Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-31 / 306. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. DECEMBER 31. PEDAGÓGUSOK KÖZÖTT Tiszabőn a helyzet... „Bíznak, várnak, remélnek... és cselekednek...” Felvonulás, népgyűlés a romok között, Kisújszálláson Szolnokról egyre keskenye- dő, gyér forgalmú utak visznek a tőle negyvenegynéhány kilométerre fekvő Tiszabőre. A valamivel több mint kétezer lelket számláló kis településnek mégis lelhet valami vonzereje: a meghirdetett pedagógusállások ugyanis maradéktalanul „elkeltek”; sőt betöltésükre az ország távoli vidékeiről is érkeztek a faluba pályakezdő fiatalok. Meszesán Jánossal, az általános iskola igazgatójával és feleségével, Zoksák Évával a tanáriban beszélgetünk. — Mi Szabolcsból jöttünk ide hét évvel ezelőtt — emlékezik vissza a fiatal igazgató. — Tanári diplomával a kezünkben végignéztünk néhány iskolát, és a legkedvezőbbnek itt ítéltük a feltételeket. Nekünk elsősorban jó állapotban lévő lakásra volt szükségünk, hiszen akkor már a majdan születendő gyerekeinkre is gondoltunk. Szabolcsban azonban nem találtunk kedvünkre valót. — .Így 'esett \a választásuk Tiszabőre... — Nyáron jártunk itt először — eleveníti fel a feleség. Szép volt a Tisza, hangulatos a falu, az akkori igazgató is rendkívül barátságosan fogadott bennünket. Végül is maradtunk, bár rögtön szembetűnt, mi vár ránk... — Mindenki ‘előtt ismert, ha Tiszaböről és Buráról esik szó az emberek között, bizony ráncosabbak lesznek a homlokok... — No igen. Nálunk arra is fel kell készülnie a nevelőnék, hogy tanítványai meglehetősen eltérő szociális — Az elmúlt években kialakult nálunk egy jó kis társaság, többekhez baráti szálak kötnek. Nehéz lenne így elmenni, talán sokan megfutamodásnak vélnék. Visszatart a közösség, bár az is igaz, nem szeretnénk itt nyugdíjasok lenni. A kinevezésem egyébként öt évre szól, ezt az időszakot becsülettel akarom végigcsinálni. Tolnai Antal és Balogh Klára kezdő pedagógusok, friss diplomával a zsebükben messziről érkeztek Tiszabőre. — Tudtuk, mire vállalkozunk. Azért is jöttünk ide — mondja a férj. — Engem már jó ideje érdekel a cigányság kultúrája, nyelve. Kezdetben abban reménykedtem, hogy itt majd tudom kamatoztatni ismereteimet, de rövid idő alatt szertefoszlottak az illúzióim. A közeledés nem minden esetben járt sikerrel... Emellett természetesen az anyagiak is kecsegtettek. S hogy teljes legyen az örömünk, szép szolgalati lakást kaptunk. — A főiskoláról bizonyára alaposabb pedagógiai gyakorlat nélkül jöttek ide. A rutin hiánya nem okozott gondot? — A tanári karban igen jó a légkör — kapcsolódik be Klára a beszélgetésbe — indulásunkkor sok segítséget kaptunk kollégáinktól. Eleinte magasra helyeztük ugyan a pedagógiai mércét, de most már alkalmazkodtunk. Azt hiszem, az elkövetkezendő négy év — ennyi időre írtuk alá a szerződést — jó „iskola” lesz nekünk, módunkban áll majd alaposan megismerni a tanári hivatás minden csínját-bín- ját. — Elképzelhetőnek tartják, hogy mégy éu Jalatt iesetleg megtetszik I Imajd a falu... Szinte meg sem várják a kérdés végét, mindketten ta- gadóan rázzák a fejüket. Klára így indokolja elhatározásukat; — Én az ország egyik legszebbnek mondott vidékéről, Sátoraljaújhelyről vetődtem erre. Itt engem csak a Tisza tud valamelyest kárpótolni, de a szívem mindig hazahúz. A főiskolai évek után most •még nehezen tudnám elképzelni, hogy ebben a faluban éljem le az egész életemet. — A Tiszabőn töltött néhány esztendő bizonyára emlékezetes marad számunkra — fűzi hozzá Antal. Remélem sók-sok tapasztalatot gyűjtünk