Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

1984. DECEMBER 31. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 „Csak tiszta Jászberény a néptánc forrásból elismert otthona Idestova tizenöt esztende­je, hogy Jászberényben meg­alakult a Szövetkezetek Jász­sági Népi Együttese. Az együttes indulása egybeesett a néptáncmozgalom „rene­szánszának” kezdetével. Ak­koriban volt, hogy soha nem l,átott népszerűségre tettek, szert a táncházak, népdalo­kat énekeltek, népzenét ját­szottak Sebőék, s még a be- at-zenében is ott találtuk a sajátos maigyar ízeket... Az­óta sok minden megválto­zott. Talán még azok a vi­ták is csillapultak, amelyek majdhogynem „kettészafcí- tották” — az egyébként ör­vendetesen fejlődő hazai néptánc-mozgalmat. A jász­berényiek mindig is azt val­lották; „csak tiszta forrás­ból”. A magyar nép eredeti táncaival, az eredeti magyar népzenével) akarták s akar­ják megismertetni ma is kö­zönségüket. S nem kevés sikerrel. Eb­ben az évben csaknem száz­ezren látták műsorukat, Szí­ria fővárosában és Törökor­szágiban éppúgy, mint Túrke- vén, Gödöllőn. Veszprémben, Szolnokon vagy éppen Buda­pesten. Közös karácsonyfájuk alatt bizonyára ott volt a zala­egerszegi országos kamara- tánc-fesztivél nívódíja, 1 ze­nekari díja; a szövetkezeti néptáncfesztivál területi és országos döntőjén kapott két eilső díj, s a közelmúltban (véglegesen elnyert „Kiváló együttes” kitüntető címet tanúsító oklevél is. A néptánc azonban nem csupán „színpadi műfaj”, s tudják ezt a jászsági tánco­sok is. Jászberényben ma már csaknem kétszáz köve­tője van az együttes alapító- taigjainak. A legkisebbektől a „harmincasokig” sokan „es­tek rabjául” ennek a szen­vedélynek. (Soha rosszabb szenvedélyt!). A városban még mindig élő közösségi szórakozási forma a táncház, de nem csupán ott, hanem a környező településeken is „meghonosodott” mór a nép­tánc. a népzene. A jászapáti együttes a herényi táncosok nyomdokain jár, de mehe­tünk messzebbre is! A tisza­füredi táncosok vezetőjét is a ;,jászsági” nevfelitei, Túr- kevén, Martfűn ugyancsak az ő segítségükkel érnek el egyre iobb eredményeket a tánccsoportok. Jászberény úgymond a művészeti ág egyik „felleg­várává” nőtte ki magát az elmúlt esztendőkben. Az or­szág nyolc néptáncos mód­szertani központjának egyi­ke. Nyaranként táboroknak ad otthont, amelyekben né­pitáncegyüttesek és a tánc­házak részére képeznek ze­nészeket. s idén „felvállalta” a zeneiskolák oktatási rend­szeréből hiányzó népzenész­képzést is. A művelődési központban októberben kez­dődött tanfolyamra általános és középiskolások járnak. Elkezdte munkáját Jászbe­rényben a nópitáncot tanító iskola is. Az idei beiratkozott gyerekek nem csupán a tán­cot de az ahhoz kapcsolódó néprajzi ismereteket is meg­tanulhatják. Az együttes tagjai az MTA és a Népmű­velési Intézet támogatásával — kutatómunkát is végez­nek. Gyűjtik, feldolgozzák a magyar nép régi táncait, ze­néjét, hogy azt továbbadva közönségüket gazdagabbá te­gyék. Ezekben a hetekben, hó­napokban a tavaszi szolnoki országos fesztiválra készül­nek, remélhetőleg az újabb „megméretés” sem hoz ki­sebb sikert az eddigieknél. — TE h- fotó: |N. Zs. Próbálnak a lányok, és a „Legényes” tánc Régészet és történelem Megjelent a hatodik Szolnok megyei Múzeumi Évkönyv Hogy mikor jelentet meg évkönyvet egy intézmény, az sok mindentől függ. A ki­adás gyakorisága azonban mégis kicsit árulkodik az adott tudományosi