Szolnok Megyei Néplap, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-10 / 238. szám
1984. OKTÓBER 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 |A téve » ... ..... 1 |K£ peri ny°| ie eiou i Vonópárbaj és a szórakoztatás Morgó csárda A néprajz lett a föbérl Gazdagodó, szépülő gyűjtemény Kisújszálláson T5bb mint kétszáz éve áll a „Morgó” Talán a Televízió nem is gondol rá, mégis vannak műsorai, amelyek túl az élménynyújtáson, akaratlanul is kultúrpolitikai törekvéseket tükröznek; azzal, hogy a képernyőn megjelennek, különböző művészeti de akár műfaji szándékokat is erősítenék. Hogy ne tűnjék túlságosan elvontnak e néhány mondatos bevezető, lássuk mindiárt a konkrét példákat. Az elmúlt hét három olyan programjára utalnék, amely mind tartalmában, mind megjelenésében, azaz formai megvalósításában a sokat és sokszor lebecsült szórakoztatás becsületét is „igyekezett” növelni. Bíró Lajos könnyed hangvételű egyfelvonásosainak tévéváltozatával, a régi re- vüszímházak világát felidéző Randevú a Royalban című összeállításával, valamint .a Vonópárbaj ’84 prímásvetélkedővel, amely vasárnap ért véget, méghozzá intervíziós döntővel, a televízió bizonyságát adta, hogy igényesen is lehet a könnyű műfajban szórakoztatni. Három merőben más műfaj, mégis közösek abban, hogy alaptermészetükben van a szórakoztatás jó lehetősége. A televízió azzal, hogy kedveli, favorizálja és igyekszik megkedvelteim őket, kétségtelen szélesebb értelemben is az ízléses szórakoztatás útját egyengeti a — nézőhöz; mondván nem lebecsülni, megbecsülni kell a régen csak a szórakoztatóiparnak átengedett műfajokat is. Egyébként a Randevú a Royalban örvendetesen már arra is bizonyság, hogy a sokoldalú színészt igénylő revükabarérá szinte kialakult egy gárda, élen Szom- bathy Gyulával, s olyan kitűnő társakkal, mint Benedek Miklós. Császár Angéla, Mikó István, Shütz Ila és a többiek. Igaz, a revühöz ügyes táncosok is szükségeltetnek, s ez még valahogy nálunk nem megy, a kétrészes randevú leghalványabb perceit is a táncszámok jelentették, a táncos, látványos jelenetek hozták, ugyanakkor ömlött benne a humor, ha kissé parttalanul is, s olykor túlságosan hétköznapi változatában is, de mindvégig élvezhető minőségben. Szóval a randevú a múlt időket idézte ugyan, de aligha tévedek, hogy a műfaj jövőjét is feszegeti, s talán egy hasonló de a szórakoztatást mai korszerűbb eszközökkel szolgáló intézmény megszületésének gondolatát is ébresztgeti. A két Bíró-egyfelvonásos viszont, amelyben a polgári erkölcs álszent voltát villantja fel a szerző e két írás sikeres tévésítése arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar drámairodalomnak ezt a vonulatát is érdemes volna az eddigieknél jobban kihasználni — a nézők szórakoztatására. Ha ügyesen verik le róla a port, értékei megcsillannak. Az Ó idők, óh erkölcsök címmel egybefogott írásokban mesteri, ahogy szerzőjük bemutatja a látszat-mentés családi akcióit, ahogy megmosolyogtató iróniával ábrázolja egy furcsa pályaválasztás fordulatát, a tisztes család leány tagja nem éppen tisztességes női foglalkozás mellett dönt, vagy ahogy a család feje igyekszik a vőlegény váratlan halála következtében mégis megmenteni a helyzetet, nyélbe ütni a házasságot — mindez igen mulatságos. Valójában .egyik sem kiemelkedő mű, s a tévéváltozat rendezése, Bán Róbert munkája is csak korrektnek mondható, mégis megtette hétköznap esti szórakozásul Az óh idők, óh erkölcsök; nem sértett ízlést de ugyanakkor mulattaitott, langyos napsütés-melege kicsit megcirógatta a lelkünket. És a Vonópárbaj ’84? Talán nem tűnik tolakodásnak ha ez ügyben, már minthogy mi a véleményem a prímások parádéjáról, az elődöntők idején hozzám küldött olvasói kérdésekre ezúttal próbálok felelni. Hallgatásomat a Vonópárbaj elődöntőiről egyesek oly módon értelmezték. hogy nyilván ösz- szefügg a magyar nóta, a cigányzene egyoldalú megvetésével. Valami olyasféle arisztokratizmus bújhat meg mögötte, amely durván megveti azrt, ami úgymond tetszhetik a népnek. Mert mint