnának a bimbózó betűkre, himbáló tüskebokron befűtve nászi füttyre, miként Vitéz Mihály, lehetne társaságom pinty, pirók, poszáta, nem esz-re szarkaszáji, bé-re bagoly, halál a há-ra, úgy kanyarogna tintám fogalmazványa, akár a csermely, de a gépben egy béka lesben áll, vár a hétpettyes katicabogárra redves varangyba inkarnált királyfi. Artúr Modebadze: Találkozás Akt Az utcai zaj fülsiketítő volt: autók robogtak, kerekeik alól fröccsent a sár, a fordulóban csikorogtak a villamosok. A fák fölött lusta, bozontos hófelhő függött. A közelben álló nő ijedten fél- reugrott a járda mellett elszágul- dó taxi nyomán felcsapó sár elől. Ránéztem és megdermedtem: „Még csak ez hiányzott.” De már ott is állt mellettem. — Te vagy az? De rég nem találkoztunk . . . Istenem! . .. — Több, mint ezer éve — még valamit mormogtam. — Hogy élsz? — s nagyon közelről nézett rám. — Tudományok kandidátusa?... — Minden rendben, nem roszszabbul, mint mások... — fölhajtottam a kabátom gallérját. Nyirkos sál hűtötte nyakam. „Hülye kérdés: hogy élsz? Mért kérdeznek ilyeneket az emberek?” Odagördült az autóbusz, amelyet már oly régen vártam. Első gondolatom az volt, hogy elnézést kérek és megyek. Ám valami megkötötte a lábam. Fehér bundács- kájában lágy volt és nőies, s valahogy fürkészőn és sajnálkozva nézett rám. Szemében az átellenben álló ház oromzatán futó reklámfények tükröződtek. Ezektől az áramló fénysugaraktól arca pillanatonként vátozott, és időnként egészen kisányosnak tűnt, amilyennek az egyetemről emlékeztem rá ... — Nem változtál — érintette meg gyapjúkesztyűjév'el a vállamat, leseperve róla a rátapadó havat. — Hanem te egyre szebb vagy! Valóságos Gioconda ... — Köszönöm — hátrébb lépett, és mustrálva járatta végig a tekintetét rajtam. — Hallottam, hogy megnősültél — hangja nyugodtan csengett. — Lám, aki a személyiség teljes szabadságát hirdetted ... — A kisfiam kéthónapos — hangszíne sértett már. — Az idő mindent helyére tesz. — Elmosolyodott, s a következő pillanatban elakadt a lélegzetem. Oly egyszerű, rég elfelejtett mosoly: mintha hazatértem volna, hosszú út után, s a Iküszöbön az ő mosolya ... „És mi értelme ennek a találkozásnak?” Űjra lehajtottam a kabátgalléromat. Nehezítette a légzést. — Boldog vagy? — hangzott a kérdés váratlanul. Nem tudtam hazudni neki, s beismertem: — Nem tudom. De mi a boldogság? Hiszen mindenkinek más. — E percben elhaladt mellettünk egy nehéz teherautó, amelynek platóján csövek zörögtek, s ő, bizonyára nem hallotta a szavaimat. — És te? ... — megakadtam. — Férjhez megyek. Fészket fogok rakni... — lehajtotta a fejét. — Mind ugyanazon kör mentén futunk ... — No és kihez? — Emékszel rá, évfolyamtársunk, Mitya . .. olyan feketehajú. A bevásárlószatyor a tejjel meg
