Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-31 / 306. szám

AZ NEVET, AKI UTOLJÁRA NEVET T U DR HUMC M I X Az Alföld tengerének partján (naplórészletek) JŰLIUS 6.: Szerencsésen megérkeztünk. Még a vasút­állomásnál is hátszelet kap­tunk, ami elvitte az előttünk haladók szagát, viszont ránk- hordta a közeli fatelep ösz- szes fűrészporát. A menet­rend szerinti autóbusz so­főrjét megharapta — külön­járatban — a bakter kutyá­ja, emiatt gyalog indultunk neki. Mentünk, mendegél- tünk, az út mentén legelé­sző birkanyáj bégetett, gu­lya bőgött és egy marcona bajuszú asszonyság, akinek feltörte a lábát a cipő. Már késő este volt, amikor beér­tünk a faluba, s már hajna- lodott, amikor megtaláltuk a szállásunkat. JŰLIUS 7.: Derűs reggel virradt ránk, odakint szitált a havas eső, egyik-másik vál­lalkozó kedvű társunk meg­próbálkozott a fürdéssel, mindenkit sikerült kimente­ni. Délután a helyi készí­tésű ezermester remek mű­sort adott saját gyártmányú, Kajla Lala névre keresztelt vitorlásával. Az ezermester beszállt, mire Kala Lala ki­ugrott, fölnyerített, földobta a farkát (a közelállók szerint néhány gombócot is pottyan- tott) és nekivágott a tározó­tó hamvaspiszkos vizének. A parton állók tapsviharban törtek ki, az ezermester sze­rényen visszaintegetett, mire a vitorlarúd belelökte a víz­be, aztán Kala Lala teljes sebességgel elindult a közeli sziget felé, amelynek bokrai mögött nudisták rejtőztek. Később a helyi készítésű ezermestert az önkéntes vö­röskeresztes szakkör helyre­állította, Kala Lalát pedig kifogta egy tiszaderzsi hor­gász. Húszas damillal, pon- tyozókészséggel, fenéken — úgyhogy a Magyar Horgász egy kolumnát szentelt az esetnek. JŰLIUS 10.: (vasárnap) Sü­tött a nap, kinyitottak a lán- gos- és keszegsütők, a tal­ponállók és a guggonülők — nagy fogást csináltak a Kö- jálosok. A strandon hatalmas nyüzsgés, este a szabadtéri színpadon diszkó, nagy po­fozkodással, egy jószívű fog- technikus a zene szüneteiben végezte el a kisebb fogpótlá­sokat. JŰLIUS 11.: Megint esett. A vízisíkölcsönző végső két­ségbeesésében kimért egy könnyű lesiklópályát a gát­oldalban. Róth Nándor, az inkognitó­ban üdülő filmművész zsi- ványpecsenyét ebédelt; ke- veselte a pecsenyét, a zsivány rendben volt. A közeli lovaspályán egy vizesárokkal nehezített aka­dály bejelentette, hogy fize­tésemelést kér, a lovasszak­osztály elnöke keményen el­lenállt és az akadályt át- minős.ítette sertéskarámnak. A lovasversenyek idején egy síndarab helyettesítette — emiatt volt vágányzár Tas- konyalsótól—Körebögéig. JŰLIUS 12.: Keserves volt hazaindulni. Véget ért az egy hét az Alföld tengeré­nek partján. Sajgó szívvel kikapcsoltuk a televíziót, el­pakoltuk a fürdőruhákat, le- pókhálóztuk a horgászboto­kat és egymást és elindul­tunk arra, amerre a menet­rend szerinti túsz sofőrjét megszokta harapni a bakter kutyája. Vágner János Hátrányos Riportalanyt kerestem. Olyan nőt, aki hajlandó megnyilatkozni az egyenjo­gúságról, erről-arról. így ju­tottam el hozzá, Hátrányos Herminához, akinél minden szorozva önmagával, • egy­szóval a négyzeten. Névtábla nélküli ajtó. Halványkék. Csöngetek. „Bújj be!” — búgja egy lágy fuvola. Nem tétovázok. „Csukd be!” — bizserget is- Áiét az előbbi gerlebúgás. Megteszem, s elindulok a vi- rágtapétás előszobában tapo­gatózva a hang felé. Édeskés, meleg kölniillat vezérel. Mi­re megszokja a szemem a fél­homályt, a lélegzetem akad el. A szobában a játszótér nagyságú heverőn egy gyö­nyörű látomás. Behunyt szemmel fekszik, mindössze bal bokáján égszínkék mas­niba öltöztetve. — Mit akarsz? — kérdez­te, s kinyitotta egyik szemét — Tökmagot szeretnék venni, de úgy látszik, elté­vesztettem — feleltem zava­romban. Kinyitotta a másik szemét is. Egyforma színük volt: mint egy-egy pohár víznek. Alaposan végigmért, majd így szólt: — Tedd le magad. Beleszédültem a legköze­lebbi fotelba, de magához in­tett, s így mellé ültem a he- verőre. Úgy láttam, mintha fáradt lenne, kimerült. — Gyengélkedsz? Kurtán felnevetett: — Mi vagy te, táppénzellenőr? — A Mégmélyebbre című realista folyóirat riportere — feleltem. HELYZET a négyzeten — Én meg perfekt — mondta és beleharapott a szimpatikusabb fülembe. — Ha mondanál valamit a kezdetről, meg a közepéről, és egyáltalán ... Nagyot sóhajtott és hozzá­kezdett. — Halmozottan hátrányos helyzetű gyerek voltam. Ott­hon halomban állt a hát­rány. Apám természetesen ivott és verte anyámat, én pedig kiloptam a szemüket. Korán elcsábított egy cukor- kás bácsi, majd hamarosan édességüzletet nyitottam. Ké­sőbb közöltem a férfiakkal, hogy a rágógumit jobban szeretem, ettől kezdve az üz­let felvirágzott. Az első fér­jem egy maszek zöldséges volt, sajnos, ez a házassá­gom nem sikerült. Vertem szegényt és elszedtem min­den pénzét. A második fér­jem egy mozdonyvezető lett. Ő olyan féltékeny volt, hogy egyszer levezette a vonatot a sínről és hazajött megnézni vele, hogy nincs-e nálam va laki. Volt. Pechjére egy ka­rateoktató. Az egészségügyi szakközépiskola második b osztálya szegény uramon ta­nulta a gipszelést. — Többet nem kísérletez tél az anyakönyvvezetővel? — Egyszer még igen: amiatt a szép, nemzetiszínű kendője miatt szerettem be­le, ami az oldalán van ke­resztbe kötve. — És most? — Teljesen elzüllöttem Csak külföldiekkel ismerke­dem, valutáért. A Bank tő­lem szokott hitelt felvenni. Adok, de csak rövid lejárat­ra. Van bejárónőm, kijáró­nőm, manikűrösöm, pedikű­rösöm, saját szanitécem, so­főröm — hogy mi pénzt el­visz a rezsi! Dehát úgy kell nekem, miért nem tanultam annak idején valamilyen tisztességes szakmát. .. Constantin Lajos Az élet azért áll tovább Aki azt hiszi, hogy a fut­ballista a mosómedvével együtt téli álomra vonul, té­ved. A havas hónapokban a futball műhelyeiben az élet azért — áll tovább. A nálya- edző és a vezetőtréner alábbi beszélgetése legalább is lázas munkát sejtet. — Mi újság, Rávaikám, mi újság? Hogy hajtottak ma a fiúk az edzésen? — Mit mondjak mester... Egyszerű erőnléti foglalko­zást tartottam, levezető jel­leggel. Suhai levezette a csa­patot az Egri borozóba, utá­na összetartás volt a városi kapitányságon. A rendőr szerint ugyanis Pálinkás II. szándékosan törte el a pincér bordáját. Egyszóval jól ösz- szeverődött a csapat. Piros­ra, meg kékre... — A sérültek hogy állnak? — A sürgősségi osztályon Tüdő III. lábát megoperál­ták. Benőtt a körme, Sebes főorvos szerint jobb lenne, ha a fejelágya nőne be. azért viszont nem fizet a biztosító. Azok, akik nem tudtak fut­ni, leúsztak Szegedig és vissza. Akik úszni sem tud­tak, azokat a révkapitány­ság kihalászta. — Hát akkor mi legyen a vasárnapi összeállítás? — Mester, Seres, a kapus hatalmas formában van. Fi­zetéskor a folyosó végéről, úgy vetődött rá a borítékra, hogy az asztalos még min­dig szögeli a pénztárablakot. Az ujja hét darabra tört, de akkora keze van. hogy a pályafenntartástól kellett egy szál sínt kérni ahhoz, hogy sínbe rakják. Gallyas a hátvéd keményebb, mint valaha. A Nemzeti Bank tre­zorjának elromlott a zárja, őt kérték meg, hogy nyiss;» ki. Két rúgással ripdtyára! törte a páncélszekrényt, az arány rudak úgy gurultak szanaszét, mint a mákos be- igli. A sípcsontjára most sze­relnek egy fűkaszát a mező­gépnél. Hangyás kijött az újszászi szociális otthon el­fekvőjéből, sőt, az egyik bo­tot már el is vesztette. Olyan sebes a lába, hogy a bőr­osztályon nem tudtak vele mit kezdeni. Laci II. gépko­csivezetést tanul ezért KRESZ-be áll a szeme. A pályán csak a johbkézsza- bály szerint hajlandó mozog­ni, a balról jövő labdákkal állandóan felszalad a lelátó­ra. Balösszekötőnek az anyósomat ajánlottam volna szegényt... — Miért, mi történt vele? — Zöldhályogja volt, ezért átment a piroson és elütöt­ték. Az utolsó három mé­teren olyan gyors volt. hogy a kamion alig érte utol. Ha­rangozó kérte, hogy a fele­ségét az ellenfél kapuja mö- gél ültessük, hogy szemmel tudja tartani. így is félté­keny azonban az egyik lab- daszedő gyerekre. Tócsa két évvel ezelőtt olyan tehetség volt, mint Mozart, tavaly jó futballistának tartották, az idén pedig csak minden má­sodik rúgásra találja el az állított labdát. Több NB I­es csapat megkereste, azt mondják, ha a fejlődése olyan töretlen lesz, mint az idén a kukorica, akkor rövi­desen kimehet Alaszkába profinak. — Porcosnak levették mór a lábáról a gipszet? — Sajnos, a gipszmester berúgott és elfelejtette, hogy a lába is benne van. Most viszont Fülesnek tört el a sípcsontja. A lyukrafutást gyakoroltuk az edzésen, és a szerencsétlen belerohant a szennyvízlevezető aknába. A frissen igazolt balszélsőről viszont kiderült, hogy süket. Az edzőmeccsen nem hallot­ta a bírói sípszót, tovább fu­tott a labdával, még szeren­cse, hogy a szandaí réten a Diana vadásztársaság élő­vadbefogást tartott és a nyúlhálóval elkapták. — Azok, akik a juniorban játszottak, mit produkáltak? — Sajnos, a Tiszafüred el­leni meccs félbeszakadt. Re- pete lerúgta egy jegenyefa tetejéről a védett fekete gó­lya fészkét, ezért a Hortobá­gyi Nemzeti Park intéző bi­zottsága lefújta a mérkőzést. Vasárnap Abádszalókon ját­szunk, a kiállított játéko­sok a meccs végén megte­kinthetők a nagyközségi ta­nács házasságkötő termében. — Hát akkor minden a legnagyobb rendben van. A taktikára alszunk még egyet — a mérkőzés alatt a pályán. — ,pb Ház/ szilveszter — És most nézd meg az én Szuperbolámat! Egy szegény kis hobbis panaszai Retkes, paprikás jó napot! Tavasz volt gyönyörű ve­rőfényes tavasz. És olyankor az ember elkövet meggondo­latlanságokat, én is megvet­tem egy hobbitelket a Holt- Tisza-parton. Dehogy tud­tam, honnan tudtam volna, mennyi bajt zúdítok vele a nyakamba. Az első hobbis munkanapomra felszereltem magam mindenféle kerti szerszámmal, úgy mint ásó­val, kapával... nagyharang­gal. Már éppen hozzáfognék az ásáshoz, amikor megszó­lal a szomszéd: „Retkes, pap­rikás, filoxéramentes jó na­pot kívánok! Szóval maga az új szomszéd. Gratulálok, na­gyon jó vásárt