Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-17 / 270. szám
1984. NOVEMBER 17. Irodalom, művészet 9 László Anna: Művészét Gyurcsó István: ősz a falu végen Hull a levél a fáról, fészek pottyan az ágról, szundikál az ősz, szundikál az ősz. Barlangot les a medve, brummogni már nincs kedve, dörmög: itt az ősz, dörmög: itt az ősz. Koppan, kopog a járda, tűsarok megy a bálba. Fény kacagja: ősz! Kő dalolja: ősz! Szomorú sárnak gondja cuppogni, cuppogva mondja: én vagyok az ősz! A valódi ősz! Szűnne cuppogni kedve, tavaszt lesne a medve: kezdődik az ősz, álmos, sáros ősz. Hunyadi István: A Farkas itt csahol Hányán maradtunk magnak a vénség kaptatóin, a társak hova lettek? Nyirkos verembe estek az egykori menetből, kik ballagtak velünk. Szétszórta „Alma máter" harmincnégy diákját, remélték, beveszik egyetlen kardcsapással a térség csúcsait. Ma lettünk tizenhármán és egy az Újvilágban. Feleljetek ti, vének, hová lett holló-fürtötök, nehéz út csente el? Fagyos telek megették, hajatok kicibálták? Szálát fuvintja szél! Bolygunk a mély felé, kérdjük, hát ez maradt a büszkén ballagókból? Hová lett Cájlik Jóska, hová tűnt Győrfy Jancsi, hová ment Grád Pali? Nagy-hírük merre leljük? Vad szél visong felettük. Hol az a régi menet? A Farkas itt csahol már a kert alatt, csattognak fogai! Suhai Pál: Boldogság Nem kellenek a kábítószerek, az altató, az áltató csodák. Úgy essem át az életen, akár a tűzkeresztségen a katonák. Tudjam, mi vár, ha szörnyű is, ha elviselni tón nem is lehet: az ocsmányságra méltó válaszul álljam a rettentő farkasszemet. Ne csak hittel, győzzem erővel is a mindennapi, riasztó utat. Tudjam, mi vár ha elbukom: érjem föl ésszel boldogságomat. Bényei József: Lehetőség Ha volnának is bűneim, önnön magamnak megbocsátok. Halandó nem segít azon ha sorsommal vitában állok. A világ elrúg, megtagad, nem engedi, hogy megismerjem. Hiába lobban gyertyafény istenek és világok ellen. Negyvenévesen már lehet egyedül lenni, hogy ne fájjon, és élni észrevétlenül, ahogy köveken él a lábnyom. Felröppenésem hasztalan, — legyőz az idő és a kétség. Magamba zárva hallgatom egy lehetőség szívverését. Szabó Pista megy a rétre Vele megy a felesége Ha én volnék a felesége Én mennék vele a rétre Hová menne? — kérdezik a bedugult fülűek. Az ő idején, az ő helyzetében nem volt nagy a választék. Két kezükön megszámolhatjuk, hová tarthatott. A rétre ment — hát aztán?! A feleségével ment, valószínűleg újházas, ki mással menne? És ha nem Iksz lenne a felesége, hát Ipszilon lenne, ez csak természetes. Ahányszor elmondom magamban, annyiszor kerít be a műélvezőt megtisztító tragédia. Akkor légy szerelmes, Juli! Én Juli vagyok, a másik pedig Mari. Szabó Pista előbb engem kért. Nincstelen. (Még nincse sincs.) Anyám gúnyosan nevetett: — Meddig tart a szerelem, te Juli?! Hajnaltól robotolsz, zsák esik az ágyba helyetted. A zsáknak keze-lába-dereka fáj. Már nem volt erőtök mosakodni, jó lesz az reggel is. Most légy szerelmes, Juli! Míg a réten hajolgatsz, derékig földbe áshatod a Szabó Pityu kölykeit. El ne csatangoljanak. Majd ha a nyirkos földből csontjaikba harap a betegség, ha görbül az egyenes lábuk, akkor légy szerelmes, Juli! Manapság vagyok Juli a város- ban. Anyám mondja: majd ha az albérletben rátok mordulnak a köhintésért is, ti meg sötéten-mo- gorván összehúzódszkodtok, moccanni sem mertek! Majd ha a fagyos hajnalon kicibálod az ágyból a visító babát és szaladnál vele a jégen az oviba ... Anyám feltétlenül jót akar és okvetlenül igazat állít. Ezért is hallgattam rá. És mert ahhoz képest, ami Szabó Pista mellett várt volna; ahhoz képest kényelemben nőttem fel. Nem is vagyok túlságosan teherbíró. Ési Mari? Mari nem gondolkozott ilyesmin. Semmi-különös nő. Ismerem, mégsem látom a körvonalait. Nem egyéniség. Miután elutasítottam Szabó Pistát, már csak azt nézte: merrefelé kisebb az ellenállás. Most együtt mennek a rétre. A rét zöld illatú. Napos, arany- fényillatú. Ablakomból kísérem őket. Akármeddig az ablakban sem állhatok. Vissza kell fordulnom a szobába. A szobámban megrozsdál az ezüst is. Az arany is. A szobám bomba-tölcséres. Tá- lyogos. Ezen már nem lehet segíteni. Ha telizsúfolom holmival... akkor sem lehet segíteni. Vasárnap túrára mennek, a tömeg lökdösi-tapoSsa őket a villamoson, és a párizsi a melegben megromlott, kidobhatják az ebédjüket. De a réten egymás mellé hevernek és Mari a felhők helyett Szabó Pista arca-rajzát nézi. A gyárba sietnek hajnali fél- ihatkor. Álmosak, nem beszélnek. A gyár mellett egy kicsi rét. Oda téved a szemük. Gyorsan összekarolnak, eszükbe jut, milyen szép vasárnapjuk volt. -És lesz is újra. Én csak félkilenckor kezdek az irodán. Addigra kiporszívózzák a folyosó szőnyegeit. Nálunk még a légkondicionáló is működik. Megfulladok a portól és. cserepes a szájam a hőségtől. Megfulladok! Nem biztos, hogy Marinak derékig földbe kell ásnia a gyerekeit. Ugyan mi bizonyos, amíg meg nem történik?! Vállalta a kockázatot. Én nem vállaltam. Mari sokkal kisebb volt, mint én és magasra nőtt. Énfölém. Tudati elmaradottság Szabó Pista gőgös volt, fölényes, parancsoló. Vagy jódolgában, elkapatottságában, vagy rosszdolgában. Utóbbi a közismert kompenzálás. Most csókol — gondoltam akkor régen — később majd üt. Az ilyen kivagyokén ember hamarosan üt. Elkezdtem ugratni, csipkedni. Szembeszálltam vele, hogy magamnak a mer szem mutogassam, neki meg, hogy nem a gólya költött. Most csókol — gondoltam manapság, később majd elfelejti, hogy nekem is van életcélom. — Nem élünk a feudalizmusban! — hajtogattam előtte. Egyik szombaton társaságban voltunk, izgalmasl témáról vita kerekedett. A férfiakat nem érdekelte a nők véleménye. A legkevésbé Szabó Pistát. Mi nők igen igyekeztünk, hogy akkor is meg-meg- csillantsuk gondolatainkat, ha a víz alá nyomnak minket. Minden nő bizonyításra törekedett, csak Mari nem. Mari élénk némaságban figyelte a férfiak szavát. Legkivált Szabó Pistáét. Neki bólogatott Hazafelé a társaságból: haragosan boncoltam a tudati elmaradottságot. A kapuban azt mondta Szabó Pista; — Sajnálom, Juli, igazán sajnálom, de úgy rémlik: nem illünk egymáshoz. Vasárnap már nem is mentünk együtt a rétre, ahogyan terveztük pedig. Gyakran látom Pistát és Marit, amint a rétre indulnak. Mari arca mindig szelíd és sokszor-sok- szor bólogat. Emiatt meg kellene vetnem ezt a szolgálót, ezt a libát. De Mari boldog. És a szolgálók nem boldogok, így Mari mégsem lehet szolgáló. Liba sem lehet, ősasszonyi bölcsesség lakik benne. Tudja, hogy a szelídségnek bére van, bére lesz. Én pedig dolgozom. Önmegvalósításomon fáradok. Bárcsak felfordulnék! Nekem a munkám fontos. Én a kor színvonalán élek. Dögöljenek meg! Minden éjsizaka arra gondolok, hogy Szabó Pista mellettem feküdne, ha akkor szombat este a társaságban ... Miről is vitatkoztak a férfiak? Régen elfelejtettem. Ügy harapdálom a párnámat, mint a legtehetetlenebb szolgálók és a szűk agyú libák. Hisztérikus mámor Szabó Pista szép legény volt. A Mari meg szép leány volt. Pista szégyellte volna, hogy csúnyával menjen esküvőre. Pistában alapigazság, hogy a párja csak szép asszony lehet. Megkérdezhetik kérem a szomszédoktól, gyóntatópapomtól, a lány-csapatban, a személyzeti osztályon, az egyetemen, főnökömtől, a professzortól: melyikünk ér többet? No, hiszen! Az összehasonlításban kinevethetik, lesajnálhatják Marit. Énrólam meg csupa dicséretet hallanak majd, kérem. Szavalatot, szavalatot! Jódolgosságom, jeles diplomám, ésatöbbi, ésatöbbi, dehogy is éri a tizedét, mint a Mari orra- szabása! És ez akkor is végleges értékrend, ha idővel majd meg- csiúnyul ő is. Mert vénülő sejtjei emléket tárolnak majd. SzabóPis- ta-emléket. Soha nem vagyok dühös, megszoktam kislánykoromtól... Mindig szomorú vagyok. Mondják: az igen, ahogy én rendben tartom a házunk táját! Rájuk mosolygok. Gratulálnak a kitüntetésemhez. Válaszul nevetek és humorizálok. Állítólag a jó hun)o- rú nő elfelejteti a csúnyaságát. Humorizálok. Egyebek között a Mari hígsagán, ürességén. A hallgatóság helyesel, mivel Mari valóban üres. Odavan például a holmikért. Rendszerint kerül, aki megjegyzi: azért az a Pista . is ... Miféle férfi érzi jól