többen is írták: ők igenis szeretik és élvezik a tüzes, bravúrosan előadott muzsikát. Nos, magam is élveztem a döntőbe jutott nyolc kiváló zenész produkcióját. Sőt, a valóban ördöngős játékú Puka Károly egyszerűen lenyűgözött! Ő lett egyébként ennek az első prímásversenynek az abszolút győztese — méltán!, a. zsűri neki ítélte az Ezüstvonót, a nagydíjat, ő kapta a 25 ezer forintos fődíjat, övé lett a mesterhegedű, Nyitrai Ferenc fafaragó iparművész ajándéka, s mindehhez még külföldi szerződés és hanglemezfelvétel is járult. De a többiek sem távoztak üres kézzel a döntőről. Szép verseny volt, sallang nélkül, csak úgy szólt a muzsika. És mégis van némi hiányérzetem: vajon a szakértőkből álló bíráló testület miért „titkolta el” előttünk döntésének indokait? Miért nem adott nyilvános véleményével támpontot a —versenyt „maszek módon” értékélő nézőnek, miért nem szólt arról, hogy ezt vagy amazt a produkciót mi tette értékesebbé a többinél? Egyéniség és felkészültség, játékosság és formai készség, netán a bravúr, milyen szerepet játszott e valóban nemes és magas színvonalú vetélkedőben? Jó lett volna hallani róla, mert éppen ezáltal adhatott volna ez a verseny olyan többletet is a nézőnek, amellyel könnyebben igazodhatnék el a műfajon belüli értékek megítélésében. 'Hogy elválaszthassa bizton, ami a műfajiban jó, attól, ami benne rossz. Mert, s ezt akár levélíróimnak is válaszolom, nem a mágyarnóta, s nem a csárdás vesztette el böcsületét, vagy ha úgy tetszik rangját, hanem azok fosztják meg sok esetben ’rangjától, akik ezt a muzsikát tehetségtelenül és ízléstelenül szólaltatják meg, hagyományait rosszul ápolják. ’Akik kontármódra nyűvik a Vonót, s nem mesterei a hangszernek; akik csak a pénzszerzés mindennapi eszközét látják benne, s nem élvezik mag,uk is e muzsika sajátos szépségeit, mert valóban van szépsége, Liszt Ferenc, s később Stravinsky is észrevette benne. Azt persze azért nem állítanám, amit egyik levélírónk bizonygatott. méghozzá szenvedélyesen; hogy tudniillik a magyarnóta a magyar ember lelkének igazi, hű kifejezője, mert akkor ugyebár hová is kellene tennünk a mágyar népzenét, a magyar népdalt? De ez már messzebre vezetne. Sokféle félreértés kering, kétségtelen e szóbanforgó műfaj körül, és van meg nem értő félremagyarázás is, tán nem is kevés. Épp ezért a Vonó- párbaj ’84 e tekintetben azért is jelentős, mert bátran vette pártfogásába a 'művészeteknek ezt a mostoha gyermekét. És bizonyította: a maga nemében minden műfaj lehet szórakoztató és hasznos, ha jól (művelik; ez a „tolerancia” jól tükrözi kultúrpolitikai törekvéseink irányait is. V. M. Berényi tárlat A könyvkötő szakma szépségei Váci György kétszeres aranydíjas könyvkötőmesternek, az Országház könyvkötőjének „A könyvkötészet múltja és jelene” című iparés státustörténeti kiállítása október 10-től 18-ig tekinthető meg a Jászberényi Tanítóképző Főiskolán. A tárlat már bejárta hazánk nagy részét, sőt, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Ausztriában és az Egyesült Államok Ohio államában is sokan gyönyörködhettek benne a könyvbarátok. A kiállítás célja: megismertetni az egyik legősibb mesterség, a könyvkötő szakma szépségeit, megmutatni művészi lehetőségeit, a pályaválasztás előtt álló fiatalokban kedvet ébreszteni e ritka foglalkozás iránt és az emberekben felkelteni az igényt, hogy értékes könyveiket művészi köntösbe öltöztessék. Váci György nemzetközileg is elismert könyvkötő. 