csinált. Tud­ja, az a zenetanár, akitől megvette ezt a kis parcellát, abszolúte nem értett a ker­tészkedéshez; mint mesélte, a felesége egyszer liszthar­fej tette, hogy nem szeretné, ha úgy járnék, mint az elő­döm, a zenetanár, aki olyan törpebirsalmafákat ültetett, hogy a lótetvek is hason- kúszva tudták csak leenni á termést. Beszélt arról is, hogy arrafelé, a Holt-Tisza- parton igen sok a kártékony állat, mint például a ga- landféreg. Ellenük nagyon nehéz védekezni, jobb, ha feladom. Kezdtem elkesered­ni. A szomszéd nyugtatgatott, hogy minden kezdő úgy fog hozzá az ingyenzöldség ter­mesztéséhez, mint én. vagyis tökhülyén. És milyen öröm, ha jó szakember a szomszéd, ja, aki önzetlenül segít. Kér­deztem tőle, ő vajon agro- njómus-e, de felvilágosított, hogy azt se tudja, mi az. az ő foglalkozása lábtenisz-taíró, matból alkart pogácsát süt­ni. De én szívesen segítet­tem neki a hobbiföld hasz­nosításában.”. A szomszédom bőbeszédű­nek látszott, és az is volt. Dofoálódzott a szakkifejezé­sekkel, a különböző vegysze­res gyomirtók nevével, ké­sőbb a gyomirtókkal. Kezd­tem tisztelettel hallgatni. Akkor persze kissé megsér­tődtem. amikor kijelentette, hogy amit én a kezemben tartok, egyáltalában nem hasonlít az ásóra, mert az igazi ásót az ő öccse, — aki maszek ásókereskedő, —• árulja a piacon. Mondta még a szomszéd, hogy kór lenne krumplit vetni, hiszen azzal rekesztik a Tiszát, ves­sek inkább herőcét vagy friss lángost, az az igazi üz­let. Ez szöget ütött a fejem­be és köszöntem szépen a tanácsot. A szomszédom ki­mellékálliásiban pedig gyep­mester, az egész partot ő fü­vesítette. Már majdnem megnyugod. tam, ám ekkor előállt áz újabb veszélyes kártevőkkel, amelyek megtámadják a kertem; sorolta, hogy gyak­ran látogatja a termést egy részeges masamód, valamint egjT egész csapatra való ko- lorádió bogár. Ez már sok volt. Hónom alá kaptam az ásómat, amit persze jószívű szomszédom pajszernak nézett, és elkö­szöntem. A kerítés mögül ki­abált friss ismerősöm hová szaladok? Mondtam: sürgő­sen eladom ezt az ; . kozott telket. Még hangosabban ki­abált. hogy ne menje.seho­va, ő ugyanis mee rte a sógorának, hogy me map övé lesz ez a szép tele:. .. —dó — Kedves hallgatóim! Köszöntőm önöket Ko-Szotnokon, a Tökmag utca 126-ban, ebben a foltozott — klórozott, fólklórozott házikóban él az ország egyik legidősebb polgárasszonya, a 130 éves Miazisten Kató néni. Hajlott kora ellenére alig néz ki 128-nak. — Kató néni kedves, meséljen magáról, a múltról. — Emlékszik-e még, hol találkoztunk elő­ször? < — Hát ott, a „Röpülj láva” fesztiválon, amit a Vezúv tövében rendeztek. Ott ad­tam elő a fesztivál emblémáját, de már csak amikor nagyon keresték. No meg a „Bort, benzint, békességet” meg a „Hová mész te kis Uracska” cimű kesergőket. — Mi az istent, Kató néni? ■ 1 — Az vagyok fiam. Hát megismersz? Ak­kor te nem a családomhoz tartozol. — Miből gondolja? 