Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-08 / 211. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. SZEPTEMBER 8. I Arcképvázlat I Ember, könyvtárképpel Átjön-e Poroszló a Tiszán? Sókan azt állítják, már ideát van, Tiszafüred „elővárosa”. Akárhogy nézzük, ez túlzás, de az biztos, hogy a közigazgatási határ nem kínai fal. Ugyanannyira nem, hogy jó néhány tiszafüredi városlakó vallja magát poroszlóinak. Gaál Sándor tiszafüredi könyvtárigazgató harmadik mondata is rögtön az: „Poroszlón születtem”. — amikor életútja felől tapogatózom. A curriculum vitae-t azzal kezdi: gyógyszervegyész akartam lenni. A sorrend úgy vélem nagyon fontos, mert csak az álnok beszéli azt, ami a hallgatójának fontos, amit az hallani szeretne, az őszinte ember szive szerint sorjázza az igazságot. Nos, Gaál Sándornak el- ■lobbant az ifjúkori álma, némi kacs ka ringó után telepedett át a balpartra. Kál községben vállalat egészen fiatalon „szellemi patikussá- got”, a művelődési ház igazgatója volt. Nem is akármilyen, a kezdet nehézségei után, erről a korabeli szakcikkek is elmondanak valamicskét. De huszonév múlva, most, mégis teli van kérdőjelekkel akkori munkájáról. Végül is néhány sikeres esztendő múltán búcsút is mondott a közművelődés említett ágának. Érdekes. vitatható, de mindenképpen meggondolkodtató az indok: nem tudtam mérni a folyamatot, mondja. Ez másképpen fogalmazva a művelődési házakban lehetséges munka partta- lanságára utal. Akkori gond volt ez csupán, vagy most is gondolkozni kell ezen a veszélyen? Ahány „ház”, annyi szokás, az általánosítás káros lenne, de gondolkodni mindig érdemes. Gaál Sándort mindenesetre némi pályamódosításra késztette az eredmény. Füzesabonyban lett könyvtáros. Még egy fontos esemény akkori életéből: nem vették fel az egyetemre. 1974-ben költözött Tiszafüredre. Nem feltételek nélkül. Neki voltak feltételei, nem Fürednek. Elmondta, mit akar, milyen könyvtárat, hogyan. S a vezetők jól döntöttek, hogy figyelembe vették az új könyvtárvezető igényeit. Mit is akart Gaál Sándor, mihez kötötte magát? Könyvtárképe volt, ezt akarta megvalósítani. A laikus számára persze mindez túl egyszerűnek tűnik. Pedig az egész közkönyvtárügy nyomasztó gondjait takarja az oda se neki szemlélet: van egy valaki, aki felírja Mari néni, János bácsi vagy a gyerek nevét egy cédulára, és ki-ki viheti az olvasnivalóját. Ez a felfogás már évtizedekkel ezelőtt is retrográdnak, elavultnak számított. Jól látta Gaál Sándor, hogy Tiszafüred századforduló környéki szellemi pezsgését. korabeli kultúráját fel lehet és fel kell éleszteni. Dolgozni kezdett. El ne felejtsük: jeles diplomát kapott ugyanattól az egyetemtől, amelyik kora ifjúságában kosarat adott neki! De térjünk visz- sza a „könyvtárképhez”. Nincs ebben semmi új, mondja Gaál Sándor, csupán Szabó Ervin számunkra — itt és most — hasznosítható gondolatait kell érvényesíteni. Sem a politika, sem a termelés, de az oktatás, a közigazgatás sem nélkülözheti a széles körű Szolgáltatások nyújtására képes könyvtárat, — ennyi az egész. S a könyvtárnak meg kell felelnie a korszerű igényeknek. Nagy dolog, hogy a régi épület átalakításával, célszerűbbé tételével — a lehetőségekhez képest — látszatra is korszerű hajlékot kapott a gyűjtemény, körülbelül 68 ezer