Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-29 / 229. szám

1984. SZEPTEMBER 29. Irodalom, művészet 9 Dienes Eszter: Tej fog a elmegy Egy napraforgó lustán elforog beméri tanyám, falum, városom. Köröznek évgyűrűk, mohos hajam növése fárad, két gally között a nap figyel. Szemembe lóg a bánat. Kicsorbult a Hold tányérja tejfoga elmegy a nyárnak — kabát kellene, meleg sál s egy felértékelt másnap. Ágh István: Sírnaksiratnak Sírnak az lőszikék siratnak kisült kerti füvek drótszála sugározza szakadatlan jelzésüket itt vannak öíc is vannak valami önfeledt létből párolgó hangzat isteni üzenet Sírnak az öszikék siratnak senki >és semmiért ahogy 'a csillagok mihaszna parazsazzák az éjt beragadt kapucsengök vendégtelen sötét túlfelén ahogy a költő sajgatja kényszerképzetét Szokolay Zoltán: Akvarell kimerészkedik spirális mészházából az ősz falióra diófa-dobozára gondol délelőtt az ember borostás állához szorítja valahai születését zene piros pallóján lopakodna a szőlőhegy felé szálka szorult a hatalmas körömház alá foszló csiganyálat húznak maguk után a piacra igyekvők az ablakban a muskátli csónaklakk-szagot áraszt távirat a szülőknek távirat a gyerekeknek falhoz támasztott létrák félrecsúsznak Információ egy életrajzhoz 1968. Október 5-ig látható Szolnokon a Kereskedelmi Főiskolán Hincz Gyula festőmű­vész kiállítása. Irodalmi oldalpárunkat alkotásaival illusztráltuk. Jókai Anna: zSzép délután lit a mosogatódézsa előtt, s mint min­dennap, vigyázott, hogy bele ne buk- jun a lébe. Tizenöt éves koráig a ta­nyán dolgozott. Azután behozták a szövőgyárba. Negyven év alatt kilencvenhatezer kilométert futott le a gépe mellett. Kétszer is körülsétálta volna a földet, mégsem látott belőle mást; mint Nyergespusztát, Budapestet és egyszer a Balatont, 1958-ban, szakszervezeti beutalóval. A férje nem jött vissza a há­borúból. Talán meghalt, vagy szer­zett magának valahol egy kövér, vidámabb feleséget. A három gye­reket azért fölnevelte, úgy-ahogy, egyedül. öt éve nyugdíjas. Most a Maca lányára főz, mos, takarít. Délutá­nonként labdákat varr egy szövet­kezetnek. Éjjel nem tud aludni. Forog az ágyban, mint a búgócsiga. — Eridj innét... menjetek a szobába! — kiáltott az ikrekre, s fenyegető, csosszanó mozdulatot tett a lábával. Hamar abbahagyta, mert lüktetett a püffedt talpa. Dudus és Dodi nevetve hömpö­lyögtek kifelé. — A macskát is! — szólt utá­nuk szigorúan. — Azt a dögöt is vigyétek, ha már anyátok megtű­ri. .. A macskára fröccsentett a mo­sogatóvízből. Az rávicsorított, és kirohant. Az ajtó nyitva maradt. Huzat van — gondolta —, a hu­zat árt nekem. — De nem mozdult. Sikálta a lábas fenekét, csak úgy csikorgott a kefe. Maca megint moziba ment. Mozgó figurák. Mire jó? Ez a szutykos konyha. Kókadt petrezse­lyem, vízbe áztatva. A szomszéd­ban megint leégett a hagymás rán­tás. Émelyítő, kibírhatatlan sza­gok. Ha nyitva van az ablak, meg­fullad az ember a bűztől. Ha meg becsukja, nincs levegő. És mennyi edény! A tűzhelyre pislogott. Tejes kávé. „De feltétlenül megegye, ma­ma. ..” Mintha az olyan egyszerű volna. Valami mellékíze van, és a zsömle sem olyan, mint régen. A délutáni nap elérte az abla­kot. Besütött egyenesen a dézsá­ba. így még undorítóbb. Ételmara­dékok, zsíros mócsingok. A sarok­ban rongyok meg a tű. „Minek csinálja, mama...?” Valamit csak kell csinálni. Ha már nem jó erre sem a kávé, sem a túrós bukta. A tévé a legidegesí- tőbb. Túl gyors a hang, a kép is összefolyik. Mit lehet ezen élvezni, ezen az egészen? Az unokák! Két vadem­ber. Ez már betegség: most is ne­vetnek. Ennyit tudnak