1982-ben, Goethe halálának 150. évfordulója alkalmából Lipcsében rendezett nemzetközi képműipari, könyvkötészeti kiállításra is meghívták. A Jászberényben látható, egyre bővülő kiállítási anyag lesz az alapja a művész által alapítandó Váci Könyvkötészeti Múzeumnak, amely az országban az első ilyen jellegű rendhagyó „könyvtár” lesz. Francia dokumentumok Szigetváron A magyar—francia történelmi kapcsolatokat dokumentáló kiadványokkal gazdagodott a szigetvári Várbaráti Kör. A 17—18. századi emlékek Franciaországnak az akkori magyar politikai helyzet iránti élénk érdeklődését mutatják. Mint ismeretes: a nemzeti érzelmű magyar főurak — élükön a Zrínyiekkel — francia 'támogatással remélték és akarták helyreállítani hazánk függetlenségét a Habsburg uralommal szemben. Amikor a második világháborúban ta huszonhárom éves debreceni Kovács László tanító amerikai hadifogságba került, néhány hét múlva különös ajánlatot kapott. Arra kérték, írjon alá egy nyilatkozatot, amelyben vállalja, hogy az amerikai hadsereg katonájaként Távol- Keleten harcol a japánok ellen. és ezért azonnal húszezer dollár üti a markát. Sőt, amennyiben mindent túlél, megkapja az USA állampolgárságát is. Ügy mondott nemet, hogy talán még egy percig sem gondolkodott. Elhatározását azzal indokolta, hogy továbbra is annak a nemzetnek a fia szeretne maradni, ahol eddig élt. Így azután, iamiktor hazatérhetett, a húszezer dollár, meg egy esetleges jólét helyett, a szegénységbe érkezett. De élt, és végre szerettei között lehetett, és taníthatott. Ijgaz, oly annyira ínséges időszak következett, hogy több mint egy tanévig ingyen, minden ellenszolgáltatás nélkül oktatta a nebulókat. A következő esztendő nyarán a tiszaugi református egyház egyetlen tanítói .-állásra pályázatot hirdetett. Érdekes, hogy a juttatások között a földön, meg a szőlőn kívül két öl tűzifa, továbbá ötven kéve gally is ‘ szerepelt. Tizenegyed magáAlig több mint negyedszázada szinte a véletlen vetette meg az alapját annak a gazdag gyűjteménynek, amely Kisújszálláson a néprajzi kiállítóteremben látható. Zsoldos István gimnáziumi tanár ismerőse háza padlásán talált rá egy szép, régi, fekete kancsóra. Miközben tisztogatta, forgatgatta a meglelt cseréptárgyat, született meg benne az elhatározás, összegyűjti a városban található néprajzi tárgyakat, emlékeket. Hamarosan segítőket is talált: tanítványai kitörő lelkesedéssel jelentkeztek a szakkörben, több száz kerámiát, kolompot, rokkát, mezőigazdasági eszközt hordtak össze a gimnáziumba. Jobb híján előbb a rajzszertárban kapott helyet az egyre gazdagodó gyűjtemény, később onnan kiszorulva az iskola pincéjében, majd padlásán tárolták a becses értékeket. Megőrzésük, karbantartásuk nem kis erőfeszítést igényelt a mostoha körülmények között, ráadásul és persze szerencsére tovább gazdagodott a gyűjtemény. Némelyik tárgy beszerzése már-már mesébe illően történt. A hatalmas szövőszéket például a tűz elől mentette meg Zsoldos István. Gazdája éppen felaprítani készült a csaknem kétszáz esztendős munkaeszközt. A val jelentkezett, és a több fordulós, alapos leckéztetés, vizsga után ő lett az egyedüli kiválasztott. Ily módon ez év október 12-én lesz 38 éve, hogy ebbe a tenyérnyi Tisza menti faluba került, amelyről korábban jószerével azt sem tudta, hogy a világon van. Amikor áritól faggattam, vajon született városi ember létére hogyan tudott gyökeret verni egy számára ismeretlen, isten háta mögötti aprófaluban, csak mosolyog. Nincsen ennek titka, vagy ha mégis adódik, az a munka. Mindenféle feladatot, megbízatást elvállalt, amelyre felkérték, és bármennyire hihetetlen, az egyik nyáron — hogy két hétre ne kelljen becsukni az óvodát, — még ott is helyettesített. Az akkor tanított, hallatlanul népszerű éneket — ha bemegyek á bableves csárdába, ott mulat a krumplileves magába — még ma is tudják á hajdani apróságok fiai, lányai, elvégre időközben már hússzor kellett kalendáriumot cserélni. Soha nem volt, és ma sem afféle csigaházába húzódó típusú nevelő. Évtizedek óta felváltva a népfront községi bizottságának elnöke vagy titkára. Nevetve jegyzi meg: az új ciklusbán is vállalja a tisztségét, ha csak ki nem rúgják valamiért. Arra petanár úr közbeszólt néhány mázsa fáért kiváltotta a halálra ítélt szövőszéket. Vagy ott van a kiállítás másik ékessége egy szépen díszített ünnepi szűr. Örököse egy téli kabátra valót kapott érte, mivelhogy azért akarta eladni. A néprajzi gyűjteménynek 1971-ben méltó otthont adott a város, az egykori híres Morgó csárdában. Már az épület maga is látványosság a több mint kétszáz éves létével. Az egyik szobában szépen