Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
8 Irodalom* művészet .1984. SZEPTEMBER 22. I. Az öregedés kegyetlen dolog. A testi gyengülésen túl a szellem elhalványulása. is döbbenetes. Csupán azt az emléket tartja meg az agy néhány erre hivatott cellája, amit fontosnak ítél. A régi történetek azonban verekednek egymással, mind fontosabbnak tartja magát a másiknál. Jönnek, és úíjra meg újra felvillannak a jelenetek, beszélgetések, gondolatszikrák, amelyek nem hagyják nyugodni az embert. Mikor melyik erősebb, az kívánkozik ki az író tolla alól. így vagyok én most Indiával. Hiszem. legalábbis jelenleg, hogy jelentős állomás volt élet temben. S talán az volt, talán nem... Feltámadnak a képék, jönnek a párbeszédek, mint valami színes filmen. Döbbenten tapasztalom: ezeket mind megírtam már! Mégis, egy furcsa esemény még mindig gyötör. Ha leírom, bizonyára megkönnyebbülök. Pedig egy kis semmi, közönséges történet az egész. 2. A ladik, ami nem kevés pénzért fuvaroz bennünket Bombay_ből Elefanta szigetére, nem nagyobb, mint egy kis átkelő hajó a Dunán, a Hapci vagy a „hét törpe” bármely tagja. Természetesen a tenger zajosabb és élénkebb, bármennyire öbölben vagyunk is. A sirályok háromszor akkorák, mint otthon, s a hullámok a szélcsend ellenére kétméteresek. A sirályok jajonganak, a tenger csapásai kemény, mély hangúak. A habzó víz tizenöt méterre felszalad a parton, és morgó morajlással figyelmezteti az emberiséget: ne bízza el magát! Szívbemarkolóan szép látvány. .. Úgy tudom, Petőfi soha nem látta a tengert, mégis ő írta meg: „Habár felül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr”. Micsoda zseniális telitalálat, hiszen a víznek áriján a népet értette ... csak a nagyok tudnak ilyen hasonlatokat kitalálni. Jó kimondani ezt magamban, itt a nagy óceánon, akkor is, ha a margitszigeti átkelő hajóhoz hasonló alkalmatosságon szeljük csak a vizet. Húszán lehetünk a lélekvesztőn. Európaiak hatan-heten, a többiek sötétebb bőrűek. Mi élég szabadon beszélünk magyarul, (azaz a magyart megcsúnyító zsargonban), ezért embernek kell lenni a talpán, aki meg akarja érteni a mi, egyetlen világnyelvhez sem hasonlítható beszédünket, amit rák adásul elferdítünk. Azért ferdítjük el, mert titokban van bennünk egy féleilem: hátha, mégis értő fülekre talál beszédünk. Ezért a pénz: dohány, a rendőr: kíber, a beszéd: hadova — de minek folytassam? Újságírók vagyunk, újságokat képviselünk, ezt a fajta beszédet ismerni kell. így többszörös a védettségünk. Ha magnód ra vennék véletlen a kurzusunkat, aligha fejti meg a legmodernebb számítógép is. A tenger egyébként gyönyörű. Végtelen, amint azt írni szokták. Állandóan hullámzik, és kék is, legalábbis a közelben, távolabb zöld, azután szürkés, és valahol a látóhatár alján ráborul az ég, színtelenül, mintha vége se lenne. Óceán. Elefanta szigetére megyünk tehát, amiről nem sokat tudunk. Elefanta (Harapura), a hindu kultúra fontos műemléke. Barlangszobrai 200—700 között készültek. Síva isten minden funkciójában látható itt, a jó és a rossz megtestesítőjeként, az eső, a tűz, a termékenység, az alvilág istenségének a képében, és még ki tudná felsorolni, hány formában?! Az írásos ismertetők szerint Elefantának a portugálok