műhely munkájáról, termékenységé­ről. Az évkönyvekben olyan tanulmányok szerepelnék, amelyek egy-egy kutatás rész- vagy végeredményeit tartalmazzák, ilyenformán időről időre számadás az in­tézmény tudományos életé­ről. A Szolnok megyéi Múzeu­mi Évkönyvet az utóbbi esz­tendőkben kétévenként adja ki a Damjanich János Mú­zeum. A hatodik, az 1982—83- as szám a közelmúltban lá­tott napvilágot, s noha meg­lehetősen kevés idő telt el az előző évkönyv megjelenése óta, mégis tartalmas, érde­kes, sőt, néhány nemzetközi érdeklődésre is számot tartó tanulmányt vlehet kézbe az olvasó. A tizenhárom érte­kezés, tudományos beszámo­ló egy-két kivétellel a sző­kébb hazánkban folytatott kutatásokból ad ízelítőt. A szerzők többsége megyénk­ben dolgozik, de valamilyen formában mindegyik alkotó kötődik ehhez a tájhoz. Ér­ződik ez a tanulmányok stí­lusán, a megelevenített sze­mélyes élmények jóvoltából. Az évkönyv nyitó tanul­mányát Raczky Pál írta A házban való temetkezés szo­kásának kezdetei Délkelet- Európában címmel. A szerző többéiül között azt bizonyítja benne, hogy az Alföldön is honos egykori szokás«, a ház­ban való temetkezés Délkelet- Európából származik. Ez fel­tétlenül azt jelenti, hogy va­lamiféle kapcsolat létezett a földrész lakói között. Mind­ezt persze Raczky Pál koráb­bi tanulmányaiból tudhatjuk csak, az évkönyvben szerep­lő dolgozat ugyanis angol nyelvű. Noha sajnálatos, hogy magyarul nem közük a tanulmányt a kötetben — az idegen nyelvű változat szerepeltetése érthető, hi­szen a téma nemzetközi ér­deklődésre tart számot. Ugyancsak nemzetközi je­lentőségű Bóna István, az ELTE tanszékvezető pro­fesszorának a XIX. század nagy avar leletei című tanul­mánya. Alapvető munka ez, eddig még seholsem jelent meg ilyen alapos összefogla­ló, rendszerező tanulmány a múlt század hazai avar lele­teiről. A kötet talán legol­vasmányosabb írása, a laikus számára is jól érthető elem­zés az 1820—1908 között elő­került legrégibb avar sírle- letekről. Az olvasó a szerző kalauzolásával kicsit bepil­lanthat a régész munkájába is, amely jelen esetben kü­lönösen nehéz volt, hiszen az idők folyamán nem min­dig leltározták, kezelték megfelelően ezeket a felmér­hetetlen értékű kincseket. Néhol komikus, másutt bosz- szantó félreértéseket kellett tisztáznia a szerzőnek az elemzés során. Színes, érde­kes, a Szolnok megyei vonat­kozású, a Madaras című fe­jezet, amely egy '„eltűnt” fejedelmi lelet viszontagsá­gairól számol be. Ebben az esetben a hiányos helymeg­jelöléssel okoztak félreértést a múlt század régészei, s csak három évvel ezelőtt si­került tisztázni éppen a Damjanich Múzeum munka­társainak közreműködésével, hogy a fejedelmi sírt annak idején Kunmadarason fedez­ték fel. A régészet mellett törté­nelmi témájú tanulmányok szerepelnek az évkönyvben nagyobb számban. Kaposvári Gyula a szolnoki vár kiala­kulása, és helye a város te­II sikerből nem lehet megélni, csak a kemény munkából Berkesi András a közel­múltban író-olvasó találko­zón vett részt, a Jászberény és Vidéke Áfész vendége­ként. Ez alkalomból beszél­gettem a József Attila- és SZOT-díjas íróval. — Az első regénye, az Októberi vihar 1958-ban je­lent meg. Azóta hány köny­ve látott napvilágot? — Huszonhat. A huszon- hetedik most van a nyom­dában, a címe; Szerelem há­rom tételben. A könyvhétre fog megjelenni. — Ügy tudom, külföldön is népszerű. Hány nyelven adták ki a könyveit? — Tizenhárom. — Hány példányban je­lentek meg a művei? — A külföldi és a ma­gyar kiadásokat összegezve; több mint ötmillió. — Melyik a legnépsze­rűbb regénye? — A Játék a tisztességgel. Azt hiszem, nyolcszor adták ki. De sok kiadást megért a Magány is ... aztán a Kopjások, a Sellő a pecsét­gyűrűn, az Akik nyáron is fáznak, a Siratófal. Közülük többet meg is filmesítettek. — Melyiket szereti a leg­jobban? — A „Siratófal”-at, mert úgy érzem, hogy ez a legtel­jesebb ... Ez az a könyv, amelyikben a legtöbbet tud­tam elmondani az életünk­ről. — Mit jelent önnek a si­ker? — Félelmet. A mostani re­gényeimet sokkal nagyobb felelősséggel írom, mint az elsőt. A közönség ugyanis szigorú. A sikerből nem le­het megélni, csak a ke­mény munkából. A siker azért félelmetes, mert sok embert tönkretett már. Tu­dok magának olyan írót mondani, aki sikeres volt, és ma már senki nem emlék­lepülési képében címmel írt tanulmányt az 1685—1810-ig terjedő időszakról. A számos régi tériképpel illusztrált munka egy sorozat első ré­sze, amelynek az ad aktuali­tást, hoigy jövőre ünnepeljük a szolnoki vár 133 éves török uralom alóli felszabadulásá­nak 300. évfordulóját. A ta­nulmány 1810-ig kíséri végig a vár történetét, felidézi az építését, a várbeliek életét-, csatáit. Hiánytpótló, érdeklő­désre számot tartó tanul­mány nemesük a szolnokiak számára. Igen örvendetesen egyre inkább a figyelem közép­pontjába kerülnek a törté­nészek, helytörténeti kutatók körében az újabb kori ese­mények. Az évkönyvben a román királyi hadsereg 1919 áprilisi magyarországi offen- zívájáról közöl tanulmányt Fogarassy László. Időrend­ben szinte percnyi pontos­sággal idézi fel a Tiszántúl elvesztését. A legújabb kor történelmi eseményeiről két tanulmány olvasható az évkönyvben. Fekete István Szolnok megye felszabadulásának króniká­ját írta meg, összekapcsolva a II. világháború 1944 októ­ber 6 és november 17 közötti eseményeivel. Urbán László tanulmányában pedig a Szol­nok megyei termelőszövetke­zeti szervezés és közös gaz­dálkodás első éveit dolgozta fel igen alaposan, s ugyan­Beszélgetés Berkesi András íróval szik rá, a nevét sem isme­rik. — Az olvasók szeretik, a kritikusok viszont nem. — Ez a kritikusok magán­ügye. Én mindenesetre sze­retem őket. — Elégedett az életével, a pályafutásával? Boldog em­ber? — Boldog vagyok, mert plusz életet élek.., — Hogy érti ezt? — Az ötvenes években egy alkalommal úgy nézett ki, hogy nem élhetek tovább. Ügyhogy ami azóta van, az nekem a „ráadás”. Boldoggá tesz az is, ha például leve­let kapok Brazíliából, vagy Csukcs-földről, az olvasóktól. Megírják, hogy a könyvem milyen érzéseket váltott ki belőlük. És boldog vagyok azért is. mert szeretem a családomat. — Hogyan születnek a regényalakjai? Valóságosak, vagy kitalált személyek? — Nem konkrét, élő ala­kokról mintázom meg hő­seimet. Mindegyik költött személy, de a problémák amikkel viaskodnak, valósá­gosak. Ha egy író nagyon sok embert ismer, figyeli őket, nem jelent különösebb nehézséget számára egy-egy figura megformálása. — Műveiben gyakran sze­repel a szerelem, a hűség, a magány, a csalás, a meg- csalattatás. Miért foglalkoz­tatják ezek? — Amíg a házasságnál és a családnál jobb intézményt csak kiegészítve az országos eseményékkel. Figyelemre méltó összefoglaló munka mindhárom tanulmány, új információkkal szolgálhat a szemtanúk számára is. Az évkönyvben viszonylag kevés néprajzi témájú mun­ka szerepel. Az elért ered­mények