1 — Mert azok mostanában már rám sem akarnak ismerni Tizenöt éve is van már, hogy láttam ükét. Tudod fiam, azóta van szürke hályogom... Tájamra se gyün- nek .. . Mikor meg rámnyitják az ajtót.. . alászorul a lábam. Így aztán hiába gyón­nék, nincsen benne köszönet. — Szomorú ez, Kató néni, beszéljünk más­ról. A tévét szokta-e nénzi? — Hogyne szoktam volna Legjobban ezt az elmebajnokos Jánoskát szeretem. Még fiamul is fogadnám, mindig mosolyog, mint a Barba papa. De mostanában már vil­lanyszékrekedést kapok tőle. Tudad fiam, amikor én annyi idős voltam, mint te, még nem volt televízió, s a kemencét ültük kö­rül, hogy felmelegedjék a család. Most meg a tévét üljük körül, hogy elhidegül.iünk egymástól. Régen a kukoricaszár duruzsolt, ma meg az Avar fújja a magáét, őt meg a washingtoni szél. — No, de végül rendbejött a családi bé­ke ... — Hát persze, mert a betegségem halla­tára szép rendbe eljött minden gyerek. Kérdezgették, hogy vagyok? Ha azt mond­tam, jobban, akkor ők lettek rosszul... Ha meg azt mondtam, rosszul, akkor el­kezdtek osztozni az örökségen, a fene érti ezt. Pedig gazdagok ám, hiszen ha eljön­nek, az udvarban minden tyúkomra jut egy Zaporozsec. A fölklórozott _____Kató néni_____ — És hagyott rájuk, valamit? — Igen, mindent rájuk hagytam, legyen ahogy ők akarják, de a betétkönyvemet már odaadtam a plébános úrnak. — Kató néni vallásos is? — Hát persze, és még templomba is já­rok. Mégis a fiaimnak vitte fel az Isten a dolgukat. Lifttel. Múltkoriban a fiam bevitt a hivatalába. Alighogy a gangra ke­rülünk, azt mondja: Édesanyám, itt a pá­ter noszter. Én meg rávágtam, hogy Di­csértessék a Jézus. Erre azt mondja: Ez már mindörökké. — És bele mert lépni a liftbe, Kató néni? — Hát . hogyne mertem volna. Ha annak idején, a téeszcsébe be mertem lépni, ak­kor ebbe a morgó lajtorjába tán csak bemerek. — Van-e a ház körül lajtorja? — Van a fenéket. Odaadtam a múzejum- nak. Olyan volt az is, mint én vagyok. Csak két foga volt. Hiába, fiam, ősz van, hullanak a fogaim. De nemcsak ebből gon- doxom. Nézd meg a Centrum-sarkon is sárgulnak az erkélyek; csak le ne hullja­nak. — Sokat olvas, Kató néni? — Sokat fiam, sokat. Benne vagyok az olvasómozgalomban is. Van négy olvasóm. Az egyik éppen itt van ná.am. Nézd meg. Ismerem én a történelmet is, bizony. Csak sok mindent elkapkodtunk. Görgeyék még Világosnál aláírták a fegyverletételt. Biztos azért siettek, nehogy besötétedjen. Vagy az ég tudja ... — Mennyi nyugdíjat tetszik kapni? — Nem sokat, de a múlt rendszerben ennyit se kaptam. . . Igaz, akkor nem is voltam nyugdíjas. — És hogy jön ki vele? — Az attól függ, hogy hova megyek be vele. — Sikerül beosztani egész hónapra? — Hát, holnapra igen, de holnaputánra . . .? — Kató \néni, lmi a titka, hogy ilyen jól látja a dolgokat? — Mondtam már fiam, az, hogy sokat olvasok és tanulok. Tudom azt is, hogy miért villognak a rendőrlámpák Szolnokon. Azért, mert a piros, meg a zöld nem megy a Kossuth út 3. szám alatti ház színéhez, ahol a Mini klub is van. Vagy a szökőkút is megérne egy misét. Ez o^yan, mint a mesében. Egyszer volt, máskor nem volt. Egyszer folyik, máskor nem. — Ezt inkább hagyjuk, Kató néni. És mit szól a mai fiatalokhoz? — Ha meglátom őket, szóhoz se tudok jutni. Állandóan változnak: kék nyakken­dő, piros nyakkendő, babos kendő. Kék a haiuk, zöld a fülük, fekete a nyakuk. Néhány év alatt mennyit változott a világ. Csak Kató néni maradt a régi. Pedig nem volt 'irigylendő sora. Az utolsó száz év volt csak valamivel könnyebb. Bár a zsá- bája megint recessziót jelez ... Nagy Tibor Baromfitelep // o 'Na & ír, a wm t — ... a Donald - at pedig az Egyes a­mokban expo ÉJFÉLKC i (Ar, t

Next

/
Oldalképek
Tartalom