keresztelték el a szigetet, akik egy hatalmas elefóntszoborral találták szemben magukat, amikor partra szálltak. A barlangszobrok nagy része nincs épségben, de nem az idő ette meg. A portugál katonák rajtuk gyakorolták a céllövészetet. Különösen az orrok, fülek, női mellek lelövését kedvelték. S van még valami: a barlangok mélyén édesvízi tavak, amelyek Bombay vízszükségletének nagyrészét ellátják. Érdekes világ, különös világ ... A lélekvesztő halad, ötven kilométer a távolság mindössze. Másfélórás út ez mégis. És a helybeli lakossággal nem tudunk szót érteni. A hírekkel ellentétben kevesen tudnak angolul, éppen ezért szemlélgetjük a velünk szemben ülő európai családot. Az egyik lány lehet olyan tizennyolc éves, a húga tizenhat. Még az anyuka is szépen tartja magát, Szabó Pali bátyám szerint még „nem verte ki az ág a szemét”. Vagyis szemrevaló még mindig. Az apa se idős még, de valahogy szemre se lehet venni, mert nem néz a szemünkbe, lehetőleg hátat fordít nekünk. Akárhányszor meg akarunk ereszteni egy kedves angol megszólítást, ő mindig nézi a vizet, mintha éppen onnan akarna erőt meríteni. Félúton feladjuk a küzdelmet. Mi, férfiak, a nőket bámuljuk, persze csak úgy „1’ art pour 1’ art”, mert mit tehet az ember fia egyebet egy ilyen lélekvesztőn? Az európai család mégis egyre jobban érdekel bennünket. Az anyuka narancsot oszt (itt ez a legolcsóbb gyümölcs), de a hindu Gerő János: Lélekvesztőn kísérőjüknek soha, egy darabot sem nyújt. Nekünk viszont, talán az apuka idegenkedésének ellen- súlyozásaként, igen. Természetesen el is fogadjuk a gyümölcsöt, majd visszakínáljuk, hiszen tudjuk, Európában tél van. vitaminhiány, ezt kell enni, már itt járunk. Csakhogy az apukának ez semmiképpen nem tetszik, s nem értjük, miért. A feleletet megkapjuk öt percen belül. A családfő ugyanis „éneklő” pesti stílusban váratlanul megkérdezi: — Maguk ugye magyarok? Egyszerre vágjuk rá: — Magyarok vagyunk! Majd én következem egy kaján kérdéssel: — Honnan jött rá, uram? — Maguk magyarul beszéltek ... Ez bizony igaz volt. Ott, a nagy óceán vizén, szerény kis rokonsággal dicsekvő nyelvünkön szólítgat- tuk és pirongattuk, majd ugrattuk egymást. S lám, értő fülekre talált szóváltásunk. Sőt, az apuka, változatlanul éneklő modorban háromtagú delegációnk vezetőjére mutatva így folytatja: — Maga ismerős nekem! — Maga is nekem — feleli kollegánk. Nem akarok visszaélni az olvasó türelmével tehát máris közlöm az eredményt. Kiderült, hogy a mistert Kenedynek hívják, de Pesten nem ezen a néven dolgozott a Pesti izé című vicclapnál. S melyik fővárosi újságíró ne ismerné legalább látásból a másikat? A család persze a száját tátja, mert egyetlen kukkot sem értenek magyarul. Éppen ezért a papa szabadon, teleszájjal meséli, miképpen került az „örök köd birodalmába” vagyis Angliába. Negyvenhét karácsonyán jobbnak látta a Duna-partot a Themze- parttal felcserélni. Londonban paprikacsárdát nyitott kétszer két négyzetméter területen. A kinti magyarok között elterjedt a parányi magyar csárda neve, és aki csak tehette, meglátogatta a műintézményt. így lett a kicsinyke üzletből hússzor húsz méteres, majd százszor száz négyzetméteres. Akkor változtatott nevet újdonsült ismerősünk, s lett Kenedy. Azután nősült be egy angol családba. Az após Anglia egyik jelentős szállodaiparosa. így fiadzott a parányi paprikacsárda több jövedelmező szállodát, lenhajú feleséget és két leánygyereket, akik már elég szemrevalóak. Most a szabadságukat töltik — mármint a saját maguk által engedélyezett szabadságot. Az apuka közben vált néhány szót a családtagokkal. Nyilván azt magyarázza, kik-mik vagyunk. Azután felteszi a kérdést utánozhatatlan, fölényes képpel: — Melyik szállóban laknak? Én közlöm vele: — A Tadzs Mahalban. Meglepődik. — Melyik emeleten? Megmondom. Erre hebegni kezd: — Az a legdrágább rész. Azt még a magamfajta üzletember sem engedheti meg magának Bombay- ban. Tehetünk mi erről?... Igyekszünk megmagyarázni, hogy mi az indiai kormány vendégei vagyunk. — De tudomásom szerint maguk nincsenek olyan jóban! — mondja Mr. Kenedy felháborodva. Mert az mégiscsak disznóság az ő szemében, hogy mi szebb és drágább lakosztályban lakunk, mint kis családja. A párbeszéd után kínos csend következik. Majd ismerős, és már elhunyt újságírók után érdeklődik egykori hazánkfia. A hajó utasainak az arcát egyébként érdemes figyelni. Alighanem sok nyelvet értő közönségünk van. de teljes biztonsággal kijelenthető, hogy egyetlen szót sem értenek ebből a különös társalgásból. Ha feltennénk a kérdést; ugyan mondanák már meg, miféle nyelven cseréljük ki a gondolatainkat, aligha találná el valaki. A kérdésekre kapott válaszok után Kenedy úr arca sem kevésbé csodálkozó, mint a közönségé. Hiszi is meg- nem is, hogy a kérdezett újságírók valóban jól vannak és dolgoznak -már amelyik az emberi természet törvényei szerint meg nem halt közben. Az ezerki- lencszázhetvenes évek elején Mr. Kenedy még ott tart. hogy bíróság elé állítják, aki haza mer látogatni. Hiába nyugtatjuk meg: ha ap- ját-anyját nem ölte meg, és betöréses lopásért nem körözik, nyugodtan Magyarországra jöhet, mert a fontsterlingért különbül kiszolgálják. mint minket, „bennszülötteket”. Néz ránk, mint a hülyére. Biztosan tudom, érzem, nem hiszi, amit mondunk. Még talán az is megfordulhat a fejében, hogy titkosrendőrök vagyunk, hogy ilyen „vonalasán” beszélünk. Közben a hajó ringat, és engem enyhe hányinger kerülget. Kikötés előtt pedig Kenedy úr még egyszer remekel. Megkérdezi, hogy Indiából tovább utazunk-e, vagy megyünk hazafelé. S miután a legtermészetesebb hangon közöljük: tovább megyünk Ceylonba, rosszallóan rázza a fejét: — Oda? Látták itt ezt a nyomort? Ugye borzasztó?! Ceylonban ennek a többszörösét fogják tapasztalni... Mi Burmába megyünk. Ebben maradtunk... Szirtes János: A csodaszarvas Kelemen Károly: Odfisszeusz Mester Attila; Akár a vének Csönd tűzfala csak ez marad s az éghető szavak csontfai feketéidnek füst leng elrongyolt zászló hamuhodnak az évek szabadon és fövőtlenül élek akár a vének szél mozdít halott madarat- pirosán szivárog az ének 3. A szigeten, Harapurán. viszont kárpótoltak mindent a majmok. Feledtettek bosszúságot, vitát, félreértést. A sziget közepén kis vendéglő áll. Körülötte a fákon majomcsaládok ugrálnak, sürgölődnek. Egészen közel merészkednek, nem bántja őket senki, ök voltak Síva isten játszópajtásai is, mint az a szobrokból kiderül. Aki teheti, földimogyorót dob a majmoknak. Nagy ricsajjal