Szolnok Megyei Néplap, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-22 / 300. szám

1984. DECEMBER 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 L emezfigyelö Karácsonyi újdonságok Hasznos-e a szünidő? A Magyar Hanglemezgyár­tó Vállalat az idén két ízben is meglepte a könnyűzene rajongóit. A Favorit és Bra­vó néven újonnan bejegyzett „leányvállalatok” a lemezki­adás történetében példa nél­küli lépésre szánták el ma­gukat: a közelgő ünnep előtt két albumot jelentettek meg a popműfaj reprezentálásá- ra. Az egyiket Karácsonyi al­bum névre keresztelte népes alkotótábora, a Bojtorján együttes és a meghívott köz­reműködők: Halász Judit, valamint a Bakfark Consort Benkő Dániel vezetésével. A Bojtorján csoport rendkívül kitartó, évek óta ugyanazzal a középszerű eastern country muzsikával ringatja téli álomba hallgatóit. Irányza­tok jönnek-mennek, de a ze­nekar tagjai mintha viaszt tömtek volna fülükbe, csak fújják a magukét. Egykor az angol Melody Maker poplap kritikusa azt mondotta az egyébként színvonalas rock­muzsikát játszó Deep Purpleről: ha egy lemezt meghallgattál tőlük, akkor az összes többit is ismered. A Bojtorján esete ugyanaz. Versidézetek és komolyzenei betétek nélkül ez az album biztos bukást jelentett volna a hajdanában szebb napokat is megért társulatnak. A másik ünnepnapi LP Szörényi Levente és Sebes­tyén Márta közös munkájá­nak gyümölcse. A Jeles na­pok című nagylemez alig is­mert karácsonyi magyar népdalokat gyűjtött csokor­ba. Szörényi ezúttal is ki­apadhatatlan forrásból me­rített, feldolgozásaival kísér­letet tesz arra, hogy köze­lebb hozza egymáshoz a könnyűzene és a folklór ér­tékeit. A lemezre felvett népdaloknak nem egyszerű a dallamuk, a közreműködő 8—9 éves gyerekek mégis ki­fogástalanul éneklik el töb­bek között a Siralmas a világ vagy az A, a. a, című betéte­ket. (Hogy miért éppen gye­rekek adják elő? Talán Szö­rényi Levente megszívlelte a régi idők filmigazságát: ku­tya és gyerek mindig biztos siker.) Blokk a felszabadulás évfordulójára Bélyegtervek Az idei bélyegkiadásról és a jövő évi tervekről tartot­tak sajtótájékoztatót tegnap a Magyar Posta székhazá­ban. Juhari Istvánná posta­szolgáltatási igazgató el­mondta: 1984-ben összesen 6.3 címletű bélyeget jelentet­tek meg, 254 forint névérték­ben. Történelmi múltunk emlékeit, a honfoglaló ma­gyarok használati tárgyait — tarsolylemezeket, korongo­kat — újszerű megoldású bélyegsoron mutatták be. 1985-ben hetvenhárom bé­lyeget adnak ki. összesen 360 forint névértékben. A mo­tívumbélyegek között bemu­tatják a Duna-hidakat Re- gensburgtól Üjvidékig. A nemzetközi ifjúsági év al­kalmából hét címletű bé- lyegsaron az ifjúság körében kedvelt — s eddig magyar bélyegen még nem ábrázolt — sportágakat jelenítenek meg. Bélyegsor mutatja be a híres ornitológusokat, s ugyancsak bélyegsoron is­merhetik meg az érdeklődők a motorkerékpár százéves történetét. Mindezeken túl különleges liliomokat is be­mutatnak bélyegeken, s az ópusztaszeri Feszty-körképet is bélyegsorral reprodukál­ják. Blokk jelenik még egye­bek között a 90 éves Magyar Olimpiai Bizottságról és a moszkvai VIT-ről. Hazánk felszabadulásának 40. évfor­dulóját ünnepi blokk kö­szönti. A jövőre megrende­zendő kulturális fórumról szintén blokkot adnak ki. s az új Nemzeti Színház fel­építéséhez feláras blokkal