majd, ami gyakorlati munkánkat elmélyültebbé teszi. De azt szeretnénk, ha ezen túl még várna ránk egy és más az életben. Jurkovics János Az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulását a szabad országrészen megjelenő lapok, a szovjet parancsnokság segítségével szétutazó kültjpttek népgyűlései, a hitlerista-nyilas elnyomás alatt sínylődő országrészekben pedig repülőgépekről ledobott röplapok, a moszkvai és a londoni rádió adásai adták hírül. A rendkívül nehéz és éppen a megbízható hírközlést leginkább akadályozó háborús viszonyok ellenére terjed a hír, terjed a kormányprogram és a tisztességes magyarok körében nagy lelkesedést, egyetértést, reménykedést keltett. Reménykedni pedig, mégpedig reálisan nem volt könnyű azokban az időkben. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány programjának bevezetőjében nem túlzott, amikor azt állította: „Mohács óta nem zuhant ilyen rriély- re az ország.” Az országnak azon a részén, ahol még folytak a harcok, naponta tömegével pusztultak az emberek, dőltek rommá a házak, égtek az épületek. Maga Debrecen is sokat szenvedett a háborútól, amikor pedig az Ideiglenes Nemzetgyűlés küldöttei szilveszter estéjén Kisújszállásra érkeztek, hogy újév napján nagygyűlésen ismertessék az ottaniakkal a már elérteket és a teendőket, az orrukig sem látnak. „Be sem várva az új esztendőt, elbúcsúzunk a régitől" — írja egyikük, Tariska István a debreceni Néplapban. — „Reggel meglepetés meglepetést ér. Kisújszálláson egész utcasorok égtek le. Egymás mellett meredez- nek a kiégett falak. A városka főutcája, főtere. a Kossuth utca, Nagy Imre utca mind csupa üszkös rom, a szövetséges’ nyomait viseli.” E szörnyű meglepetéssel ellentétben jön a következő, a szép, a kellemes, amely a jövő ígéretét sejteti. A 11 órás, a helyi Nemzeti Bizottság által meghirdetett népgyűlésre már 10 órakor megkezdődik a felvonulás. „Vonulnak fegyelmezett sorokban zászlók alatt a gyűlés helyére, hitet tenni az új, demokratikus rend mellett, Feltűnik a sok kerek kun koponya^ a sok mandulametszésű szem. A szemek beszélnek. A zárkózott nagykun ridegség mögött a reményteljes várakozás feszültsége csillog. Bíznak, várnak, remélnek... És cselekednek. Fegyelmezett érdeklődéssel és lelkesedéssel hallgatják a nemzetgyűlés képviselőinek beszámolását. Különösen élvezik saját parasztszónokukat, Bakó Kálmánt. Megéljenzik a demokráciát, a függetlenséget, a nácik elleni háborút, a Szovjetuniót, tüntetnek a fasizmus, elnyomás, a feudalizmus ellen. Belülről éljeneznek és utasítanak el. Nem rendezés ez, hanem élmény.” A gyűlésen — 15 fokos hidegben, közlekedés híján — ott vannak Túrkeve, Török- szentmiklós, Karcag kiküldöttei, megtanulni az új idők szavát. Az új időkét, amiért már ők is tettek valamit. „A város szocialista világnézetű kubikosai és értelmiségei a felszabadulás első napjától kezdve tudták, miről van szó — állapította meg Tariska. — Azonnal politikai kérdésként kezeltek mindent: a személyi és vagyonbiztonságot, a zsírt. a búzát, mindent. Ma rend van és bizalom. Mert mindezt ők maguk teremtették. — Helyesért, fogták fel a nemzeti bizottságok szerepét, a demokráciát, a saját és a közösség szükségleteit.” A békéscsabai pártszervezet jelentését — aláíró: Szo- bek András titkár — az Ideiglenes Nemzetgyűlés munkájáról tartott beszámoló gyűlésről a Párttörténeti Intézet archívuma őrzi. Az 1945. január 5-én kelt jelentés szerint „a 90 százalékban munkás hallgató közönség lelkesen magáévá tette a Nemzeti Függetlenségi Front és az Ideiglenes Nemzetgyűlés célkitűzéseit, és a magyar és a Vörös Hadsereg