könyv, folyóirat, fotókópia, fénykép, irat. De ennél sokkal értékesebb a könyvtárral alakított tudati változás. Nevezetesen az, hogy a könyvtár nem csupán a magyar és külföldi klasszikusok, a mai írók és költők könyveinek kölcsönzőhelye, hanem egy tájegység szellemi központja, ahol Tolsztoj, Móricz Zsigmond és mások művei mellett ugyanúgy ott vannak a közhasznú agro- és zootechnikai kézikönyvek, ahogy a tanács érvényes rendeletéi, a változó tájat dokumentáló anyag s a történelmi múlt minden értékes dokumentuma. Játsszunk el egy érdekes kísérletet: sem volna lehetetlen, hogy valaki — mondjuk 20 ezer kötettel — Ikönyvkölcsönzőt nyit Tiszafüreden vagy máshol. Ez vajon könyvtár lenne, Gaál Sándor és jól képzett munkatársainak könyvtárához viszonyítva? Nem, — ez csak könyvkölcsönző volna. Sajnos közkönyvtáraink egy- része még ilyen. Nos, ettől tér el a Gaál Sándor vezetésével létre hozott új könyvtár. A hasznosságát mérhető mutatók bizonyítják. ezekkel nem szeretném untatni az olvasót. Számok, száraz tények, de mögöttük a keményen megdolgozott évek, a jobbító szándékok sora. Aki betér a tiszafüredi könyvtárba — most nyit a „hangos könyvtár”, a lemezszoba is — egy kicsit már a jövő könyvtárába megv be, s ha Gaál Sándorral találkozik. ne a szokványosán értelmezett könyvtárost lássa benne. Nincs már Dersz« egyedül, nem ..csodabogár”, de ő talán a „káli parttalan- sága” után előbb feli'merte. merre kell mennie, s mindenkénnen több akarata vol t az át! a mái . hogy terveit megvalósítsa. Tiszai Lajos Megy a gőzös Bugacra Juhász László világbajnok felszerszámoz 1928-at mutatott a naptár. Nagy szenzáció volt a kecskeméti tanyavilágban, s Bugac pusztán, hogy a keskeny- vágányú pálya lefektetése után, szürettájt elindult útjára a gőzös. A több mint harminc kilométeres pusztai világba vitte utasait- Csikósok, gulyások, tanyásgazdák, piacozó homokhátiak Voltak az utasok. Ment a gőzös, hozta, vitte homokvilág népiét. Takaros kis állomásépületek előtt állt meg, szuszogva, fújtatva. Akkor sebesen járt, úgy. tűnt. Ugyan, kj emlékszik már erre? Sokan nevetve integetnek, főleg az idősebbek. Törökfái állomás után még egy italbolt közönsége is kiszalad a gőzös látására. Sokan emlékeznek még, milyen volt a kismasina, a füstöt, kormot széllel kergető kismozdony, s milyen a fapados. iMindez nemi a múltéi. Kecskemét városa ismét híresebb lett. a menetrend szerint közlekedő, dízelmozdo- Tiyos járat mellett bemutatta és jövőre utasai, hazaiak, pusztára kíváncsi külföldiek kedvére járatja a gőzmozdonyt, korabeli vagonokkal Bugac pusztára, a híres csárdához. Pontosabban: majdnem addig, mert onnét lovasfogatra száll az utas, s úgv ér a csárdához, ahol öreg szolgafán láncon függ a bogrács, s rotyog benne a gulyás, aminek ízét-mérgét jóféle homoki borral öblítheti a vendég. A pusztai ebédet azonban meg kell érdemelni. Előbb az istállókhoz futnak a fogatok. A szelíd tanyák karéjában álló hatalmas térségben, s az istállókban zajlik az élet. Lovasok öltöttek ünnepi ruhát. gyolcsgatyát, pitykés mellényt, bő ujjú inget, s vállukon nemhiába a karikás- Szelíd gulya, melegtől tikkadó szürkemarhák előtt a nyár égette száraz legelőn porzik a pata, bemutatja tudományát ló és gazdája. __ Az istállóban nyugodt, kényelmes mozdulatokkal