csak, há­roméves korukra. Azért nekem is lehetne — gon­dolta sóváran, és belecsapta a szi­vacsot a mocskos lébe —, nekem is lehetne egyszer egy szép délutá­nom. összekulcsolta göbös ujjait a dézsa fenekén. — Egy szép délutánt, Uram — mondta félhangosan, meggyőződés nélkül. „Maga folyton nyűgösködik. Azt sem tudja már, mit akar...” — hallotta Maca fölényes, ingerült hangját. „Egy szép délutánt. Nekem is kijár.” „Magának semmi sem jó. Kará­csonykor sír, szilveszterkor veszek­szik. Nyáron melege van, télen az ízülete szaggat, tavasszal a feje fáj, és ősszel mit tudom én...” Talán nincsenek is szép délu­tánok. Boldog fiatalság. Derűs öregség. A könyvekben. „Könyvet nekem ne adjatok. Nem szeretem a hülyeségeket.” Végzett a mosogatással. Meg­törölte a kezét a konyharuhában. Gyanakodva a kávé fölé hajolt. — Ha ez a dög megint belelefe­tyelt. .. egyszer úgyis agyonütöm. Tizenkét tányér ragyogott egy­máson. Fogta őket, emelte a leg­felső polcra. Akkor a két karján végigfutot­tak a láthatatlan kések, átvágták az izmokat. Egy pillanatig még tartotta a fehér tányérokat maga előtt, mint az ostyát úrfelmutatáskor, azután kinyíltak az ujjai. Az óriás csö­römpölésben, a bal füle mellett, ferdén, fejébe hasított a szokott fejszecsapás. Csak egy kicsit erősebben, mint máskor. De elmúlt. ö meg állt a cseréphalom kö­zött. No — motyogta. — Nono... Nem tudta, mi ez. Mintha ki­ment volna az ajtón, és letett vol­na odakünn valamit. Hihetetlenül oldalt lebbentette a kezét, félkör­ben forgatta a fejét. Majd a bor­dáihoz kapott, nyomkodta őket a hüvelykujjával. Nincs többé fájdalom. Az asztallap műanyag burkolata hirtelen harsogó kéken megfé- nyesedett. Tágra nyitotta szemét. A sárga sugarakat nézte, a rubin­piros mázat az edények oldalán. A zöld üvegpoharakat, szivárvány­csíkkal a hasukon. Az aranybarna fényben remegő ajtóküszöböt. A cukortartóban a millió kristály­szemet. Ilyet még sohasem látott. Miféle színek? Miféle világ? Átlépett a cserepeken. Óvatosan tette egymás mellé a lábát, de mintha vajra lépett volna, lágy volt a kő a talpa alatt. A szekrényhez ment, tört a cipóból. A székhez vitte, leült. A falatot a szájába vette. Micsoda ízek! Külön-külön érezte: ez a só, ez meg a búza... Ivott egy korty vizet, izgatottan, az üvegpohárból. Érdekes. A víznek is van illa­ta — gondolta, s ezen elcsodálko­zott. Babrált a petrezselyemmel. — És milyen friss ez a petrezselyem. Milyen tiszta növény. .. Ujjait a napfénybe tartotta, je­leket húzott. — Hihetetlen. Nagyszerű — sut­togta, mintha fölfedezett volna va­lami rendkívülit. A nyitott ablakon besurrant a macska. De nem a régi. Nem a gyűlölt tejivó. Fekete, lüktető élet­darab. S ahogy elhullámzott mel­lette, meleg áramot sugárzott. Enyhén szédült. Úgyis olyan puha a kő, lefeküdt rá. A macska melléje állt, nézte, vibráló karikákkal a szemében. Igazi szép délután — gondolta elégedetten, s mosolygott. Hagyma- és jácintszag borult az arca fölé. Élvezettel beszívta. Szúrta koponyáját a színek káprá­zatos ragyogása, ezért félig leeresz­tette a pilláit. De azért látta még őket együtt, békésen remegve a fényben: a macskát, a petrezselymet és az üvegpoharat. állottá a nevetést is. Milyen édesen ne­vetnek! Nevetett ő is, ugyanúgy. Azu­tán kellemes sötét­ség jött, és két egy­re növekvő tűzka- rika. Ámulva figyelte csukott szemhéja mögött. A karikák egy­másba akaszkodtak, majd rángat­ták őket jobbra-balra, hogy fino­man belerendült a teste. De ez is megoldódott. Egyszerre — mint a bűvészkarikák — egy lehelet, és szétváltak puhán, zajta­lanul. Lehet, hogy . még látott utána valamit. Az