Szolnok Megyei Néplap, 1984. november (35. évfolyam, 257-280. szám)
1984-11-14 / 267. szám
1984. NOVEMBER 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A napokban nyílt meg Meggyes László festőművész kiállítása Szolnokon, a Tiszamenti Vegyiművek művelődési központjában. A tárlat november 22-ig naponta — kedd kivételével — 10—18 óráig tekinthető meg. Ismét megnyílt a szolnoki Mini klub Régi helyen — új programok amatőrök a pódiumon - Játszóház a gyerekeknek —Kirándulások, előadások Három évig tartó munkák után, a közelmúltban befejeződött annak a lakóháznak a felújítása, amelynek pince- helyiségében idestova 15 esztendeje otthont kapott a szolnoki fiatalok egyik közkedvelt szórakozó, találkozóhelye, a Mini klub. Előbb a ház lakói, majd szeptember közepén a fiatalok is birtokukba vehették régi otthonukat. lAz ieseményt háromnapos rendezvénysorozattal ünnepelték meg. Klubtalálkozóra hívták a városi ifjúsági klubokat s a megye szövetkezeti klubjait. A „Mini” ugyanis elsősorban a szövetkezetekben dolgozó fiataloké. a Kiszöv fenntartásában működik. — Szolnok tíz szövetkezetének ifjúsága vallhatja magát „házigazdának” a Mini klubban — mondja Szabó Erzsébet klubvezető. — Ez azonban nem jelenti azt. hogy nem látjuk szívesen rendezvényeinken a városban élő diákokat, a más munkahelyeken dolgozó fiatalokat is. Az elmúlt három esztendőben 'sajnos meglehetősen mostoha körülmények között működött a klub. Három év alatti kétszer .„költözködő tünk” s persze, ez visszavetette a klubéletet, az állandó helyiséggondok akadályozták a folyamatos munkát. Érthető volt tehát az örömünk, amikor visszakaptuk a Kossuth úti pincehelyiséget. Most elsősorban olyan programokat szeretnénk szervezni, amelyek visszacsalogatják a régi látogatókat, illetve új közönséget is vonzanak. Az elképzelések között szerepei az is, hogy a jövőben a három szövetkezeti ágazat közös fenntartásába kerül a Mini klub. Ezzel mindenképpen bővülnének lehetőségeink és bővülne tagságunk is, hisz a termelő- és fogyasztási szövetkezetek fiataljai is bekapcsolódnának a klub munkájába. A klub vezetősége tartalmas programokkal készül a jövőre. — Szeretnénk felújítani „Pincepódium” elnevezésű sorozatunkat — folytatja a klubvezető. — Ezeken az esteken elsősorban a HÍD Amatőr Színház —, amelynek egyik fenntartója a Kiszöv — mutatná be új darabjait, de más amatőr együttesek, előadók is bemutatkoznának. A pódiumestekre természetesen nem csupán a színjátszókat látnák szívesen, hanem az előadóművészet egyéb ágait művelő amatőröket is. Kiállításainkkal ugyancsak a tehetséges amatőr alkotóknak kívánunk bemutatkozási lehetőséget teremteni. Ugyanakkor a fiatalok körében népszerű hivatásos előadóművészeket, humoristákat, színészeket is szeretnénk meghívni a klubba. A „Mini” szeretné erősíteni kapcsolatait a város, a megye Ifjúsági klubjaival is. — Közös programokat, kétévenként klubtalálkozókat tervezünk. Ezeknek a találkozóknak elképzeléseink szerint mindig másmás klub lenne a házigazdája. Üjra rendszeressé kívánjuk tenni a „Mini-mozi” vetítéseit és megpróbálkozunk játszóházak rendezésével is. Ezekre a szövetkezet dolgozóinak gyermekeit várjuk. S ha a szülők igénylik, ők pszichológusokkal, peda - gógusokkal beszélhetik meg esetleges nevelési gondjaikat, a játszóházak idején. A klub állandó közösségeknek is otthont ad. Itt tartja próbáit a HÍD Amatőr Színház, a Helyőrségi Művelődési Otthonban pedig a szövet- fkezeti fiatalok lamatjőrfil- mes csoportja tevékenykedik. — A fentieken kívül még jó néhány kirándulás, sport- rendezvény. előadás várja a klubtagokat. Többek között szeretnénk neves, a kül- és belpolitikában jártas előadókat is meghívni, — ehhez a TIT nyújt segítséget számunkra — de például Czei- zel Endre genetikus is hamarosan a klub vendége lesz. TE. Találkozások A toll is fegyver Dokumentum-ripor'tsorozatunk előző folytatását Szilvást Lajos író visszaemlékezésével és a Plijev 'hadtest támadási parancsával zártuk. — 1944 ősze. Szerkesztőségi gépkocsink a Jászla- dány felé vezető bekötő úton vergődött. A szerkesztő, a gépkocsivezető, a szedők, a szerkesztőségi titkár és Val- ka Tyihvinszkij ültek benne. Valka -egy sátorlapba burkolózva éppen a fényképezőgépét töltötte... Ekkor történt a robbanás: a gépkocsi tankelhárító aknára futott. A detonáció szétszórt mindent. A szerkesztő, a gépkocsivezető, akik a sofőrfülkében ültek, valamint a platón ülő szedők, mindmind sértetlenek maradtak. Valka azonban halovány arccal, tágra nyílt kék szemekkel nézte az égboltot, amelyből már ő soha, semmit sem láthatott. Jászla- dány határában temettük el... — Mihail Nyikolaje- vics Alekszejev, a Moszkva című irodalmi folyóirat fő- szerkesztőjének emlékei: — A betűkészletünket, a Szovjet harcos című frontújságunk cirill betűit úgy jó ötven méteres körzetben szétszórta a detonáció. Új betűkészletet kell igényelnünk, mondtam magamban, s elmentem GyeniszoV ezredeshez, a hadosztály politikai főnökéhez. Szerencsére ő is Jászladányban állomásozott. De mégsem volt szerencsém, mert az ezredes.. hogy is mondjam: kidobott! Új betűkollekció nincs, az újság jelenjen meg. Parancs, az parancs. — Nem hiszem, hogy bárhol a Jászságban ez időben találtak cirill betűt.. — De igen, ott, ahol felrobbantunk. Kölcsönkértünk a faluban két rostát, egy sűrűbbet a kisbetűk, egy ritkábbat pedig a nagybetűk számára. Centiméterről centiméterre, méterről méterre szitáltuk át a földet. Négy napig „szitáltunk”, mostuk a ladányi földet, mindössze néhány betűt nem találtunk meg petitből, valamint a nagy i-t... így jelent meg Jászladányban a Szovjet harcos. De a szomorúan kezdődött történet úgy is végződött: egy jó hónap múlva, amikor újra arra jártam, a mi Valkánk sírja mellett, vagyis azon a földcsíkon, ahol a betűket kerestük, egy újabb fejfát láttam: „A. I. Vailcsenko harcos, 1924—1944, elesett a Jászberény—Jászlgdány közötti út aknamentesítése során”. A hideg szaladgált a hátamon: ez az út volt az, amelyen 4 napon keresztül a földet szitáltuk... Mihail Alekszejev 1944. őszén többször járt Tisza- földváron, Szolnokon. Találkozott Nyikolaj Fomin vezérezredessel. — A Legfelsőbb Főparancsnok azokban a napokban 124 ágyú 12 ‘össztüzét rendelte el a 2. Ukrán Front csapatainak tiszteletére, akik felszabadították Szolnokot. Ez a parancs emlékezett meg Fomim tábornokról is. Gratuláltam, szerényen elhárította. Látszott rajta, nem tudja túltenni magát a fia halálán: 1944. augusztusában esett el egyetlen gyermeke, Iasinál. Lehet, hogy Szolnok ennek a tábornoknak is köszönheti, hogy a tiszai átkelésnél a Szandaszőlős térségében felvonultatott, félelmetes tűzerőt képviselő katyusák perceken belül nem lőtték a várost egyetlen romhalmazzá? Nyikolaj Fomin „gyengéje” a festészet volt, Munkácsy Mihály volt számára a piktúra koronázatlan királya, — így a tábornok az átlagnál is jobban rokonszenvezett kultúránkkal, a magyarokkal. Mindezt már A. Gubner 19í>5. márciusában. Ny. Fomin otthonában, egy 1965-ös felvételen Bolya Ferenc jászdózsai esperes: „1944 nyarán elhatároztam, hogy megtanulok oroszul, szükségem lesz rá, gondoltam ... S