Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-07 / 262. szám
Tallinni históriák káját kagylóhéj alakú, a hátteret is befogadó tetőzet garantálja. Még ma sem értem, hogy jutottunk be a kétszázezer embert befogadó, zsúfolt nézőtérre, mert ennyien sereglettek össze a délutáni kórusl-hang versenyre. Azaz mégis tudom, ismét hatott a bűvös erejű jelszó: „vendégeink, magyarok érkeztek”, s már rögtön szabad lett az út. L. A. Kimaradt egy járat Könyvet kaptam Tallinnból. A postás barna borítékban hozta, amelyen nem volt feladó, csak egy pecsét. Abból a városból érkezett a küldemény, amely most már ezernyi szállal kötődik szűkebb hazánkhoz. Most onár? Nem is helyes ez így. Hiszen elég egy szemernyit belehalgatni az észt emberek beszélgetésébe. A ropogó „r”-ek, a megnyomott ,á”-k, a szép tiszta „h”-k figyelmeztetnek arra, hogy egymáshoz fűződő érzelmeink valahol az Ural táján igen-igen régen kelteződtek. Könyvet kaptam a Balti-tenger városából, a szép házak városából, a gótikus tornyok, a lovagkori címerek városából. Nem is tudom kivel beszélgettem Joan Kross könyvéről, Juhan Smuul mély érzelmű történeteiről. Tény, hogy megérkezett a novellaválogatás, a címe: Ez volt a szerelem. Feladó imondom nem volt rajta csak annyi: Raamat Postiga, ami hasonlatos mondjuk a mi Gorkij Könyvesboltunkhoz, vagyis általa bárkinek küldhető könyv, akár külföldre is. Amikor megkaptam nem is tudtam pontosan kire gondoljak. Valami olyasmit motyogtam: „Kösz Tallinn”. Szóval ez volt a szerelem..., mert egy pillanatra, egy napra, akár egy hétre „szerelmes” lehet akárki egy városba is. A keskeny meredek utcáiba, a kedvesen sorakozó különleges oromzatú épületeibe, a friss észak üzenetét hozó szélbe. A városban persze barátok élnek. A most következő írások a barátság kialakulásának olyan apró mozzanatait; eseményeit, emlékeit elevenítik fel, amelyek még erősebbé tették a bennünket összekötő sálatokat. H. G. A dal ünnepén Háromszáz kíváncsi és boldog Szolnok megyei utasával futott be 1969. június 28-án reggel a tallinni állomásra a barátságvanat. A dal százesztendős ünnepére voltunk hivatalosak, és azon nyomban bele is csöppentünk az események kellős közepébe, a felvonulásba. A látványt így örökítettem meg: Tizenegy órára pontosan felállt a széles nyitósor, a legelői méltóságteljesen elinduló dalosok Tallinn város betűit viszik egymás mellett. És elkezdődik a színes sokaság hömpölygése. A kórusok élén a karmesterek haladnak; az idős nagymester, Gustav Ernesaks és társa az ugyancsak híres kórusvezető, Juri Väriste, majd ők kiválnak a téren létesített emelvény előtt a sorból — ahol Észtország és a főváros vezetői fogadják az énekeseket, muzsikusokat — s ők is fellépnek az emelvényre és integetnek fáradhatatlanul az órákon át hömpölygő dalos áradatnak. Jönnek, egyre jönnek a kórusok, harmincnégyezer dalos és muzsikus sereglett össze erre a napra Tallinn- ba, hogy énekkel köszöntse a dal ünnepének 100. évfordulóját. hatatlan érdemeket szerzett az észt nétp történetében. Itt zajlott le 1869-ben az első, országos méretű észt kulturális vállalkozás, az első dalosünnep. Krónikák szerint ezer énekes, 46 férfikórus találkozója volt. Állítják, hogy az észtek még ma is isimemek tizenhétezer népi dallamot.' Egy tény, ámulatba ejtő a népdal szeretetének, a kórusmozgalom hagyományainak ez a kultusza. Beérnek a térre Narva város dalosai, Pámu kóruskultúrájának népes küldöttsége, majd Kohtla-Järve ipari város énekesei. Ésl az egymást váltó kórusok között ott 'haladnak a vendégek, a szomszédok: a lett, a litván, a finn énekesek, az ukrán, a belorusz, a lengyel, a német, a magyar nép énekeskövetei. Bennünket a budapesti kábelgyár férfikara képviselt hivatalosan a kórusok találkozóján, de „félhivatalosan” a hetven tagú szolnoki Kodály Kórus is ott volt és a barátságvonat utasaival, együtt részesévé vált’ a jubileumi nagy megmozdulásnak. Számunkra szokatlan méretű volt a színpad, ahol a dalos iinneD folvt. AkusztiMár járt nálunk. Megcsodálta a rendezett falvain- kat. Lelkesedéssel beszélt emlékeiről, melyeket Szolnok inegyei útja során szerzett Rend: — hangsúlyozta. Ezt tapasztalta bepillantva a családi házak udvarába. Tyúkok, kacsák, libák, szorgoskodó emberek. ’Járdák, járókelők, fák, virágok. Impressziók, a busz utasának a tova suhanó tájról. Ugye jól esik ezt hallani házigazdánktól. Ki ő? A tallinni városi tanácsnál dolgozik. Feladata közé tartozik a közlekedés felügyelete is. Buszok, villamosok arzenálját istápolja minden panasz őhozzá fut be. Tudnia kell a járatok kimaradásáról, az útvonalak módosításáról, egy-egy közlekedési dugóról, és minden úttal, sínnel összefüggő dologról. Szeretettel beszél a városról. Megmutatta Tallinn zeg-zugos utcáit az óvárosban, meghívott a Musta- má-i lakótelepre, ahol szép kétszobás lakásban él. Egyedül. Férjét még a háború idején elvesztette. Kávét iszunk és néhány kupicát a híres „öreg Tallinn” likőrből. Rendezettek a gondolatai és a háromlépés távolságot még a régi szolnoki ismerőssel szemben is megtartja. Fényképalbumot mutat, vetőmagokról beszélgetünk; mert szép hobbikertje van a főváros határában. Szóba kerülnek az lkaruszok is. Elmondja, hogy generáljavítás nélkül mennyi kilométert futottak útjaikon. Elégedettek az üzemeltetők. Enyhe lejtői kapaszkodásra késztető emelkedő, nem jelenthet akadályt. Ikaruszon utazott nálunk is. Láttam már az észt tájakat repülőgép ablakából, gépkocsin utazva és gyalog járva — meggyőződéssel vallom, más ez a táj mint a mi Alföldünk. Mégis sok a rokon vonás, ök is szeretik a rendet, lakásukban, az udvarokban, az utcákon, s a fejekben. Néhány napos ott tartózkodásom során több észt emberrel találkoztam, mégis ez a szelíd, a sorstól sok csapást elviselő asszony tette rám a legnagyobb benyomást. Ügy köszöntünk el, hogy az elutazás napján délelőtt találkozunk. 10 órára beszéltük meg a randevút Jó érzés, egyben szorongás is valakire várni, ő csaknem félórát késett. Mentegetőzve mondta: kimaradt egy buszjárat. D. I. Behunyt szemmel a csoda előtt Pärnu, Esztónia városnyi szanatóriuma. Ott járva, végig egyetlen ige motoszkált z\7. sí óvamhan rvf-Híihaitv” — pihenni. Tenger, de nem andalítóan simogató, miként az Adria, hanem fenségesen haraevó a lekisebb szélre is Pihenő az Öreg Thomasban Tallinni tartózkodásunk egyik délutánján „szabadságot” kaptunk vendégszerető házigazdánktól. Nem volt kétséges, hogy hol töltjük el az időt, munkatársaimmal szinte egyszerre indítványoztuk: menjünk el újra az óvárosba. A „Régi Tallinn” egyedülálló része a városnak, de szépsége felveszi a versenyt bármelyik felkapott műemlékvárossal. A többnyire kő- zépkori épületek, templomok, tornyok, a vár, a szűk utcácskák, belső udvarok megkapó hangulatot árasztanak. IEgy csepp a történelemből ez a városrész, gyűrűként öleli át féltve, őrizve az új Tallinni; modern lakótelepekkel, középületekkel, szálodákkal, a kikötővel. Barangolásunk végén mint minden turista, az öreg Thomas torony ,pincéjében megnyitott, borozóban pihentük ki a hosszú séta fáradalmait. Hideg, habos sörről álmodtunk. Lehet Dio- nüszosz bosszúja volt, de cserben hagyott alkalmanként tolmácsolásokkal karban tartott orosz tudásom, sehogy sem jutott eszembe a sör neve. Jó magyar szokás szerint ráböktünk az Üvegre, ajnely szakasztott úgy nézett ki, mint a magyar sörösüveg. Hamarosan úvirhti utcarészlet Tallinn bari kiderült azonban, hogy nem minden sörös üveg sörösüveg ... Kitörő nevetéssel néztük a pohárban gyöngyöző erdei gyümölcsökből készített üdítő italt. T. G. Pionírok és egyetemisták, munkások és parasztok, az Akadémia Férfikórusa együtt vonulnak a kórustfo- lyamatban. A taps aldg-alig szűnik. Felerősödik, amikor feltűnik a téren egy-egy, az idősebb nemzedéket képviselő énekkar, ök lassan és méltóságteljjesein haladnak. Az észt népviselet tarkaságát, változatosságát sejtetik a kórusok öltözetei, őrzik a régi, hagyományos viselet vidékenként más és mád színeit, formáit. Ügy mondják, az északon lakók ako- morabb, sötétebb színeket kedvelték, az ország nyugati és középső területein már a világosabbak, délen pedig az élénk, vidám színek uralkodtak. A női fej- dísizek, a főkötő és a párta változatai. Színpompás a menet, nagy az élénkség. Majd feltűnnek Tartu város dalosai, annak a városénak, amely a nemzeti kultúra felébresztésében múlTallinn legrégibb gyógyszertára indulatba jövő. Zöld borzongásaival már a fjordok üzennek. Alföldnyi partján dácsák sorakoznak, közöttük volt David Ojsztrah hegedű- művészé, amire a helyiek annyira büszkék voltak. Hogy mennyire? Akár az egész városukra. Ebből eredeztethető a szívfájdalmuk is. A tenger hordalékára épült város legmagasabb természetes képződménye ugyanis a két méter magas Csókhegy. Nevét természetesen a rendeltetésszerű használattól kapta. Ha nem lehet egy hegytetőről belátni a feledhetetlenül szép panorámát, csinálni kell egy magaslati kilátót. Így született a tengerpartra az óriáskerék, amelyhez képest a budapesti vidámparkbeli, közönséges cémaspulni. Vendéglátónk, egy ügybuzgó sportvezető úgy döntőt, hogy feleslegesen utaztunk Pämuba, ha nem ültünk a „Karusszelen”. Orkánszerű szélben invitált bennünket a Kerékhez, ahol egy szakállas apóka „nyet”- et intve próbálta magyarázni, hogy ilyen szélben élet- veszélyes vállalkozás a magasba indulni. A lehengerlő modorú sportember azonban közölte, hogy az ő felelősségére beindulhat a Kerék. Jómagam olyan tériszonyban szenvedek, hogy már egy sámliról is a tűzoltók szednek le, de más az, ha az ember egy megyét — ne adj’ isten, egy országot képvisel ... Beszálltam, ám az első moccanás meggyőzött arról, hogy a Kozmoszt bizony nélkülem fogják meghódítani a derék asztronauták. Milliméterenként éltem át a halálfélelem megsemmisítő érzését és a gyávaság látványosabb megnyilvánulásaitól csak az tartott vissza, hogy köröttem a gyönyörűségtől sikoltozó jászberényi röplabdás lányok ültek. Behunytam a szemem tehát és abban reménykedtem, hogy ebből a rossz álomból is felébredek egyszer. Az életfunkcióim közül a kíváncsiságom tért vissza elsőként. No, nem a szememet nyitottam ki, hanem a nyakamban lévő fényképezőgépet kezdtem találomra lefelé kattogtatni. Itthon, előhívatva a filmet, lenyűgöző látvány tárult elém. A tengeren vitorlások dobálództak, még messzebb hadihajók úsztak, a parti szálloda madártávlati képe pedig világossá tette, miért érzi azt az ember az étterem üvegablakai mögött, hogy ott hánykolódik a partot korbácsoló hullámok között. A fotóskollégám csak azt nem értette, miért markolom a képek nézegetése közben olyan görcsösen a székem karfáját... P. B. Közösen szerzett dicsőség Két dolog tűnt el, s mind- kető aggasztotta a tizenöttagú \Szolnok megyei küldöttséget. Először a lapátok a moszkvai seremetyevói repülőtéren. A Szolnoki Vízügy SE lés a Szolnok városi Sportiskola ifjú kajak-kenusai végül is klubtársuk, példaképük, a világbajnok Deme József közreműködésével — úgyis, mint alkalmi orosz tolmács — hozzájutottak jól idomított „szerszámaikhoz”. Néhány nappal később azonban már Deme is tehetetlen volt: egyik napról a másikra „elveszett” a jó idő. IÁ IBalti-tengeri hideg szelek a magyar—észt nemzetközi verseny napjára támadtak fel, s a magyar „vizes” küldöttséget — amely 1978-ban - elért • jó eredményei elismeréseképpen tölthetett 8 napot Tal- linnban — goromba eső is áztatta. Az észteknek nem okozott gondot az augusztusi váratlan időjárás-változás, belebújtak télikabátjaikba és csizmát húztak. Mi nyári ruháinkból igyekeztünk több rétegű páncélt szegezni a vad szeleknek — kevés sikerrel. . A Kalev Sportegyesület Harku-tavi kajak-kenu szakosztályának telepén forró tea, száraz mezek és elszánt észt versenyzők vártak Iminket. A tó, amely az edzéseken még egész barátságosnak tűnt, haragos hullámaival bizony nem sok jóval kecsegtetett. — .Na, csak ezt a mersenyft ússzuk meg szárazon... —• sóhajtott fel valaki, s ezen muszáj volt nevetni. Később is jól alakultak a idolgok, s bár Senki sem maradt száraz — néhányan felborultak, vagy egyszerűen elsüllyedtek hajóikkal a tavon — a jókedv bégig kitartott. A fogvacogtató hideg, s az észt válogatott ellenére a szolnokiak jó eredményeket értek el. Főleg Deme József tett ki magáért, aki az első magyar—észt nemzetközi páros tagjaként rajthoz állhatott az észt bajnokság 10 ezer .méteres döntőjén Arnold Ruukel szovjett baj-, nokkal egy kajakban. Ez a döntő 'méltó ünnepe volt az akkor — 1978-ban — kereken tízéves szolnoki—tallinni sporttalálkozóknak, hiszen a két fiú — testvéri szimbólumként hajtva hajóját — fölényes győzelmet aratott. Érthető hát, hogy a verseny végén Arnold barátunk Demét próbálta amolyan „vendégmunkásnak” megnyerni — Jóska pedig Ruu- kelt igyekezett átigazolni a Vízügy SE színeibe. A végén persze, az érmeken igazságosan elosztva — nagy barátsággal elváltak. cl. A Dal-mezején, a kagylóhéj alakú óriási színpad (Fotó: Nagy Zsolt