ikrek — amíg anyjuk haza nem jött — hintáztak a kilincsen. A férfi virágot szedett. Ahogy a szárak tövét kereste, nagy keze el­elmerült a zöldben. Válogatott. — Gyere, bekenem a hátad! Nem válaszolt. Melegen sütött a Nap, és — maga sem tudta, miért — az asszony felszólítása idegessé tette. — Jössz? Lement a partra. Az asszony be­hunyt szemmel feküdt, mintha aludt volna. Eléállt, hogy árnyé­ka rávetődjön. — Na! — mondta az asszony —, elveszed a Napot. — Ezt neked hoztam — mutat­ta a csokrot a férfi. Az asszony felült, elvette a csokrot, rámosoly- gott a férfira, aztán azt mondta: — Hasalj már ide. Egészen le­égsz. A férfi hagyta, hogy bekenjék a hátát olajjal. Aztán felkönyökölt. — Valami bajod van? — kér­dezte. — Nekem? A férfi úgy nézett körül, mint­ha keresne valakit. — Igen — mondta éllel —, tő­led kérdeztem. Az asszony nylonba csomagolta a napolajat. — Mi bajom lehetne? — mond­ta,. és sóhajtott. — Az istenit! Te akartál kirán­dulni, nem? — Tudod, milyen nap volt teg­nap? — ... Várj csak... — A házassági évfordulónk. Az ötödik. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? — Az asz- szony kipakolt a táskából. Elővet­te a vajat, kenyeret szelt, felbon­tott egy konzervet. — Együnk. Ettek. Szemben, vagy száz méterre tő­lük, a kis szigeten srácok fejeltek. A férfi szívesen nézte volna őket, de nem akarta megbántani a fele­ségét. Érezte, hogy most beszél­getni kellene, de nem tudott mit mondani. — Légyszíves, a sót. Aczél Gábor: Nyári vasárnap — Tessék. Mire gondolsz? — Mi? Semmire. Ettek tovább. — Szalonnát nem hoztál? — Ilyen melegben? — Tudod, hogy az én melómhoz kell a kalória. Hallgattak. A srácok odaát nagy fröcskölés- sel belerohantak a vízbe. A férfi becsattintotta a bicská­ját és lesöpörte széles melléről a morzsákat. — A múlt vasárnap nem voltál ilyen szótlan — mondta az asz- szony. — Ügy látszik, a brigádod jobb társaság mint én. — Gyere — mondta rövid hall­gatás után a férfi —, átúszunk a szigetre. — És ki vigyáz a cuccra? Az órád is itt van a táskában. A férfi legyintett egyet, feltá- pászkodott, majd lassú léptekkel a vízbe gázolt. Ahogy mélybe ért, elhagyta magát, a víz átcsapott a feje fölött. Az asszony utána kia­bált, valamit, de nem hallotta. Vi­tette magát az árral, élvezte a sod­rást. Később, amikor a parton visz- szafelé baktatott, kátrányba lé­pett és káromkodott. Szemben a srácok iszappal ken­ték be egymást. A férfi leült egy kőre, nézte a fiúkat, aztán kipró­bálta, hogy ezen a parton milyen mélyre süpped a lába. Körbepil­lantott, a felesége nem látta őt a bozóttól, más meg nem volt a kö­zelében. Hirtelen lehajolt, bele­markolt az iszapba és magára ken­te. Aztán még. Bekente a mellét, a lábát, a karját, még a fürdőnad­rágját is. Vastagon. Iszapot kent az arcára és besározta a haját. Megkerülte a bozótot, felment a dombra, hogy hátulról lepje meg az asszonyt. Az asszony ugyanolyan mozdu­latlanul feküdt, mint egész dél­előtt. Behunyt szemmel, mintha aludt volna. A férfi mögélopózott, hogy megijessze. Hirtelen megállt. Az asszony sírt. Hangtalanul, de sírt. A férfi részvétet érzett, és magát okolta a könnyekért. Leült a felesége mel­lé, nyugtatóan súgta: — Kedvesem... Az asszony felült, nem lepődött meg, de a szeme villámlott. — Te teljesen megőrültél! Nézd, milyen lett a takaró! A férfi felugrott és beszaladt a vízbe. Úszott, teljes erőből úszott, érezte, ahogy az iszap lemálik a testéről, úszott cél nélkül, de ösz­tönösen a kis sziget felé, szinte belefúrta magát a hullámokba.. . Összeállította; Rékasy Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom