Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-07 / 262. szám
4 1984. NOVEMBER 7. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP Minden szívet nyitva talál Az ősz; napfény csöndes derűje a kertjében találta. Most nem dolgozott, hiszen munkáját elvégezte már; szorgalma gyümölcsét ízlelte: virágot szedett a vázába. A kert termése gazdag; csak a színei fakultak meg egy kicsit. Nosztalgiával mutatta az ágyást, ahol június— júliusban harsogó színekkel nyíltak a virágok. De sajnos, elröppent a nyár ... Erős András a karcagi Mezőgazdasági Szakközépiskola igazgatója a közelmúltban ment nyugdíjba. Átadta a stafétabotot a fiatalabbaknak, de az intézetnek és a hivatásnak nem fordított végleg hátat. Hetente kétszer órát ad az iskoláiban. Sok-sok pályán töltött év tapasztalatát, harcát, beidegződését nem lehet csak úgy egyik pillanatról a másikra abbahagyni, elfelejteni. — Ahhoz, hogy az ember sokáig a pályán maradjon, és eredményeket érjen el, jó pedagógus egyéniségnek kell lennie, — vallja a mezőbe- rényj születésű pedagógus, agrármérnök, szakmérnök. — Szeretni kell a munkát és a fiatalokat. A fiatalokban különösen az ragadott meg, hogy fogékonyak. Szerintem ezt a hivatást minden szeptemberben újra kell kezdeni. Mások szerint tovább kell folytatni az eddigi munkánkat. Ezen lehet vitatkozni. De a lényeg az, hogy az ember megtalálja benne a szépséget, az önkifejezést. — Majdnem húsz éven át dolgozott az iskola igazgatójaként. — őszintén megmondom, nem voltak ilyen ambícióim. De amikor új igazgató kellett az iskolába, rám esett a választás. A tantestület akkori összetétele szerint én voltam a legtapasztaltabb közöttük. A kollegák is biztattak, hogy vállaljam el. — Kijutott nékem is a könnyebb és a nehezebb igazgatói pillanatokból. A fiatal munkatársak szinte mind türelmetlenek. Bennünk annak idején talán több türelem volt. Persze, lehet, hogy csak edzettebbek voltunk. Emlékszem, amikor Karcagra kerültünk a feleségemmel, albérletben laktunk, biciklivel jártam ki az iskolába. Akkor még nem épült meg itt ez a bekötő út, ha túl nagy volt a sár, a hátamon kellett behoznj a kerékpáromat. Traktoristából kertész Plexi-üveg sűrűséggel telepszik rá a köd a határra, méterekig alig lát el az ember. Túrkevétől legalább hét kilométerre találjuk meg a Vörös Csillag Termelőszövetkezet kertészetét. Persze, a „kertészet” elnevezés kissé nagyzolásnak tűnhet, hiszen mindössze három hektárnyi területről van szó. A ködből tarka embercsoport villan elő, a káposzta, paprika és zeller között hatan serénykednek. Közöttük Bíró Mária is, aki munkatársaihoz hasonlóan! mele'g; bekecsbe, kendőbe öltözve dolgozik és nem szívesen hagyja abba. „Sietünk”, maAki az ember társául szegődik, nemcsak részese a kudarcainak, sikereinek, hanem okozója is. Erős András sikeres életében is ott van a feleség láthatatlan keze, segítsége, és lemondása is. Három gyermeket nevelt az asszony, és mivel nagymama nem lakott a közelben, otthon kellett maradnia. Később tanakodtak, kaptak volna az élfutott tervek után — lehetett volna tanár is — de már túlságosan elszaladtak az évek. Úgy tűnik, a feleség nem nagyon bánja: — Nekem mindig az otthoni, a család volt a legfontosabb — mondja. A városlakók karcaginak tartják Erős Andrást. Bár felnőtt emberiként került ide, de több mint 30 éve a város közéletéhez tartozik. Munkáját, társadalmi megbízatásait — tanácstag, a HNF városi bizottsága elnöke, volt népi ellenőr — elismerték. De minden kitüntetése közül legbüszkébb arra a kulcsra, melyet nyugdíjba vonulása alkalmából kapott az iskola kollektívájától a következő szöveg kíséretében: „Ünnepélyesen kijelentjük, hogy Erős András igazgató, aki a mezőgazdasági szakoktatás szolgálatában 40 éven keresztül magasra emelte a tudás és emberség világító fáklyáját, az iskola jelképes kulcsának birtokában a karcagi mezőgazdasági szakközépiskola területén minden ajtót és minden szívet mindenkor tárva-nyitva talál.” Erős András tegnap a Munka Érdemrend arany fokozatát kapta meg. KITÜNTETETTJEINK de mert akkor még közelebb esett a lakásomhoz a kertészet, átkértem magam oda. Ma viszont már nagyon messze járunk dolgozni, hiszen a gazdaság kertészete nyolc kilométerre van a várostól”. Jóllehet, nem kérdezem, mégis elmondja, hogy az életéből kimaradt a család- alapítás. .„Addig-addig halogattam, míg késő lett. így kettesben vagyunk: a munka és én. A napjaim ugyanis munkával telnek itt a szövetkezetben és otthon a saját kis kertemben. Néhány jószágot is nevelek; eltelik az idő”. A szavai mögött ösztönösen keresem a keserűséget, de nyomát se találom. Az egykori traktorista lány kibékült a helyzettel, hogy „csak” munkával tölti el a napokat. „Minden évszakban van mit tennünk a kertészetben. Tavasszal a fólia alatt primőr paradicsomot, paprikát és néhány káposztafélét termesztünk, utána a szabadban palántákat ültetünk. Ezután jön a kapálás, amit nem szeretünk, mert a kertészkedésben a legnehezebb munka. A többi már egyszerű. Hatan dolgozunk a három hektáron, magunk is öntözünk. Az itt termelt zöldségfélék a szövetkezet konyhájára kerülnek, vagyis piacra nemigen viszünk belőle. Ezekben a napokban zellert szedünk téli tárolásra”. Hogy milyen jól ..kijönnek” egymással Bíró Mária és a munka, arra bizonyság, hogy kétszer is elismerték a szorgalmát: 1969-ben kiváló dolgozó lett, 1978-ban pedig a Termelőszövetkeztek Országos Tanácsától megkapta a Kiváló Szövetkezeti Tag kitüntetést. A kitüntetései eggyel szaporodtak: tegnap átvette a Munka Érdemrend ezüst fokozatát. Kulcsszavai: fegyelem, rend Mint fiatalon oly sokan, nagyon szerettem a repülést: szárnyalni könnyedén ég és föld között. Horváth Ferenc, bontva az emlékezés fonalát, újra fölszáll a magasba, onnan látja azt a négy és fél évtizeddel ezelőtti, vékony, alacsony diákot, amint 1944- ben átlépi a pécsi alma mater kapuját, majd kiszabadulva az ausztriai hadifogságból, a szegedi egyetemen kezdi jogi tanulmányait. Azt a kissé csalódott fiatalembert is látja, aki 3 év múltán családi okok miatt félbeszakítja az iskolát, feleségül vesz egy gyulai lányt, s örül a két egymás után születő fiának. Bár akkortájt nem könnyű jó munkát találni, végül elhelyezkedik a nagy- multú gyulai nyomdában: adminisztrátor, könyvelő, főkönyvelő. Közben befejezi a jogot, doktorál. Ezzel véget ért volna a repülés? Fizikai értelemben igen, de Horváth Ferenc a szárnyalásról sohasem mondott le. A „fényes szellők” reményteljes, felfokozott iramú időszakában, a „zi- mankós” ’50-es években, majd 1958—60-tól a dinamikus növekedés szakaszában, egyszóval, az elmúlt négy évtized sorsfordulóiban s hétköznapjaiban munkálkodott annak a nemzedéknek soraiban amely igyekezett valóra váltani a magyar újjászületésben gyökerező álmokat. Munkában és szakadatlan tanulásban telt az élete. A nemtörődömség gyűlölete, Jól halad Szolnokon az új posta építése. Képünkön, a pilléreket állítják, amelyekre majd a betongerendákat rakják az új iránti fogékonyság végigkísérte pályáján. így dolgozott Gyulán és másutt, ennek szellemében írta meg pénzügyi témáról szóló szakdolgozatát, sűrűn spé- kelve újszerű megoldásokkal, amelyekből jónéhány gyakorlattá vált. Ezt szem előtt tartva „igazolt át” (szívesen használt ilyen kifejezéseket, mert nagyon szereti a sportot) ’62-ben a mesterszállási gépjavító állomáshoz, amit hat év múlva átvett a Beton- és Vasbeton- ipari Művek. Miként lehetne számba venni azokat az erőfeszítéseket, a lázas tervezést, az álmokat, melyek rendre megvalósultak? A hajdarii gépjavítóból < korszerű gyáregység nőtt ki Horváth Ferenc és alapítótársai keze nyomán. A szállítás, az anyagellátás, a számvitel, a statisztika, a tervezés teendőit vállalta, először mint főkönyvelő, majd mint gazdasági igazgatóhelyettes. Horváth Ferenc vezető volt, s számos közéleti megbízatást (1957-től népi ellenőr; ’64- óta párttag, másfél évtizede fegyelmi referens; a Magyar Közgazdasági Társaság megyei elnökségének tagja, a kunszentmártoni önálló csoport irányítója) vállalt. „Dolgoztam úgy, hogy ne érjen kifogás” — mondja. S mások hogyan ítélik meg? Ki így, ki úgy, de hányán kérdezik; műszakváltáskor is haza indult? Mennyien keresték föl naponta, tanácsot, segítséget kérve tőle? Hány órát dolgozott nap nap után, mennyi papírt, tervezni- s Mindig nyitott függöny előtt... A sorok íróját nem lepte meg igazán, amikor a tudatára jutott, hogy a megyei tanács idei művészeti díjasai között szerepel Kristóf Tibornak, a Szigligeti Színház művészének neve is. Legföljebb csodálkozott egy kicsit: „no, lám, Kristóf Tibor pályáján ez az első jelentős díj?” Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy mással, másokkal is előfordult már, hogy Kristóf Tibor nevéhez — önkéntelenül — kitüntető címet asszociáltak; meghívókon, újságokban is szerepelt például „Jászai-díjas”-ként jegyezve. Félreértés ne essék, s a fentiek véletlenül se hassanak ünneprontásnak. Sőt! Aki ismeri Kristóf Tibort, látta őt az elmúlt négy évadban játszani a szolnoki színház színpadán, — az szíve szerint adott neki díjakat. Mert a színész is — lett légyen a „civil” életben a legkellemesebb, legbáljö- sabb, legemberibb ember — mégiscsak a munkája, a teljesítménye, a tehetsége alapján méretik meg. S az ő munkáját, művészi teljesítményeit olyan alakításiok jelzik, mint a Koldusopera Peacock ja, Az ügynök halála Willy Lomanje, a Nagy Romulus, s hogy frissebb élményeket is idézzünk: a tavalyi évadban megformált címszerep Strindberg Apájában, vagy Borozgyin a néhány napja bemutatott Szállnak a darvak-ban. Egyszóval a színházlátogatók adhattak neki néhány „szívszerinti” díjat; más kérdési, hogy az említett előadások egyik-másika korántsem vívta ki a kritika maradéktalan elismerését. Az Apáolvasni valót vitt magával haza, azon törve fejét, hogy okosan, nyereségesen gazdálkodjon a gyár?... Elégedett Horváth Ferenc? Mint mondja, csak részben, mert egyik nagy álmát, a számítógépes fejlesztést nem sikerült teljesen befejeznie. (De ez nemcsak rajta múlott.) Viszont elérte, hogy méltó utódot nevelt ki, aki bizton átveheti tőle a „stafétabotot”. Ez nem sok vezetőnek sikerült, miként az sem csekélység, hogy kölcsönösen bízhattak egymásban a munkatársaival. S nem a szakmai féltékenység, az érdekellentétek mozgatták csapatát, hanem a közös célok. Persze, néhány éve még utasítania is kellett némely maradi beosztottját, hogy bátrabbak legyenek az egyedi gyártást végző üzem korszerűsítésében, pedig a parancsolást nem szerette. Ha úgy tetszik, rámenős volt a folytonos megújulásban, a pontos, minőségi munkában. Fegyelem, rend, — kulcsszavai. Ennek jegyében munkálkodott, és hogy jól, számos kitüntetés tanúsítja, így a Munka Érdemrend ezüst fokozata, melyet tegnap vett át. Hosszú évekig a gyár mellett élt, egy szolgálati lakásban, csak 3 éve költözött a maga építette családi házba. S november 1-től reggelente nem a BVM-be ébreszti a vekker. Horváth Ferenc nyugdíjba vonult. Ám úgymond, nem fogyott el körülötte a levegő, tovább ténykedik a közéletben. ban emlékezetes alakítást nyújtott, egy kegyetlenül nagy, lelki, szellemi és fizikai igénybevételt követelő szerepben. Nem rajta múlott, hogy az előadás nem aratott igazán kiugró sikert. (Persze, egy ünnepi alkalomból íródó portrénak igazán nem lehet az a feladata, hogy azt firtassa, hogy egy-egy előadás miért nem ért föl jelentős magaslatokra. Minderről pusztán annyit: egy kicsivel több szerencsét érdemelt volna Kristóf Tibor). Szinkronszínészként, rádiószínészként — közismert. Hogy szívesen foglalkoztatják az akusztikus műfajok világában, annak nem egyedül az az oka, hogy karakteres!, rekedt-mély hangja van (hasonló az általa szinkronizált Visaockijéhoz), bánéra az is, hogy a szakmának ezt az ágát is megtanulta, hogy megbízható, alapos. Az Onedin kapitány magyarországi sikerében kétségkívül jelentős! része volt a főszereplő kitűnő „megszó- laltatójának”. Tervek, szerepálmok? A pályán töltött közel két év- * tized alatt megtanulta: mindig az adott feladat a leg-, fontosabb. Azért egy félmondatot elejt: „Jó 'lenne egyszer egy Csehov-ciarabban játszani.” S egy: apró érdekesség: ebben az évadban dolgozik majd először olyan darabban (a G. A. úr X-ben), amely a színház főrendezője, Paál István irányításával kerül színre. Annak idején Paál István hívására jött Szolnokra — sokat vár az első közös munkától ... Szabadidő, magánélet? Egyetlen szenvedélye van: a színház. Ez osztja be a szabadidejét, ez befolyásolja a magánéletét. Strindberg szerint: „A művészek közül egyedül a színész nem vonulhat vissza, nem keresheti az alkotás magányát, mert mindig nyitott függöny előtt dolgozik.” S ez — ha látszólag kegyetlennek is tűnik — így van rendjén. A végeredmény — a produkció a nyitott függöny előtt — ad csillogó értelmet Krisi- tóf Tibor közösségi szenvedélyének is. P. É.—B. J.—Sz. T. T.—V. J. gyarázza húzódozását kissé zavartan. „Nem szeretnénk, ha a köd helyébe kapnánk egy kiadós záport, ezért minden percet kihasználunk, hogy végezzünk a napi feladattal vagy annál is többel.”. A szinte bocsánatkérően szelíd mosoly egy-egy pillanatra tűnik el csupán Bíró Mária arcáról. Kötött kendője alól ősz hajszálak buknak elő rakoncáátlanul. A kertészet körüli csöndben halkan beszél, de lehet, hogy ez a megszokott hangereje. „A kertészetbe 1959-ben kerültem, a szövetkezetnek azonban 1951-ben lettem a tagja. Akkoriban nagy nekibuzdulással több lánytársammal vállalkoztunk arra, hogy traktoristák legyünk”. A toll megtorpan a jegyzetfüzetemen, Bíró Mária jót derül a meglepetésemen. „Magának ez bizonyára történelem, nekem viszont valóság. . Traktoristanőnek lenni az idő tájt nem kis dicsőség volt ám! Aztán valahol valakik kitalálták, hogy mégse nőknek való a böhöm gépen rázatni magukat és három év után le szálltunk a traktorról. A Vörös Csillag Tsz növénytermesztésében kaptam helyet,