szerszámozza lovát a szilvásvá- radi hős. a világbajnok, Juhász László. Szerény ember, szinte elpirul, hogy rohannak hozzá, kezet szorítani, pár. szót váltani, akik eddig csak tévén látták, újságban olvasták győzelmét. — Milyen fiatal! — mondja valaki, s megkérdezi, mit ér a ló, ha hajtója világelső. Szerénykednek a gazdaság vezetői: — Hát, 200—250 ezret egy-egy biztosan. Tavaly kétszázezerért kelt el egy jó lovuk. Aztán előporoszkál a világelső négyes, bakján a bajnokkal. Látszólag semmi különös. „Csak” a hibátlan tükörfényes szőrű lovak, a drága lószerszám, s a kecses-remegős lépések, meg a hajtó kezén feszülő bőrkesztyű sejtetik: nem csalódik, aki odafigyel. És a sziporkázó déli hőségben nem mozdul egy „nosztalgiázó se messzire haitik a taps: Aztán újra fogatokra száll a kiránduló sereg, hallatszik messziről a mozdony pö- fögése. A nosztalgiavonat négytagú személyzete útra készen áll. Ruhájuk korhű, valamikor ilyen magas paro- lis zubbonyuk volt, fejükön a „szilvamérő” sapka. A nyugdíjas jegykezelő elnézően mosolyog, ahogy nézegetjük- — A célszerűség kérem, az emelte így fői a zubbony nyakát. Szállt a korom, a hamu, akkor nem járhatott fehér ingben, nyakkendővel a vasutas! — ö csak tudja, a fényképek alapján készült új, korhű ruha megújította. Kihúzza magát, mint hajdanán, amikor nem nosztalgia, valóság volt a gőzös. Lassan jár a kisvonat- Öránként húsz (!) kilométeres sebességgel száguld a pusztán. Mellette fényes, sima országút fut, sebe; autók torpannak meg mégi látásán. A harminc kilomé ternyi távon még az autóbu szók is lassítanak, lássa kö zöriségüik a csodát. Csoda' Már, 1984-ben az első járat hiába tagadnánk, az bizony Hogy jutott eszükbe, ki a: ötlet szülője? A Pusztatou rist, a Bács-Kiskun megye Idegenforgalmi Hivatal veze tői, a nosztalgiavonat indí tói ezzel már nem foglalkoz nak. Mondják, a MÁV i benne volt a megvalósítás ban, segített nyomára búk kanni, s újból sínre vinni a 1942-ben épült mozdonyt. O; dalán ragyog a jelzés: a Ma gyár Állami Vas-, Acél- és Gépgyár építette. Dolgozot hajdanán Székesfehérvárott azán "a békéscsabai kisvas- útón vitte a terhet, s az embereket. Majdnem szégyen szemre 1983-ig Szob környékén szociális építmény vízéi melegítette, fűtött. Akkoi "'vette meg a MÁV, s fogtak felújításához a kecskeméti fűtőház fiataljai. — Ügy húsvéttól indítjuk £ rendszeres nosztalgiavorato' — sorolják a tervet a Purz- tatourist vezetői- Csat vonatozás tehát oda-vissza gőzösön a pusztán száz forintért váltható meg. Aki fogatozni akar, lovasbemutatót látni csárdában múlatni az időt megfizeti azt is, bizonyosan szívesen. Romantikája var ennek, aki megpróbálja, biztos szép emléke lesz az életben. Hát tessék, tessék urak, hölgyek, jövőre lehet egy szép napot a szomszédban Bács-Kisikunban tölteni Megtudhatják, hogy „csap meg” a mozdony füstje, milyen világ a bugaci, s láthatnak lovasokat, fogatosokat, kóst.rhatnak pusztai gulyást, homoki fehért, nézhetnek táncoló fiatalokat is, ha kedvük úgy hozza. És megláthatják azt is, mennyi errefelé a turista, a külföldi. Draga, száguldó autókból szállnak ki, hogy vonatozzanak, pusztát lássanak. Füstöl a kémény, indít a kalauz, forog a kerék. Lassan jár, mégis soha nem látott szép helyekre ér... — ej — Lovasbemutató Bugdcon Fotó: Nagy Zsolt