vétik rá magukat, ha a hím hagyja. Amikor azonban a családfő tart igényt az olajosmagra. sem a nőstények, sem a kicsinyek nem mernek odamenni. Kenedy úrral itt találkozunk utoljára. A lányaira kiabál angolul: Ne dobjatok nekik annyit! Po- cséklás! A lányai azonban nem fogadnak neki szót. Ez némiképp nyugtató... Barcs János: Futnak a világok Futnak a napok futnak a világok de a percek örökkévalósága itt marad melletted elfut majd a föld s a vadgalambok szárnyívelése alatt tavaszi folyópart szalad futnak a világok - ha van hozzá erőd emeld föl a világot... a föld pusztasága terhes hasú égre ásít de a selymes pázsit még itt remeg a lábad alatt és a fákkal együtt szállnak a madarak - már csak apró piciny pontjuk látszik az égen s egy sudár jegenye riadt ember-szívet tart csillagos ág-kezében! Hatvani Dániel Palacsinta a kerítésen — Bemenj ünk? Közelükben a megüresedett Ez a felszolgálónőnek szól, — Enni kellene... sztalok csetreseit szedi össze aki ekkor lép elő a konyha Soványak és tikkadtak, szaa felszolgálónő. Idomai sonfelől, arcán szoborvigyorral. kad róluk a víz. A dagadt kásán dudorodnak elő. Már A két fiú összenéz. kisiparos Székesfehérvár után nem fiatal. Arca pufók, mély — Biztosan falubeliek — vette fel őket a kocsijára. tűző rózsára emlékeztet. mondja Sanyi. A másik bóSzépiáknál lekanyarodott, ők Sanyi hívná, de társa leinti: lint. kiszálltak. — Hagyd. .. Jobb lett volna, Előjön a tulaj, kese hajú, Ot kilométert jöttek gyalog. ha fürödni megyünk ráncos arcú férfi. Parolázás, Sanyi a zsebébe nyúl, összeA nő lassan lépdel feléjük, csókolózás. Majd a csoport a kotorja az aprópénzt. Mutataz asztal sarkától másfél méközelükbe húzódik, összetolja Ferinek — tizenöt forint. ternyire megáll, merev, tarják az asztalokat, elfészkeKertihelyiség. Kockás abrotással. Már végigmérte mindlödnek. szók látszanák lebegni az kettőjüket. A tulaj és neje ládákból agyat forraló hőségbe. FoFeri maga elé néz. A másik rakják eléjük a hűtött sörölyondár a szikár kis épület mondja a rendelést A nő fél két. A töltögetés nyomán töelején. Ételszag fordulatból mormogja, fog,mör arany habzik a poharak— Olcsó hely lehet. hegyről: ban. — Az. — ... És két pohár szóda. Az első fogás töltött ká— Harmadosztály. Meglesz. ^ősz.la. A csoport fölött zsíros — Megfelel. A kerítés túlsó oldalán, a felhőként árad szét az illatos Kifüggesztett, kézzel írt étparkolóhelyre ekkor tolakszik gőzölgés. lap a kapufélfán. fel az autóbusz. Feri odapis,Sanyi úgy érzi, harmonika— Nézd csak, ez valami malant, tudatáig csak az jut el, ként csuklik össze és húzódik szék lehet hogy valamilyen termelőszöszét a gyomra. — Azannyát. . vetkezet. — A miénket nem hozzák? Spenótfőzelék fasirozottal Hangoskodás, lárma köze— kérdi, szinte csak önmahét forint. Kettőjüknek kipette történik a lekászálódás. gától. futja, még egy-egy pohár szóIzmos, barnára sült férfiak, A másiknak a tekintete a dára is telki. nők vegyesen folyondár levelein ugrál ideA kis gömbakác satnya árBent, a kerthelyiségben csak oda. Ezt mondja: nyékában áll egy asztal. A növekszik a zaj. — Amint látod, most a szőkerítés mellett van, és majd— Hé, Jóska, merre vagy? vetkezeti parasztság van sonem a sarokban. Oda ülnek. — Nicsak, az Annus! ran.
