Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
10 Nyugdíjasok fóruma 1984. DECEMBER 8. Évforduló a napköziben Kilestem a padlásról Biztatóan lobog a láng a kályhában, de még nem érdemes a társalgó távolabbi sarkába ülni. Az öregek napközi otthonának első két vendége is a kályha mellett melegszik. Majd 9 óra után lassan szálingóz- nak a többiek is. A 82 éves Fodor Péter reggelenként úgy érkezik, hogy a postáról már hozza az újságokat és ő tart szóval, míg mások nem jönnek. — Tíz éve, hogy így novemberben összehívtak minket a tanácsházára. Jött egy rendelet, meg kellett az öregek napközijét alakítani. Én akkor már magányos voltam, azért szólhattak nekem is. Húszán voltunk, alig vagyunk már az alapítók közül, főleg a férfiak hiányoznak. lözv. Szőllősi Sándorné köszön ránk, és át is veszi a szót. — Itt lakom a szomszéd házban, egyedül, már régóta. Tíz éve éppen a padlá- Json pakolásztam, mikor hallottam, hogy sokan beszélgetnek az udvaron, les- kelődni kezdtem, hát látom, hogy az ajtóhoz kifeszített szalagot átvágják, és mennek be az idős emberek a házba. Jelentkeztem is rögtön, de csak hónapok múlva tudtak felvenni. Újabbak köszönnek be, és helyet foglalnak a fotelekben. Újságért, kártyáért, dominóért nem nyúl még senki, a vendégük kedvéért az elmúlt éveket idézik. Nagy Józsefné jó kedvvel mesél, sorolja hogyan telik a nap az otthoniban. — Nagyon okos ember volt, aki kitalálta, hogy így együtt lehetünk. Egész nap semmi gondunk, olvasunk!, beszélgetünk, nagyon szeretünk kártyázni, (az opletán van divatban), szoktunk énekelni, hímezni. Mondom is az utcánkban az egyedül maradt időseknek, jöjjenek közénk, de nem mernek, mert szégyellik, vagy félnek. Sokan pedig lenézik a napközit, ingyenkonyhának, amolyan szegényhelynek tekintik. — Nehezen szántam rá magam két évvel ezelőtt, hogy eljárjak ide — helyesel Lékó Sándorné —, mert valóban féltem én is. Az egyedülléthez szoktam, és idegenkedtem a társaságtól eleinte, de most már nem is tudnék otthon maradni. — Hajnalban, amikor felébredünk, azt várjuk, mikor jöhetünk már, délutyi pedig 4 óra után vár az üres, hideg lakás. Nem is tudom mit csinálnék, ha nem lenne öregek napközije — veti közbe valaki. A többiek bólogatnak, valóban így van, ezt már sokszor megbeszélték. Újságok, tv, rádió, hanglemezek mellett gyorsan telik az idő, ebéd után, aki 'pihenni vágyik, pehevered- het, van fürdő, lehet mosni is. Ha vásárolni kell, vagy sok a dolog otthon a kertben, akkor később jönnek", ha elutaznak az unokához, vagy hazajönnek a gyerekek, akkor néhány napig távol maradnak. Azután beszámolnak az élményekről, ismerik egymás életét, a családok örömeit, gondjait, maguk is egy családot alkotnak. (Tizennyolcán látogatják most a jászjákóhalmi öregek napközijét, akik az elmúlt napokban ünnepelték a megalakulás 10. évfordulóját. Örömükben a község vezetői, a körzeti orvos és a vöröskeresztes titkárok is osztoztak, a zsúfolásig telt ebédlőben az iskolások műsora színesítette ünnepüket. — lukácsi — Ez az utolsó tánc — az aktív munkásélet utolsó, baráti összejövetele. Parti József jár- műs MÁV-nyugdíjas lett. Munkatársai, a kárpitos csoport fiatal, s még fiatalabb dolgozói bará- * ti összejövetelen búcsúztak tőle. Tizennyolc évig vezette a kárpitosok csoportját, e úgy mondják, együtt volt munkatársaival jőban-rossz- ban. Szerencsére hatvanadik születésnapja után se ijedt meg, amikor a búcsúztatón táncra kérték, vitték. (Fotó: Tarpai Zoltán) Hajnalban jöttem, estére csak otthon leszek. Az asszony lába fáj, engem küldött, vegyek ezt-azt, de főképp ajándékokat az unokáknak karácsonyra. Hát a pénz elment, igaz, a két táska is megtelt. Csak jönne már az autóbusz, olyan sokat kell egy vidéki embernek várni a városban! (H. L.) L evelesládánkból Nyugdíjastalálkozón Szövetkezetünk november 16-án nyugdíjastalálko- zót rendezett. A mellékelt fénykép ezt örökíti meg. Hatvan volt munkatársunkat