magát ilyen féleséggel?! Miféle is?! A leggondosabban kinyomozom mindig: Szabóék mikorra kértek beutalót. Én még a következő cső- porttal sem utazom, hátha akad keresizthetes és mesélne róluk ... Jóval utánuk utazom, vagy előttük. Inkább előttük. Idén lemondott egy házaspár. Szabóék a helyükbe ugrottak. Erről nem értesített senki. Délutáni alvás után éppen csak el akartam húzni a függönyt az üdülői ablakról. Ott ment Szabó Pista Marival... Szerencsémre különszobált kaptam. így egyszer én is megunhattam az örökös fegyelem-tréninget. A rekamiéra vetettem magam. A zokogásom hisztérikus mámor volt. Mindegy, az is mámor. Aznap nem vacsoráztam. Ment csak az étkezőben lehetett volna a többiekkel együtt. Következő reggel hazautaztam. Ez kétheti szabadságom második napján történt. Otthon aztán már strandra sem mentem, sétálni se. Doktori disszertációmon dolgoztam — témája a plazmahevítés legkorszerűbb módszere. Paradicsom Bármelyik korban voltam is Juli, én azt hittem, valaki vagyok. Csinos, eszes, jószándékú. Ha elfogult lennék is a magam javára, mindenesetre: ember és nő vagyok. Ezen az ágon valaki. Ha pedig valaki vagyok, akkor szerethetem Szabó Pistát, amikor szeretem. Ö is így vélekedett az első éjszakánkon. A másodikon habozott. A harmadikra nem jött el. Kedvelt. Tetszettem neki. Ez bizonyos. Belém szeret, ha ésszel élek. Gondoltam: nem vagyunk kalmárok. És még a kalmárok sem viszik ágyukba a mérleget. Szabó Pista nem éntőlem csö- mörlött meg. Csiak a belső szabadságomtól. Mivel megcsömör- lött, én nem leszek szabad többé. Soha már. Mari kellette magát. Felverte az árát. Gyanítom, hogy Mari nem szerette igazán Szabó Pistát. De ez Szabó Pistának nem fontos. Neki az a fontos, hogy verekedett Mariért. És a végén bevette a művárat. Ez jó mulatság, férfimunka volt. Mennek együtt a rétre. Ha tévednék ési Mari akkor is szerette Pistát, amikor kalmárkodotj':, amikor bástyás-várnak játszotta a fészket-—'ha akkor is szerette, hált most már szeretheti. Megdolgozott érte. Ilyenkor talán már hatásosabb isi nyíltan szeretni. Szabó Pista primitív. Ha egy primitív törzs tagja az őskorban, ahhoz képest is primitív. Legokosabb lenne leköpni. Ijesztően sokat képzelődöm. Képzeletemben örökösen Szabó Pistát csókolom- simoigatom. A rét zöldillatú. Napos, arany- fényillatú. Marié a Paradicsom. Én megkövültem, megbénultam, megfagytam. De az ©szem azért működik. Tudom én pontosan, hogy a legtöbb messziről-Paradi- csom közelről jó, ha Purgatórium. Mert Pokol is lehat. Marinak talán kezdetektől: únt házasság. Ezért, vagy amazért kényszerfrigy! És menthetetlenül: a Paradicsom. Halottan élek. Nem remélhetek újjászületést. Egészében Mind az előzőek lehetősége egy tömbben. És nagyon sokkal több lehetőség. Ezek csak a leggyakoribb és a legegyszerűbb változatok voltak. Szövevényesebben: regények anyaga. A vesztesek elve- szejtő sorsáról van szó. Valami végzetesről. Mert Juli nem vigasztalódik egy következő Szabó Pistával. Nincsen lángésiz, nincsen fantázia, amely az eredeti négy sornál szemérmesebb megfogalmazásra bukkanhatna. Annyira szemérmes, tompított, hangfogós, hogy üvölt belőle a fájdalom. Szemérmessége miatt is: telitalálat. Mert minden más emberi szenvedés jobban tűri a nyílt panaszt... Inkább számíthat a közösség részvételére. Azt, alki a szerelemben veszít, rendszerint tragikus alaknak nézik. Ha áradóan beszél, bővízűen sír; néha gáttalanul kiröhögik. Bizonyára ez a tapasztalat is elfojtásra készteti a költőt. És afoj- tottság tömör tragédiát formál. Ilyen a legmagasabb rendű művészi sűrítés. Kiss Dénes: Hajsugár A szívcsúcsok behavazódtak süvölt a lélekrengeteg. Arcomon véralvadó Nap szememben sugárdermedet Csak a vakok vigasztalódnak Mind elveszett és mind bolond aki ttudja és fáj neki hogy amit az ember elront Isten se igazítja ki A fák közt hajsugár lombok árnyalják arcod Az idő egyetlenegy nyár és tenger tenger! Sehol a partok Csak roppant csillogású tér A pillanat hullálmzik lustán Nincs mi ugyanoda ér Ne haragudj rám Összeállította: Rókasy Ildikó Tatjana Nazarenko: Fiatal művészek