amikor november 17-én, a szovjet katonai parancsnok magához kéretett, udvariasan felelősségre vont, hogy miért nem harangoztatok, én már elég jól beszéltem Puskin, Tolsztoj nyelvét” Változás és maradandóság Munkatársunktól Tíz év az örök Város életében egyetlen pillanat, aki azonban egy 'bő évtizednyi idő után látogat újra Rómába, már észreveszi, hogy a változatlanság és a változás sajátosan együtt alakítja a város képét, hangulatát. Van, amj ezer év alatt sem változott számottevően, és van, amit tíz év után már nem találunk, vagy ha igen, egészen másként, mint ahogy emlékeinkben megőriztük. Eltűntek például az emeletes buszok, amelyeknek felső szintjéről, ahol mellesleg mindig volt ülőhely, egészen másnak mutatkozott Róma, mint a „járdaszintről”. Az utazás az emeletes buszon két végállomás között, fölért egy városnéző körúttal, amelyen a műemlékek, a kirakatok, az utcára nyíló kis műhelyek kitárulkoztak a kíváncsi pillantások előtt. Ha egészen nem is tűntek el, jócskán megfogyatkoztak a falakra festett feliratok. A meglevők és a még olvashatók többségéről is látszik, hogy jócskán eljárt fölöttük az idő. Ezt nemcsak a kopott betűk bizonyítják, az elavult tartalom is árulkodik: Kissingert és Szadatot szidják például, de kit érdekel már Kissinger, és hol van Szadat? A Ti- beris több emeletnyi magasságban kikövezett függőleges partján jó tíz éve még dúlt a föliratháború bal- és jobboldal, szélsőbal és még szélsőbb jobb között, most alig látható valami, az is inkább csak személyes vallomás: „Szeretlek Maria Paola!” és „Imádlak Elena!”. Elhamarkodott dolog lenne ebből arra következtem, hogy a politika kevésbé érdekli az olaszokat, mint eddig, hogy viszáhúzódnak a magánélet szférájába. Inkább arról lehet szó, hogy rájöttek: nem a falakra festett jelmondatok változtatják meg a világot. Tíz évvel ezelőtt sokkal kevesebb volt a felújítás a műemlékek táján. Sok sok nevezetesség most eltűnik az állványerdő és az azt borító sűrű zöld háló mögött, nem látható Trajanus oszlopa a dáciai hadjárat képregényszerű megörökítésével, beállványozták a piazza Colonna nevezetes Marcus Aurelius-oszlopát, a Forum Romanian több műemlékét, diadalíveket, ókori romokat. Néhány múzeumnak is csak egy-egy részlete, emelete látogatható, s az elmélyült szemlélődést gyakran megzavarja a közelben, esetleg a szomszéd teremben folyó munka zaja. Ez tulajdonképpen kedvező változás, hiszen az évezredes épületek és épületmaradványok megóvása az egyetemes kultúra szempontjából, az egész emberiség, írhatnám úgy is, hogy valamennyiünk szempontjából fontos, olykor-olykor azonban áldozatot is követel, s az áldozat a Rómába ritkán eljutó látogató számára nehezebb. Az olasz főváros egy évtizeddel ezelőtt sem szilárd közbiztonságáról volt nevezetes, de azóta a helyzet tovább romlott. Megvannak a zsebtolvajok és a scippatorik, akik fürge robogókon szlalomoznak az autók áradatában, és a járda szélén álló vagy sétáló gyanútlan gyalogosok kezéből kikapják a táskát, de mindez már csak a múlt tovább élő emléke, a „boldog” hatvanas éveké, amelyekben tömegesen elterjedt az autó, és ezzel egyáltalán lehetővé vált a scippatorik tevékenysége. A nyolcvanas évek közepéről visszanézve már-már valami nosztalgikus hangulat övezi ezeknek a motoros rablóknak a „munkáját”, hiszen azokra az időkre emlékeztetik a rómaiakat, amikor még csak hallomásból tudták, hogy mi a kábítószer, s nem találkoztak támolygó, vagy a sötét kapualjakban üveges tekintettel maguk elé meredő fiatalokkal, és nem is csak fiatalokkal, akik mindenre képesek, hogy megszerezzék az aznapi adag heroint vagy egyéb kábítószer árát. Ma már a tősgyökeres rómaiak is azt tanácsolják az idegeneknek, hogy sok pénzt ne hordjanak maguknál, de egy keveset, mindig, mert a narkós kérege- tők reakciói kiszámíthatatlanok, ha nem kapnak valamit, egy ezrest, vagv legalább egy apró ötszázas bankjegyet. A politikai terrorizmus, ha nem is szűnt meg egészen, visszaszorult, ma gyilkosságot, emberrablást szervezetten többnyire csak a maffia és a camorra követ el. És vannak amatőrök, akik a nagy váltságdíjak reményében megpróbálkoznak az emberrablással. Az eredményen néha jót lehetne nevetni, ha a dolog még ezen a szinten sem volna szó szerint véresen komoly. Vígjátékba illenék például annak a tévészerelőnek az esete, aki a házmestertől megkapta az egyik lakás kulcsát, és javában dolgozott bent, amikor megérkeztek az akciót rosszul idő- aíítő műkedvelő emberrablók, és mielőtt még megszólalhatott volna, magukkal hurcolták a jómódú házigazda helyett. Az emberek természetesen védekeznek, ki hogy tud, kinek mire telik: a gazdagok testőröket fogadnak (a televízióban a múltkor kétszázezerre becsülték az úgynevezett polgári őrök számát), aki ezt nem engedheti meg magának, az igyekszik megerősíteni a lakását: soha nem volt ilyen keletje a riasztóberendezéseknek, a fémlemezzel megerősített ajtóknak, bonyolult záraknak. Védekeznek az üzlettulajdonosok, a hivatalok is, elsősorban pedig a bankok. Egyik-másikba csak bonyolult, zsilipekhez hasonló ajtókon át lehet, egyenként, bemenni, fegyveres őrök között. A jobb ékszerészek. régiségkereskedők napközben is zárva tartják üzletük ajtaját (ez sem volt még szokásban egy évtizede) és csak csöngetésre nyitják ki. Előbb azonban alaposan szemügyre veszik a vásárlót, és fölte- hetőleg megteszik az előkészületeket, hogy méltóképpen fogadhassák, ha netán fizetés nélkül akarná elvinni a páncélszekrény tartalmát. Róma ma jobban fél, mint tíz évvel ezelőtt, de a félelem csak ilyen jelekből, közvetett módon észlelhető. A sok tízezernyi kis üzlet, műhely, presszó tarkabarka nyüzsgő élete ma is vidámnak és magabiztosnak tűnik. Kormányok, válságok jönnek és mennek, de ez mégis csak a felszín, amely mögött „hallgat a mély”, a maradandóságában is mindig más. megújulni kész, lassan háromezer éves város, a maga egyszerű hétköznapjaival. Bistey András közzétett riportjából tudjuk. Szolnok alól Budapest térségébe és a Jászságba vonultatták fel Ny. Fomin tüzéreit. A hitlerista csapatok ugyanis számos átcsoportosítást hajtottak végre az arcvonal Szolnok — hevesi ^szakaszon. Jászberény 'térségébe megérkezett a Horst Wessel SS-páncélgránátos hadosztály is. A 6. német hadsereg parancsnoka, Maximiliam Fretter Pico parancsa a Bra- del ezredes vezette harccsoporthoz: „A 113. páncélgránátos ezred, az I. páncélos ezred részei, a 37. páncélvadász osztály részei J ászárokszállástól délre foglaljanak■ hídfőket a Tárnán”. Bolya Ferenc tb. kanonok, jászdózsai esperes jól emlékszik a falu alatti hídfőállásban történtekre: — öt német páncélos ment át azon a napon a kő- hídon, hogy biztosítsák a hídfőállást. .. Ki is lőtték nerceken belül mind az ötöt. A templomtoronyban német géppuskafészek volt — november 12-én harangozhattunk utoljára — így bizony a szovjet tüzérség lőni volt kénytelen Tarnaörs közeléből a tornyot. Később, itt voltak nálam ezek a tüzérek, közülük néhányan meg is sebesültek. .. Ne haragudjon érte bratyija, mondták vojna, vojna.. . Tiszai Lajos Fotó és reprodukció: Tarpai Zoltán Következik: Egy rokon a Jászságban.