járul hozzá a Magyar Posta. Az évfordulók—események sorozat keretén belül bé­lyeggel emlékeznek meg Ru­das László, Lukács György és Ries István születésének 100. évfordulójáról, a nem­zetközi nőnapról, valamint a 350 éves fennállását ün­neplő Eötvös Loránd Tudo­mányegyetemről. Bélyeg je­lenik meg a tótfalusi bibliá­ról, a turisztikai világnap­ról és az ökölvívó Európa- bajnokságról is. Holnap már nem lesz iskola — mondtuk nem csekély lelkesedéssel gyermekkorunkban valami­kor így karácsony előtt. Ha örvendező megállapításunk megütötte valamely bölcs felnőtt — fűképpen pedagó­gus — fülét, többnyire nem maradt el a kiigazítás: „Nem iskola nem lesz, kisfiam, ha­nem tanítás”. Életkori sajátosságainknál fogva persze nem tehettünk mást, tudomásul vettük a helyesbítést, s az okosabbak — mellékesen a strébereb- bek — maguk is figyelmez­tették később társaikat a pongyolaságra. Holott éppen ez a „pongyolaság” volt gon­dolatunk pontos kifejezője. A gyermek számára ugyanis nem az az iskolai szünidő lényege, hogy nem lesz taní­tás, hanem az, hogy nem kell iskolába mennie. Ami egy­ben azt is jelenti, hogy nem kell korán kelnie, nem kell legkevesebb négy-öt órát a falak között ülnie, miközben odakünn talán már szánkó­zásra, Iióemberépítésre, i sí­zésre alkalmas hó, netán korcsolyázásra való jég van, nem kell házi feladatot ír­nia, órákra készülnie: egyál­talában: néhány napra ol­dódhatik benne mindaz a feszültség — hogy ne mond­jam stresszállapot —, ame­lyet az iskolába járás jelent. Lényegében véve ez a fe­szültségoldás, — oldódás a tanítási — legyek én is pre­cíz felnőtt, és ne írjam: „is­kolai” — szünet célja. S ezt a célt betölteni igen fontos, különösen télidőben, amikor is a diák a tanéven belül a leghosszabb szakaszt — bő három és fél hónapot — tel­jesíti egyfolytában. Ez az egyfolytában természetesen módjával értendő, hiszen a ' asárnapck mindig is sza­badok voltak, az utóbbi években, pedig általános a szabad szombat is, ám ezek a hétvégek korántsem je­lentik a regenerálódásnak olyan alkalmát, mint a szün­idő. Még a két nap sem biz­tosít elegendő lazulást, már ■péntek délután arra kell gondolni, hogy hétfőn újra kezdődik az egész; s ne fe­ledjük: éppen az ötnapos ta­nítási hél bevezetése jelen­ti a hétközbeni fokozottabb terhelést. Ám végül is eljő a várva- várt téli szünet, amikor is „nincs iskola”. Azazhogy van, és kell is lennie. Amió­ta az édesanyák döntő több­sége i.s, dolgozik, szükség van rá, hogy az iskolák — leg­alábbis az általános iskolák — ne legyenek zárva a diá­kok előtt. Nem kevés az olyan gyermekek száma, —- különösen a nagyvárosi gye­rekeké —, akik a tanítási szünetben teljességgel fel­ügyelet nélkül maradnak, s ha nem mehetnek be az isko­lába, — már évek óta meg­született a kifejezés —, „kulcsos gyerekként” tenge- nek, lengenek, mígnem édes­anyjuk vagy édesapjuk elő nem kerül a munkából. (Ál­talában nem korán kerül elő, hiszen ő is ötnapos munka­hetet dolgozik, munkanapja tehát szükségképpen hosszú.) Kell tehát az iskolai fel­ügyelet, kellenek a nyitva tartó napközik. Ámde ilyen­kor gondolni kell arra, hogy a foglalkozások minél kevés­bé legyenek tanóraszerűek. Sajnos, a kényszerűség, — s olykor a nevelői kényelmes­ség — miatt ez a kívánalom nem valósul meg. Ha nincs klubnapközi, önálló napkö­zis traktus, a gyermek a nap jó részét ismét csak a tan­teremben tölti, s az időbe­osztás ritmusa is alig külön­bözik a tanítási napokétól. Persze mindezt el lehet ke­rülni, ha a nevelő minél többször kiviszi tanítványait az iskola falai közül. Ámde valljuk meg, gyakorta nem szívesen vállalkozik erre. Nemcsak azért, mert a közle­kedés, a gyerekek „mozgatá­sa” fokozott felelősséget je­lent. Vannak más okok is. Nem ritkán tapasztaljuk, olykor az újságok is szóvá teszik e visszás helyzetet, — hogy a különböző intézmé­nyek nem vesznek tudomást a tanítási szünetről. A mo- zivallalatok nem gondolnak arra, hogy ezekben a napok­ban több matinét tartsanak a filmszírrr.'dzak, lehetőleg a legjobb gyermek- és ifjúsá­gi filmeket tűzve műsorra, a művelődési házak megfeled­keznek arról, hogy máskép­pen kell ilyenkor „nyitva tartani”, figyelembe kell venni a fokozódó igényeket, s több gyermekműsort szer­vezni karácsony körül. Természetesen akad dicsé­retes és jó példa is, s ahol figyelmesek a különböző művelődési intézmények ve­zetői, ott lényegesen köny- nyebb a pedagógusok dolga, s színesebben, pihentetőbben tölthetik el a szünidejüket a gyermekek. S ha már a pedagógusoknál tartunk! Gyakran hangoztatják a ne­velőknek: a tanítási szünet csak a tanulónak szünet, a tanítónak, tanárnak nem. Ez így igaz. Ámde egészen bi­zonyos, hogy ezt az elvet azokban az iskolákban al­kalmazzák helyesen, ame­lyekben úgy szervezik még a munkát, hogy azért pihenés­re is jusson egy kis idő. Hi­szen a pedagógus is kemé­nyen végigdolgozta azt a há­rom és fél hónapot. Ráadásul többnyire ő is éppen olyan szülő, mint a más foglalko­zásúak, s éppen úgy meg­vannak a karácsonyi többlet­feladatai. Bizonyos, hogy az a jó,.ha január első napjai­ban, mind a tanuló, mind a nevelő pihentebben lát újra munkához. Morvay István Országos pályázat népművészeknek Szolnok megyeiek sikere A Népi Iparművészeti Ta­nács valamint a Népművé­szet; és Háziipari Szövetke­zeti Vállalat és még más szervek pályázatot hirdettek népművészek számára. A pá­lyamunkákat már értékelték és a napokban kiosztották a díjakat is. A fazekas szakágban szép Szolnok megyei siker szüle­tett. Az első díjat Gonda István, a Mezőtúri Fazeka­sok Népművészeti Szövetke­zetének dolgozója, a máso­dikat Szűcs Imre tiszafüredi fazekas, a harmadikat pedig a Mezőtúron tanult Kozák Éva nyerte el. A Nép; Iparművész«ti Ta­nács különdíját Sz. Nagy István, a karcagi népművé­szeti szövetkezet művészeti vezetője vehette át. A zsűri a karcagi művész munkájá­ban mindenekelőtt azt érté­kelte, hogy sikerrel alkal­mazta a népművészeti ha­gyományokat az iparművé­szetben. Alkotásait a Kenni körültekintő vizsgálat alap­ján étkezési célokra alkal­masnak találta, tehát semmi akadálya a sorozatgyártásá­nak. Egyébként a pályázatra beküldött népművészeti és iparművészeti munkákból januárban Budapesten kiál­lítást rendeznek. Fenti ké­pünkön néhány darab a kar­cagi művész pályamunkájá­ból. Egy ősi technika nyomában Telerajzolta a falat — és kikötött a tűzzománcnál — Az első festéssel, rajzo­lással kapcsolatos emlékek? — Itt, Kiséren egy régi, öreg házban laktunk. Szép fehér fala volt. Én meg, kisgyerekként, néhány szí­nes krétához jutottam. Mit mondjak: ameddig fölértem, telerajzoltam a falat. Édes­anyámnak szokatlan lehe­tett, mert erősen „megfed- dett”. — Ez a „feddés” sem vet­te el a kedvét a további kí­sérletektől. — Nem. Otthon sokat raj- zolgattam, aztán amikor 5. osztályos lettem Szirze Gyu­la rajztanárom külön lecké­ket is adott. Szóval: rajzol­tam, rajzoltam, rajzoltam. Később persze festett is és kipróbálta az erejét a grafikai eljárások mindegyi­kében. Mindent összevetve: Nagy Ferenc amatőr képző­művész („cijvdl” foglalkozá­sa: népművelő a jászkiséri művelődési házban) végig­járta azokat a lépcsőfoko­kat, amelyeket autodidak­taként végig kellett járnia ahhoz, hogy „profi” szintű amatőr lehessen. Életpályája: a kitérők tör­ténete. Noha jó tanuló volt az általános iskolában — Szülői kívánságra a gépla­katos szakmát tanulta ki a jászapáti szakmunkásképző­ben. Később Pesten dolgo­zott, majd elvégezte a gép­ipari technikumot; miköz­ben soha nem tett le arról, hogy egyszer a képzőművé­szeti főiskolára jelentkezik. Mellesleg: ezekben az évek­ben volt része bőven keserű­ségben is. Szűkebb hazájá­ban, Jászkiséren meglehető­sen lekicsinylőén tekihtettek szenvedélyére. — A fordulat az életem­ben akkor következett be, amikor szerencsésen elve­tődtem egy pedagógus rajz­táborba és ott megismerked­tem Bokros Lászlóval. Aki — hogy rövid legyek — biz­tatott, hogy próbálkozzam meg a tűzzománccal. Akko­riban a MÁV jászkiséri üze­mében dolgoztam gépész- technikusként, a kiséri ipari szövetkezet akkoriban zo­máncárukat is készített, gon­doltam egyet, átmentem dol­gozni oda, mondván „test­közelből” mégiscsak jobban megismerem a technikát. Persze gyorsan kiderült, hogy az ipari zománc csak nagyon távoli rokona az ősi ötvöszománcnak. Maradt tehát továbbra is az autodidakták útja. Ott­hon épített egy kemencét és elkezdett kísérletezni. Nem ,pusztán érdekesség; hozzá­tartozik ez Nagy Ferenc portréjához; minden égetés­ről elemző igényű följegy­zést készített. Vagyis: saját kárán, hibáin tanult. Amit lehetett, mindent végigjárt, megpróbálkozott a lapzo­mánccal, a rekeszzománccal, s végül annak legnehezebb válfajával a sodronyzománc­cal is. Utóbbiról csak any- nyit, hogy maga a technika Észak-Itáliából származik, de hírét a középkori magyar mestereknek köszönheti — ma is egyszerűen „magyar” jelzővel különböztetik meg a sodronyzománc-technoló- giát a világ bármely táján. Egy nagyobb felületű, sodronyzománc-technikával készült kép — a nívódíjat kapott kol­lekcióból Kecskeméten a „hivatáso­sok” között is bizonyított Fotó: N. Zs. Lényege: a rézalaphoz for­rasztott, megsodrott drót rajza veszi körül a zomán­cozott mezőt. A sodrott szá­lak egyfajta különleges moz­galmasságot kölcsönöznek a tűzzománc alkotásoknak — lett légyen szó egy né ■ hány négyzetcentiméternyj medálról, vagy egy nagyobb felületű, „szerelt” képről. Nagy Ferenc — 35 éves korára — úgy tűnik révbe ért. Tavaly meghívták — egyetlen amatőrként — a kecskeméti nemzetközi zo­mánc szimpóziumra. Az egyik pályadíjat ő nyerte el. Idén tavasszal, a minden korábbinál erősebb anyagot bemutató megyei amatőr képzőművészeti tárlaton pe­dig nívódíjat kapott. Rekesz­zománc medáljai iránt ér­deklődik a Generalart, mun­kahelyén — az új jászkisé­ri művelődési házban, amelynek kedvéért egy sok­kal jobban fizető állást ha­gyott ott — a képzőművé­szetek, kiállítások tartoznak hozzá, s persze már szerve­zi a gyerekek számára in­dítandó képzőművészeti szakkört is. Vágner János

Next

/
Oldalképek
Tartalom