melletti lelkes tüntetéssel oszlott szét.” A Délmagyarország korabeli beszámolója szerint vasárnap (január 7-én) délelőtt „hatalmas demonstráció színhelye volt Hódmezővásárhely városa ...” A tudósító leírja, hogy „a különféle társadalmi egyesületek, a politikai pártok és a szakszervezetek, munkások, gazdálkodók, polgárok, a diákság, az ifjúmunkások, a vasutasok, a postások, a nőmunkások csoportjai gyülekeztek, hogy rokonszenvtüntetést rendezzenek az Ideiglenes Nemzetgyűlés és a Nemzeti Kormány programja mellett”. A nép a Csáky Albin térről zárt sorokban zászlók alatt vonult fel a Kossuth téren levő Fekete Sas szállóhoz. Hatalmas, ötméteres táblákat vittek a menetben „Éljen az Ideiglenes Nemzetgyűlés!”, „Éljen az Ideiglenes Nemzeti Kormány!”, „Földet a parasztnak!” feliratokkal. Ez a -nagygyűlés éppen olyan lelkes hangulatban folyt le, mint a diósgyőri, amelyen ötezer vasmunkás tett hitet a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programja mellett. A tudósító rögzítette: „Üdvözölték az Ideiglenes Nemzeti Kormány Németország elleni hadüzenetét. A teljes fel- szabadulás és a háború gyors befejezése érdekében a magyar ipari központ munkássága elhatározta, hogy még fokozottabb energiával folytatja termelőmunkáját, hogy elősegítse a nemzet kettős célját: a végső győzelem elérését és az ország újjáépítését.” Amikor ezek a lelkes gyűlések folytak, az Ideiglenes Nemzeti Kormány háromtagú küldöttsége Moszkvában tartózkodott, hogy aláírja a szövetséges hatalmak és a Magyarország közötti fegyverszüneti egyezményt. Igaz, egy ilyen okmányt Faragho Gábor vezérezredes, ennek a kormánynak a tagja 1944. október 11-én már aláírt a szovjet fővárosban. de mint Horthy megbízottja. Ezt az egyezményt a magyar kormányzó megszegte, amikor nem rendelte el csapatai szembefordulását a németekkel, és a fegyverszüneti szándék bejelentésekor valósággal a nyilasok kezére játszotta a hatalmat. Az új, immáron a kötelezettségeit minden tekintetben elfogadó fegyverszüneti egyezmény aláírásával az Ideiglenes Nemzeti Kormány éppen azt akarta demonstrálni, hogy az ország mindörökre szakított a Horthy-rezsimmel, amely ok nélkül, mondvacsinált ürügyekkel megtámadta a Szovjetuniót. Balogh István negyedszázaddal későbbi visszaemlékezésében elmondta: az aláírási aktus után tea következett. Molotov négyszemközt Balogh véleményét kérte: meddig lesznek az oroszok és magyarok barátok? A pap-államtitkár melegséget érzett a szívében, hogy a szovjet államférfi máris barátságról beszélt. Pintér István Meszesán János és Zolcsák Gva: ,,Visszatart a közösség bennünket” 1 környezetben nőttek fel. Ilyen szempontból nagyon fontos a kapcsolatteremtés a helyi cigánysággal, gondolatviláguk megismerése nagyban megkönnyíti a pedagógiai munkát. — finnek >’mennyire sikerült? — Úgy érzem, az évek során elfogadtak bennünket. Mint új jövevényeket, minket is előbb alaposan feltérképeztek”. Aztán következett a tűzkeresztség; ' az elkerülhetetlen konfliktus. Ha délelőtt esetleg rákiabáltunk a gyerekre este már meg is fenyegettek érte. — Itt fokozottan érvényes az), hogy gyereket megütni nem lelhet — veszi át a szót Éva —, ugyanis ennek mesz- szemenő következményei lehetnének. Láthatták, éppen az előbb járt itt egy bősz anyuka, aki eléggé sajátos módon kívánta megfegyell- mezni egyik kollégámat azért, mert erélyesebben utasította rendre a szülő csemetéjét. Az ilyen esetek nem ritkák... — Nem merült fel még önökben soha, el kellene innen már .menni? Az ősszel a jászberényi városi tanács művelődési osztálya és a Déryné Művelődési Központ pályázatot hirdetett a Jászságiban, élők, az onnan elszármazottak, s mindazok részére, akik eredeti, eddig nyomtatásban nem publikált íjászsági történeteket, anekdotákat ismernek. A pályázat meghirdetői egyetlen fontos szempontként jelölték meg, hogy a pályázatok valós eseményeket idézzenek, vagy olyanokat, amelyek reálisak, hihetőek, mesés elemeket nem tartalmaznak. A pályázatot — amely természetesen jeligés volt — jelentős érdeklődés kísérte; 28 egyéni pályázó és kollektíva 33 munkáját tette a latra a szakemberekből álló bíráló- bizottság, hogy azután a díjak odaítélésekor hatalmas vita bontakozzék ki. Mert hiszen idősek és fiatalok, honismereti szakkörök tagjai, diákkollektívák, tanyasiak; városiak, falusiak, taCsak az igazság a fontos! Ürdög Emánuel pályadíjat nyert „angyali” történeteivel nárok és mezőgazdászok, nyugdíjas mesteremberek és gazdálkodók egyaránt pályáztak. Mégpedig, döntő többségben, eredeti és. erős anyaggal. Amelyek — tematikailag — a lét bőségéből merítettek. Fölvillantak az írásoltó között a felszabadulás első pillanatainak emlékei keserű vagy vidám történetek formájában, csakúgy, mint a felszabadulás utáni újrakezdés (földosztás) nehézségei — immár a bölcs mosoly visszfényében. ízes anekdotákban jelentek meg a Jászság múltbéli és mai képzőművészetének meghatározó alakjai: Vágó Pál és Gecse Árpád festők. A legtöbb írás '— parabola, apropó nélkül. Sok pályamunka szerzője gyakorlatlan a toliforgatásban; talán ezért tiszták a munkáik? „Az öcsém mindig velem van.” Szegődjünk: az egyik elsődíjas pályamű szerzőjének nyomába! Neve alapján ítélve akár bibliát nyomtathatott volna a középkorban, vagy pogány lázadókat gyűjthetett volna a zászlaja alá. Úgy hívják az elsődíjas pályamunka szerzőjét: ördög Emánuel. Szakmája ács, Jászárokszálláson él, hatvannégy esztendő van mögötte. „A sors tarisznyái” című és egy régi jégvágás emlékét fölelevenítő írása a felismerés erejével hatott a pályázat írásainak első olvasóira. Különös ismertetőjele: pontosan ír. Mert pontos az emlékezete. — Első olvasmányai? — Ady-versek és Móricz. Mindkettő úgy ír, hogy olvasásuk közben „ériz” az ember. „Érizzen” az ember, az a fontos olvasmány. Azt a szívremegést, amit a „Légy jó mindhalálig”, vagy a „Hét krajcár” kivált, semmi sem pótolhatja. Ördög Emánuel „szívremegései” nem értek véget az olvasmányokkal. írásiban öltöttek: testet. Múltidézésben. Ars poeticája egyértelmű. — Csak az igazság a fontos! A kutyahalat olyannak kell leírni, amilyen — tehát ebihalról kell szólni. Vagyis mindennek tudni kell a másik nevét is. Az élmények tehetik hitelessé, amit az ember leír — erre jöttem rá azalatt a másfél év alatt, amióta ezt a naplót írom. Az öcsém, aki a fronton halt meg, mindig velem van. Pedig jószerivel alig ismertük egymást. De ha azt írom „krumplileves”, vagy azt, hogy „bableves” — ő ugyanúgy benne van az írásban, mint az édesanyám. No, ne folytassam, az érzékenység úgy született velem, mint ahogy minden emberrel; csak a többség eltitkolja az érzékenységét. Története mindennek van a jászárokszállási pályamű szerzője szerint. És nincs miért vitatkozni vele. A „főt” az „főt”, akár „foltnak” írja az ember akár „tűzött varrat”-nak. Más kérdés, hogy ha az ember leír- -azt, hogy „fót” — látomásai támadnak. — Én például, ha írok, látom az összes árokszállási ház gerincét, mert hiszen ács vagyok, megmásztam mindet. De a derékegyenesí- tés sóhaját ki hallja meg? No, ezért kaptam rá az írásra. A sóhajtás; hangja miatt. Hogy talán azt is meghallja valaki! Vágner János Tolnai Antal és Balogh Klára: „Tovább akarunk menni...”