alapján többet vár­hatnánk, bár igaz, hogy az előző évkönyvben, s számos más kiadványban olvasha­tunk a néprajzi kutatások­ról. Érdekes témát dolgoz fel Nagy Dezső a kötetben meg­jelentetett tanulmányában. A Jászkun kerület körözőle­veleiből ad ízelítőt, s ezek­ből képet kapunk, a múlt század derekán élők minden­napjairól. Ugyancsak figyelemre mél­tó a kötet záró tanulmánya. Endes Mihály tiszafüredi gyermekorvos a Nagykun­ság gerinces faunájáról kö­zöl a környezetvédelemre figyelmeztető, a tájegység állatcsoportjait képekkel gazdagon illusztrálva bemu­tató dolgozatot. Az évkönyv egyébként is igen gazdag illusztrációkban. Szebbnél szebb képek, réges- régji térképek teszik színe­sebbé, látványosabbá a kiad­ványt, amely természetesen a szerzőik munkája mellett a szolnoki nyomdának is ér­deme. Tál Gizella nem találnak ki, addig én ezeknek a híve vagyok. Ha azt mondom, család: a tisz­tesség és a becsület jut az eszembe, két ember tisztes­séges kapcsolata. A jó há­zasságiban mindkét fél nyer, egyik sem lesz vesztes. Eze­ken az alapokon lehet a gyerekeket nevelni. A mai szétzilált világban a har­monikus családi élet ad út- ravalót a gyereknek, hát­tért, biztonságot ahhoz, hogy élete folyamán meg tudja védeni magát, meg tudjon állni a lábán. — És ha nincs meg ez a háttér? — A tapasztalatok szerint, ha a gyerek nem kapja meg ezt a harmóniát, akkor el- züllik... Hacsak... olyan közösségbe — baráti társa­ságba, munkahelyi kollektí­vába — nem kerül, amelyik meg tudja menteni. Ezért fontosak életünkben a kö­zösségek. Meg azért is, mert életünk nagy részét közös­ségben töltjük.----- ön szerint mi a jó n evelés lényege? — A példamutatás. — Műveinek nagy része a negyvenes, ötvenes években játszódik. Miért ragaszkodik ehhez a korszakhoz? — A jelent csak a múlt­ból lehet megérteni. Az em­berek nem könnyen felejte­nek. Azok a sebek, amelye­ket az említett időszakban szereztek, léteznek, vérez- nek ma is, A történtek ér­zelmi kihatásaival szinte na­ponta találkozunk. Megesik például, hogy társaságban szóba kerül egy illető, s va­laki így kiált föl: „Az a nyomorult, aki ötvenhatban is ezt, meg ezt csinálta!” Igaz, hogy nem azt kell fir­tatni, ki honnan jött. ha­nem hogy most mit csinál. •• De ha az ész ismeri is a felejtést, az érzelmek nem­igen. — Gyakran jön Szolnok megyébe író-olvasó találko­zóra. Kötődik ehhez a táj­hoz? — Az egész családom Szol­nok megyei. Én csak vélet­lenül születtem Budapesten. S bár gyermekkoromban is a fővárosban éltem, minden nyaramat Tiszaföldváron, Martfűn, Kisújszálláson, Kenderesen töltöttem. Na­gyon sok emlék köt ide. A rokonaim ma is itt élnek. — Min dolgozik most? — Regényt irok. Napjaink­ban játszódik, és egy kis- katonáról szól. Két drámám is elkészült, remélem, ha­marosan bemutatják őket a József Attila Színházban és a Hőköm Színpadon. — December a nagy ün­nepek hónapja. Mit jelente­nek önnek az ünnepek? — Munkát. Olyankor sze­retek dolgozni, mert nyugod- tabbak a körülmények, mint a hétköznapokon. Fölteszek égy lemezt, mondjuk éppen az orosz karácsonyi népda­lokat, és lemezhallgatás köz­ben írok. Romantikus va- gyok. — Hol tölti a szilvesztert? — Otthon családi. vagy szűk baráti körben. Nem szoktam ilyenkor sehová menni. Nem szeretem, ami­kor egyesek azon a címen, hogy szilveszter van, meg­feledkeznek arról, hogy em­berek. Paulina Éva (Fotó: |T. Katona László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom