Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-01 / 257. szám
1984. NOVEMBER 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Bejelentők - inkognitóban Fotó: T. Z. v ~vr Harminchét éve Vízen keresi a kenyerét Körülölel bennünket a civilizáció. Egyre jobban kom- formizálódó világunkban mégis akadnak olyanok, akik a természet közelségében érzik igazán jól magukat. Vállalják a „nomád” életet annak sok-sok kényelmetlenségével együtt, de nyernek vele valami mást, valami emberit. A kőtelki Szabó András semennyi pénzért nem cserélné fel mesterségét. A halászat megszállottja. Harminchét éve járja a vizet, ismeri a Tiszát, mint a tenyerét. Nem lett hűtlen a folyóhoz, pedig akikkel még gyerekkorában kezdte tanulni mesterségét, közülük sokan nem a folyóparton, vagy a lucernásban, hanem a hűvös üzemcsarnokokban beszélték meg az előző napi tévéműsort, a falusi esküvőt vagy a sertéshizlalás gondjait. Ök ma már nyugdíjasok. Elnézem ezt a 7? éves szikár embert. Nyugodtan letagadhatna vagy tíz évet a korából. Amikor arról kérdezem, hogyan lett halász, a szeme felcsillan, s mesélni kezd. — Eleinte a szükség vitt rá bennünket. Heten voltunk testvérek, apánk a háborúban harcolt; így anyámra szakadt minden munka. Én lejártam halászni, hiszen enni kellett, s a hal akkor is a fejedelmi eledelek közé tartozott. Aztán véglegesen 1947-ben jegyeztem el magam ezzel az ősi mesterséggel. Nehéz volt bejutni, én mégis azt mondtam, ha nem lehetek közöttük, akkor minden halásznak ötven méterről kalapot emelek. Sikerült, s azóta nem ő, hanem neki emelnek kalapot a kőtelkiek. Hiszen még ma is kitartóan dolgozik. A szolnoki halászati termelőszövetkezet alapító tagja. Szabó András sokat 'tanult és tanította a fiatalabb nemzedéket a mesterségre. Mint ahogy egyik versében írja, mert rímeket is farag. „Tanulj, hogy boldogulj, tartja a közmondás, hogy mennyire igaz, mai nap sem vitás. Ki nem tesz naponta tudás szekerére élte végéig is szűkös lesz a bére.” Igaz, ma már csak ő az egyedüli halász Kőtelken. Fia és lánya is más szakmában keresik kenyerüket. A fiú „megkóstolta” ezt a munkát, el is ment a kedve tőle, hiszen kisgyerek korától a vízen élt. Éjszakai halászatok idején gyakran előfordult, hogy a ladik végében ágyaztak meg neki, s Reggel onnan ment iskolába. Amikor munkája titkáról faggatom az öreget, elmosolyodik. — Nincs ennek semmi titka. A halásznak szorgalmasnak és jó megfigyelőnek kell lenni, akkor ez a foglalkozás mindig biztos kenyér. — n. t, — Karcagon forog a szerencsekerék a lottó 45. játékttieti nyerőszámainak sorsolása alkalmából. November 9-én, pénteken fél 9-től a város lakói , »bábáskodhatnak” a Déryné Művelődési Házban a szerenoseszámok születésénél. A sorsolást a rádió is közvetíti. Évente 200 ezer körüli beadvány érkezik a közérdekű bejelentések és panaszok kivizsgálására hivatott szervekhez, s első pillantásra meghökkentően nagy ez a szám. A feljelent- gető kedvet azonban csak nagyon kevéssé tehetjjük felelőssé a közérdekű bejelentések nem túl gyorsan, de kitartóan emelkedő számáért. A legtöbb tennivalót a népi ellenőrzés szerveinek adják az ilyen bejelentések — ügyforgalmuk hatvan százalékát teszi kii —, s körülbelül ugyanilyen arányban megalapozottnak is bizonyulnak. Am azok többségét sem a rágalmazó kedv vezeti, akik állításai nem igazolódnak. A közérdekű bejelentők többsége a nevét adja a bejelentésihez, s ezt aligha tenné, ha rosszhiszeműen járna el. A népi ellenőrzéshez érkező névtelen bejelentések száma tíz év átlagában 25— 32 százalék között van, de még ezek nagy részéről is kiderül, hogy volt bennük igazság. Mert — bár ezt sio- kan kifogásolják — ezeket is kivizsgálják, ha komolynak látszanak. Akik ezt szóvá teszik, azzal érvelnek: a névtelen bejelentés megvetendő, becstelen dolog, aki igaz ügyet képvisel, nem folyamodnék ilyen eszközökhöz. Szerintük az anonim leveleknek a sizemét- kosárfoa kellene kerülniük. Miért nem kerülnek oda? Elsősorban azért, mert név- * vei vagy anélkül, de a közérdekű bejelentő valóban a közérdeket szolgálja, amikor felhívja a figyelmet egy- egy visszás társadalmi jelenségre. Mire irányulnak ezek a bejelentések? Nos, tekdntélyesi részük az áruellátás hiányosságaira, ebben, a körben a vásárlók megkárosítását, főként a hiánycikkekkel történő manipulációkat teszik szóvá. Mostanában sokan tesiznek bejelentést magánkereskedőkre, fuvarosokra és TÜZÉP-dol- gözókra, akik egymással összejátszva felvásárolják az építőanyagokat, így azokhoz cslak drágábban, illetve csúszópénz ellenében juthatnak az építkezők. Sok beadvány jelzi, hogy az emberek érzékenyen reagálnak a beosztással, funkcióval való visszaélésre, a kárt okozó, felelőtlen gazdasági döntésekre. A beadványok írói gyakran kifogásolják a lakáshiánnyal összefüggő üzelmeket, újabban szaporodik az olyan bejelentések száma, amelyek szerint a szolgálati lakást olcsón megvásárolhatja a bentlakó, s arra is volt már példa, hogy a vásárló a potom pénzért kapott lakást eladta, s máris más helységben kapott újabb szolgálati lakást. Gyakoriak a bejelentések egyes ingatlankezelő vállalatok pazarlása, a felújításra fordítandó pénzeszközök felelőtlen vagy éppen bűnös kezelése miatt, az mindenesetre gyakori eset, hogy a kivitelező anyagfelhasználását, számláit nem ellenőrzik. Aligha vitatható, hogy az ilyen és ehhez hasonló bejelentések névaláírás nélkül is közérdekűek. Ami nem azt jelenti hogy a névtelen levélírók mindegyikének szeme előtt a köz szolgálata lebeg. Alattomos, nyilvánvalóan rágalmazó beadványok is akadnak szép számmal. Ám a közérdekű bejelentések kivizsgálására hivatott szervek jól tudják, hogy nem rossz szándék a legjellemzőbb ok, amely miatt a bejelentők egy része a névtelenség ködébe burkolózik. Gyakoribb, hogy a bejelentő annak a bosszújától tart, aki ellen a bejelentés irányult. Természetesén az lenne a kívánatos, hogy a bejelentők egyetlen esetben se titkolják el kiiléttüket. Nemcsak azért, mert a bejelentő ezzel nyilvánvalóvá tenné jóhiszeműségét, becsületes szándékát, hanem azért is, mert igen gyakran további információkra lenne sizükség. Félkonkrét, sokszor homályos közlések nyomón nem lehet elindulni, ilyenkor tisztázni kellene, mire is alapozza állításait, gyanúját a bejelentő. Erre nem kerülhet sor, ha megőrzi inkognitóját, így nem egyszer ő maga állja útját az igazság kiderítésének. Nyomós! érv a névaláírás mellett, hogy a bejelentő nevét csak akkor fedik fel, ha nyilvánvalóan és teljes egészében alaptalan, rosszhiszemű volt a bejelentés. Más esetben csak akkor, ha a vizsgálat érdeke ezt megkívánja — például szükség van a bejelentő tanúskodására —, illetve csak abban az esetben, ha a bejelentő nem kifogásolja nevének felfedését. A közérdekű bejelentő üldözője ellen büntető eljárás is indulhat, s a munkajog isi többféle módon védi a bejelentőt. Nem véletlenül, hiszen a bejelentők nem kis hányada függő viszonyban van azzal, akire felhívta a hatóságok figyelmét. Ennek ellenére sincs miért csodálkozni, hogy nyilvános rosszallásban senki sem részesíti azokat, akik az ismeretlenség homályába burkolóznak. Végtére is eléggé különbözőképpen értelmezhető a szabály, hogy mikor kell és mikior nem kell titokban tartani a bejelentő személyét, s a különböző sizervek gyakorlata mutat is eltéréseket. E tekintetben a népi ellenőrzés szervei a legkövetkezetesebbek, valószínűleg ezért is érkezik hozzájuk tekintélyes számú közérdekű bejelentés. Az isi tény, hogy egy-egy ügy kivizsgálása és lezárása után sokan fordulnak újabb bejelentéssel a vizsgálatot folytató szervhez, amely szerint nincs maradásuk a munkahelyükön, mégis egy kezünkön megszámolhatjuk, hányszor indult eddig büntető eljárás a közérdekű bejelentő üldözői ellen. Miért nem kerül sor gyakrabban erre? Főként azért, mert az, aki meg akarja torolni a bejelentést, többnyire kifinomult módszereket alkalmaz. Ha történetesen munkahelyi vezető, vigyáz, hogy ne lehessen egyértelmű összefüggést találni az egymást követő események között, s nem tagadja meg „renitens” beosztottjától azt, ami jár, csak azt, ami adható: jutalmat, prémiumot, jutalomszabadságot. Vagy pedig átszervezés címén- elküldi a nemkívánatos sizemélyt. Ha a dolgozó munkaügyi vitát kezdeményez — a közérdekű bejelentők védelmének követelménye szerint — persze a munkáltatónak kell bizonyítani, hogy az átszervezés nem pusztán „alibi” volt, s hogy az, akit ennek során eltávolítottak, nem alkalmas a megváltozott munkaköri feladatok megoldására. Ám mióta a fegyelmi vétségekért — a korábbi egy évvel szemben — három évig is nyitva áll a lehetőség a fegyelmi eljárás lefolytatására, végül is megeshet — meg is esett már —, hogy a munkafegyelem erősítését célzó rendelkezés a visszájára fordul, s az átszervezés vitatható indokát „megtámogatják” a régmúltból előbányászott fegyelemsértésekkel. Hogy máért nem vonták nyomban felelősségre a fegyelemsértőt? Erre is lehet elfogadható magyarázatot adni; „sókáig elnéző voltam, de most már betelt a pohár”. Olcsó tanulság volna, ha mindebből arra jutnánk; ne menjen a napra, akinek vaj van, a fején. Fel- téhetően helyesebb azt szorgalmazni, hogy a közérdekű bejelentőket az eddiginél is határozottabban és következetesebben, bástyázzák körül a jogi garanciák, végtére is szükséges, hogy félelmek, gyáva megfontolások nélkül mindenki vállalkozzék a közérdek szolgálatára, aki úgy érzi, hogy figyelemfelhívásával tehet valamit közállapotaink javulásáért. — Sz. K. — kép önmagában derűs és megható lehetne. Hiszen Mm kell-e szebb, megállásra, nézelődésre késztető látvány, mint az óvoda udvarán tornázó csöppségek? Ügyetlenke hajladozásaikban ott rejlik a felnőttes komolyság — lám, ők tornáznak! — és az apró gyermek hancúrozásra, ugra- bugrálásra hajlamos vidámsága. Mondom; a kép önmagában megható lenne. Ha nem társulna hozzá hang is; kemény, pattogó sípolások törik össze a látvány kedves harmóniáját. Az óvánéni tartja szájában a sípot, úgy vezényel: egy-kettő, három-négy! Olykor szól is egy-két szót: guggolás, felállás, körbenfutás. A gyerekek pedig guggolnak, felállnak, körbenfutnak a sípszóra. Kemény, határozott, egymást szabályos időközönként követő sípjelek. Fegyelmezik, kordában tartják a testet, megszabják a mozdulatok gyorsaságát. Ismerősöm meséli, hogy azért szidta össze az osztályfőnök a kisebbik lányát, mert az iskolai szünetben fölkereste a nővérét. Ez pedig szabályellenes volt, mert a nagyobbik gyerek osztálya az épület másik szintjén van, és a tanulóknak nem szabad az egyik emeletről a másikra mászkálni. Az említett esetekről az jut eszembe, hogy egyes gyermekintézményekben túlságosan szigorúak, már-már embertelenek, de mindenképpen embertől idegenek a szabályok, a házirendek. Rögtön utána meg az jut eszembe, hogy — és ez elsősorban az iskolákra vonatkozik — mégsincs igazán rend ezekben az intézményekben. Panaszkodnak például a pedagógusok, hogy a gyerekek nem figyelnek rájuk, nem fogadnak szót, nem tisztelik kellőképpen nevelőiket. És ez több keserű panaszszavaknál. Ez maga a valóság. A szigo már spártai... Már elragadna a . bezzeg a mi időnkben” kezdetű hivatkozás heve, de harmincon innen még ne mondja ezt az ember, mert kinevetik érte. Mégis, a toliam hegyére kívánkozik: bezzeg a mi időnkben még az iskola udvarára is lemehettünk szünetben, mégis rend és fegyelem volt a tanítási órák alatt és utána. Szerettük, tiszteltük a tanárainkat, és a szavuk ugyanúgy szentnek számított, mint könyveinkben az írás. Rosszak, neveletlenek a mai gyerekek — halljuk sokszor. Nem tűrik a szabályokat, korlátokat. De vajon.. . Nem túl sok szabály, korlát és tiltás szorítja, már-már uniformizálja életüket, egyéniségüket? Miért kell például az óvodásoknak belekóstolni a laktanya-életbe? Mert az említett esetben inkább katonai kiképzésre hasonlított a jelenet, mint óvodai foglalkozásra. Miért baj az, ha a gyerek fölkeresi az iskolában a testvérét, (aki, szerencsétlenségére egy másik emeleten található)? Talán valamit meg akar beszélni vele, félelmét a feleléstől, esetleg az előző órai kudarcát, vigaszt, bátorítást kapni, és a következő tanítási órán nem lenne feszült, ideges, nem beszélgetne, (mikor beszélgessen, ha szünetben sem tudott?) odafigyelne. .. A jogoknak csak kötelességekkel együtt van értelmük. De ez fordítva is igaz: a kötelességhez jogok is járnak. Ha pedig nincsenek, csak a tiltások és a korlátok, ha a gyé^ rek naphosszat azt hallja: „nem szabad,' tilos”, hát kitalál magának jogokat úgy, hogy átlépi, megszegi a szabályokat. Értem én (és bizonyára a szülők közül sokan) a tiltások és szabályok célzatát: legyen rend és fegyelem. De a szabály, a parancs, a tiltás olyan fegyver. mint a bumeráng, ha célt téveszt (ez esetben: túllő a célon) azt találja el, aki útjára indította. Minél több szabály irányítja a tanulók életét, annál „könnyebb” véteni ellenük, ha mozdul egyet a gyerek, máris átlépte valamelyiket a sok közül; szám szerint is sokkal több lesz a rendetlen (szó szerint a rend ellen vétő. ). S hogy a sok tiltás és parancs menynyire visszájára fordult, azt nem kell bizonygatni. Egyes iskolákban immár spártainak mondható a szigor. De .a hozzá dukáló spártai fegyelem (egyáltalán; a fegyelem) nem jön össze. Mert az értelmetlen szigor nem szül fegyelmet. Ellenérzést, indulatot annál inkább. Paulina Éva „itt van az ősz, itt van újra”