elrendezve láthatjuk — többek között — a kisújszállási fazekasok, kályhás mesterek kerámiáit, az állattartás dig semmi ok, amit többek között az is bizonyít, hogy a megyeszékhelyen néhány hete vehette át a Hazafias Népfront országos elnöksége legmagasabb elismerését, a Kitüntető Jelvényt. Az indoklás szerint a szocialista építőmunka társadalmi segítéséért, a szocialista nemzeti egység erősítésében kifejtett Önzetlen, odaadó és eredményes tevékenységéért tüntették ki. így, papírra róva mindez egyszerűnek tűnik, de hány száz és száz hét végi társadalmi munkaóra áll mögötte! Járdaalapozás, szolgáltatóház építés, iskolatatarozás, parkrendezés, most meg a községi nyugdíjasklub szervezése: mindmind megannyi, szép. kedves emlék az itt eltöltött évtizedekről. Így már érthető, hogy az aszfalthoz szokott hajdani városi fiatalember a falun is feltalálta magát, otthonra lelt. Ügy tűnik, örökre, hiszen ide nősült. Igaz, egyetlen fia városlakó, és korábban ő is gondolkozott azon, jó lenne közelebb húzódni hozzájuk, a két virgonc unokához, élete párjával, Julianna asszonnyal. El is vonatozottt Debrecenbe, gyermekévei színhelyére. Csendesen rótta az utcákat, magányosan figyelte a csillogó kirakatokat, és érezte: itt ő már idegen, ismeretlen ember. Ezért a legközelebbi járattal hazautazott. Ahogyan leszállt a buszról, mélyet lélegzett: hiába, erre még a víz, meg a levegő illata is más. Hazafelé ballagva tengernyi iskolai emlék eszközeit, nádból, sásból font edényeket. A hajdani kármentőben két kunsági szobarészletet rendeztek be a közelmúltban jelentős társadalmi összefogással. Korábban kiállításokat rendeztek benne. Ám amióta más otthon is kínálkozott a városban a képzőművészeti alkotások, kiállítások számára, a Morgó csárdában a néprajz lett a „főbérlő”. A gyűjteményt egyre inkább magáénak valló város lakói nem sajnálják a fáradságot az épület csinosítására. Nemrég természetesen társadalmi munkában szép, ízléses kerítéssel vették körül a kiállító termet, s egy jellegzetes kun kaput állítottak fel a bejáratban. Hamarosan egykori lámpás ég majd az udvaron, jjelzi a járókelőknek, hogy itt van egy darabka múlt, az új, modem házak között. A gyűjteményt — a huszonnegyedik órában mentette át az utókornak. Zsoldos István tanítványaival — jelenleg másfajta emlékekkel gyarapodik. Nagyapák, dédapák családi fotói, katona képei várnak feldolgozásra a már nyugalmazott gimnáziumi tanár, a kiállító terem vezetője parányi irodájának asztalán. Nem kevésbé becses ereklyék ezek sem, hiszen ugyancsak beszédesen vallanak, a történelemről, a kisújszállásiak életformájáról, életmódjáról, múltjáról. jutott eszébe: az a tizennyolc úttörőtábor, amelyben élelmezési, konyhafelelősi beosztásban segítette a nyaralás sikerét a Balatonnál. Egyszer az ottani Köjál szakemberei kifogásolták: nem éppen szabályszerű, hogy a csirkéket ketrecben, teherautón szállítják a csapat után. Nem vitázott, hanem arra kérte az ellenőröket, üljenek közéjük — lévén ebédidő — és kóstolják meg az aznapi választékot, amely ezekből a szárnyasokból készült. Azután majd azt írhatnak a csapatnaplóba, amit akarnak. Megkóstolták. Aznap is, másnap is, harmadnap is. Ügy tűnik, ízlett nekik a falusi koszt, legalábbis a napló sorai ezt bizonyítják. Az iskolából, a gyerekektől, minden élfoglaltsága ellenére képtelen elszakadni. Igazgatóhelyettesként ment nyugdíjba, de szeptembertől napközis nevelőként visszajár dolgozni az ugi kisdiákok közé. A pedagógusok közül sokan egykori tanítójukként tisztelik, de arra is büszke, hogy tudtával haragosa sincsen a faluban. Elégedett embernek tartja magát, hiszen élete hatvankét esztendejében — a háborút, meg a fogságot leszámítva — azt csinált, amit a legjobban szeretett, és ma is szeret. Falusi tanító volt, és az maradt. Ügy, hogy a munkakönyvében egyetlen bejegyzés, munkahely található mindössze. D. Szabó Miklós A téli kabáton „vett” szűr és egy gömörl ketengyés láda a nagykun kapitányok hagyatékából » Fotó: Tarpai Munkakönyvében egyetlen bejegyzés Falusi tanító maradt