köszöntötték a vezetők, a találkozó rendezői, s emlékezetes órákat töltöttünk együtt. A bensőséges ünnepség nemcsak régi munkatársainknak, hanem nekünk, még aktívan dolgozóknak is nagy élmény volt. Egy híján száz Mondja, kedves maga is látta a legutóbbi Családi kört? Meg tudja érteni, milyen gondolatokkal feküdtem le utána, én a többszörös nagymama, aki amit tudok, máig adok, segítek a gyerekeimnek, az unokáimnak? Mondja, miért úgy írták, játszották, mintha az lenne a helyes, hogy a fiatal családapa még azért is utálta az anyósát, mert az segített, helyesebben, segíteni akart a pár napja szült lányának ? Amikor csak iaz első megjegyzést, szájhúzgálást láttam, azt hittem, ennyi, ebbe bele is törődtem, mert szó se róla, kiteheti az ember a lelkét is a felnőtt gyerekének, akkor se biztos, hogy jó. Hanem, amikor a végén a második gyereket tervezvén a fiatalok odáig jutottak, hogy a „mama" kapjon feladatot, hozza föl minden nap az étteremből az ebédet, nos, akkor rájöttem, ebben a műsorban végig, elejétől végéig láb alatt volt a nagymama. Mondja, kedves, ]jól van iez így? ÍLátja, és egyszerű falusi asszony a hátsó szobába húzódtam, hogy elég hely legyen a gyerekeimnek, még át se járjak a szobájukon. Hagytam a févét, az új bútort, mindent) 'nekik. Így most a saját tévém előtt vendégként néztem a nagymamák nyilvános megcsúfolását. Csoda, hogy a vejem köszörülte a torkát, meg kuncogtak is? Mondja kedves, jó volt az úgy? — Só r— 1885. november 7-én, egy szőke hajú, fehér bőrű kislány „érkezett” Szolnokon a Gulyás családba, akit a Iszülők Ilonának jegyeztetitek he a matrikulába. Ki gondolta volna akkor, hog$ a törékeny teremtés túlél tengernyi szenvedést, viszontagságot, két világháborút, és nagy idők tanújaként, finom likőrrel koccint a kilencvenkilencedik születésnapi vacsoráján az idén mint özvegy Tóvizi Sándorné. Szokásos toliforgatói zsargonnal azt is állíthatnám róla, hogy immár századik esztendeje nézi, figyeli a világ, a szűkebb haza, Szolnok változásait. A mondat így téves, hiszen nyolc éve elvesztette a szeme világát. Az egyikkel semmit se lát, a másikkal fényt, árnyékot észlel, és reggel korán még körvonalakat. Menni tud, jobban mondva tudna: egy hófehér görbebot a leghűségesebb társa, ettől soha nem szabadul meg, dehát a lépcsők, a mélyedések egy világtalan embert alaposan megtréfálnak. Így legtöbbször a szobája a földkerekség, innen tovább nagyon ritkán jut. Odabenn egy fotel, heverő, ágy, szekrény, ovális tükör, régi rádió, a sarokban kályha, a falon néhány megfakult fénykép — ez a birodalma Ilona néninek. Nagyon szép lány volt, városszerte csodálták. Ezt a hetvenöt, nyolcvan évvel ezelőtti fotográfiák ma is bizonyíthatják. Három osztályra futotta a szülők lehetőségéből, és mivel édesapját akkor elveszítette, a (mostohája cselédnek adta. így rohant el egy évtized, és innen mindenképpen szabadulni szeretett volna. 1905-ben, húszévesen megismerkedett egy délceg, jóképű legénnyel. Az ifjú két évig udvarolt a csodaszép lánynak, amíg egybekeltek. Ez volt élete legszebb napja. mesélte. Mit főzzek, hites uram, kérdezte az esküvő után, amelyen kettőjükön kívül csak a meghívott tanúk jelentek meg. Ami van, édes párom itthon a kamrában, felelte a férj. Lencse akadt, így az lett az esküvői ebéd. Mivel éveken keresztül nem született gyerekük, 1911-ben örökbe fogadtak egy László névre hallgató apróságot. Nevükre íratták, nevelték, gondolván: öreg napjaikra majd a fiú eltartja őket. Jaj, milyen az élet, közbeszólt a sors! Meghalt a hites ura, meghalt a fo- eadott fia, annak a felesége. Igaz. két unoka maradt utánuk, bennük találta meg a vigaszát. Újra összeszedte magát, és arra is jutott még ereje, hogy a dédunokát, a ma főiskolás Ibolyát megtanítsa járni. Jelenleg egyedül él, bár a házban rajta kívül két bérlő is lakik. Az ebédet a rokonok hordják neki, begyújtanak rá. Nagyon nehezen múlnak ezek a nem szeretem őszi napok, mintha ökrös szekéren vontatnák őket. Ma sem bir nyugton maradni: mindig matat, tesz, vesz valamit. Hosszú az éjszaka, sokat gondolkozik azon: milyen jó is volt régen: amikor fiatalon egyetlen dolog se fogott ki rajta. Olykor kikel az ágyból, mert már a fekvéstől is fáj mindene. Kiles az ablakon a Kút utcába, vajon járkálnak-e már? A jövőre keveset gondol, várni se vár tőle mást, mint ami jön, mint amit hoz. Valaha két dolgot szeretett nagyon: olvasni, és dalolni. Az előbbiről már lemondott, az utóbbit még olykor ma is. Amikor a kilencvenkilencedik születésnapján nála jártam és faggattam, milyen érzés az, hogy az estével a századik esztendejébe lépett, rövid gondolkodás után így felelt: jöjjön visz- sza később, még most nem tudok rá válaszolni, rúivel sok mindenben volt már részem, de ilyesmiben még sohasem. As esktflvői kép /előtt a tnár századik esztendejébe i lépett Ilonka néni Ételek... italok, ünnepek „Kíméljük a gyomrunkat és a pénztárcánkat!” Nem is több évszázados, hanem inkább évezredekre nyúló hagyomány, hogy ünnepeinket különös gonddal tervezett társas étkezésekkel kapcsoljuk össze. Gondoljunk csak az ókori ember tékozló tivornyáira, a hírhedt „lukulluszi” lakomákra. A mai embernek is megvannak azok a hagyományos ünnepei, amelyek .alig képzelhetőek el többfo- gásos ebéd vagy vacsora — g sajnos többnyire kiadós italozás nélkül. Elkezdődött ez az idén is a szüreti mulatságokkal, folytatódik a disznótorokkal, ezután rögtön a karácsonyi ünnepek jönnek, jnajd a szinte kötelező szilveszteri alkoholmámor és .végül a farsang. S ha közben van néhány jelesebb névnap, születésnap, esetleg az unoka esküvője, vagy éppen névadóra vagyunk hivatalosak, akkor bizony alig marad ideje „megviselt” gyomrunknak, hogy magához térjen. Ráadásul ünnepi alkalmakkor nemcsak többet eszünk a szokásosnál, hanem tartalmasabb, nehezebben emészthető, amit elfogyasztunk. — legalábbis ha a hétköznapi otthoni vagy vendéglői előfizetéses ételekkel hasonlítjuk össze. Azután ha elmúlik az ünnep, másnap jön a gyomorfájás, hányinger, szédülés, fejfájás, s mind- úntalan kiver bennünket a hideg veríték, százszor is megfogadjuk, hogy legközelebb már mérsékletesebbek leszünk. Mire vigyázzunk hát mi idősebbek, az ünnepek előtt? Mivel szervezetünk alkalmazkodó képessége a kor növekedésével egí’íitt csökken, helyes, ha táplálkozásunk kiegyensúlyozott és mértékletes. A terített asztal, a finom falatok és koccintás mellőzésére, valamiféle „aszketizmusra” termésszetesen nincs szükség. Csak nem feltétlenül tejfölös . töltöttkáposztához, szükséges ragaszkodnunk a a kövér sonkához, a csípős tormához, sőt még a hagyománytiszteletből készítendő karácsonyi beiglihez sem. Kíméljük meg a gyomrunkat és pénztárcánkat! Ha jobban esik a grillcsirke, roston sült hal, pogácsa vagy egyszerű gyümölcssaláta, — ne restelljünk azt készíteni. Sok jó szakácskönyvet kínálnak a könyvesboltok, talán otthon is akad a polcon egy-kettő, a „Magyar konyha” olcsó receptjei is nagyszerűek, — tehát válogathatunk. A nagymamák oldalán főzőkanalat ragadhatnak a nagypapák is — így több idő marad az unokákkal való együttlétre. Az a fő, hogy úgy állítsunk össze minden ünnepi étrendet, hogy az gusztusos, ízletes, változatos, az egészséges táplálkozásnak megfelelő, — s ha elég ügyesek vagyunk, olcsó legyen. Az unokákat se kell az elkövetkező ünnepek alkalmával cukorral, csokoládéval elárasztani. Nem árt, ha a gyerekek már kicsi korukban megtanulják értékelni azt az ajándékot is, amit nem lehet megenni, egy jó könyvet, kirakó vagy logikai játékot. Változtassunk azon a. régi helytelen szemléleten, hogy ne egyedül a tálak gazdagsága, az ital meny- nyisége jelentse az ünnepek fényét. Az ideális légkört, vidám hangulatot, legyen az családi vagy baráti, meg lehet teremteni közös énekléssel, tanáccal, rádiózással, tv-nézéssel, ízes humorral is. „Cs” D. Szabó Miklós Összeállította: sóskúti Júlia
