Szolnok Megyei Néplap, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-19 / 220. szám

1984. SZEPTEMBER 19.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

| A tévé

la f «1

■ " a a

1 Képér

nyoie e

lőtt I

Az elmúlt hét kellemetlen meglepetése: egy tévéfilm kiábrándítóan csúfos bukása, egy a vilá-5 színpadait megjárta, szórakoztatóan klasszikus dráma méltatlan sorsa a kéDernyőn.

Rajnai Romulusa

A nagy Romulusról van szó, Dürrenmatt drámájáról, amelyet Rajnai András vitt képernyőre. Az a Rajnai, akit elektronikus meséiről ismerhetünk, aki éveken át gyártotta az ókori eposzok képi változatait — anélkül, hogy a felszíni csillogásnál többet nyújtott volna, s hogy gondolati és emberi mélységüket megérintette volna. Ezúttal ugyan már nem régi, hagyományos módszereivel dolgozik, illetve csak részben alkalmazza a megképesítésnek általa kikísérletezett eszközeit, abban viszont következetes maradt, hogy a lényeget, ezúttal is elsikkassza, hogy a tévéváltozatból a dürren- matti világszemlélet, a keserűen mosolygós történeleméi emberlátás sajátos vonásait eltüntesse, s helyette a dráma valamiféle közhelyesen aktualizált változatát állítsa elő. A drámára rá- kényszerített rendezői „időszerűség” legkirívóbb jegye: a játék ráhangolása valamiféle fasizmusellenesség- re, méghozzá olyan elkoptatott képi ötletekkel, beállításokkal. amilyen például a jól ismert, más filmekből közismert terpeszkedő germán katona csizmáinak fényképezése, méghozzá alulról, hogy a jelképesnek szánt lábbeli óriásinak és félelmetesnek látsszék. Rajnai külső felvételekké! is operál, például csatajelenetet rendez láthatóap alkalmi statisztákkal, akik igen mulatságosan forgatják a fegyvert, csak épp az a baj, hogy a nevetségesség itt nem a helyzet, szándékosan komikus ábrázolásából, hanem a jelenet szereplőinek ügyetlenségéből származik, egyszerűen rajtuk nevetünk, s nem a háborún is csúfolódó szerzővel együtt derülünk az emberiség e „csúf játékain”.

Láthatóan a színészek is igen magukra hagyatván játsszák szerepüket, ki-ki saját egyénisége és felfogása szerint játszik, ami csak tovább tarkítja az egyébként is vegyes összképet. Még az igazán kitűnő Avar Istvánnak is — övé a címszerep — csak pillanatai vannak. Arról pedig már beszélni sem érdemes, hogy a rövidítések ál.tal is miként szenvedett csorbát a szerző szigorúan felépített drámájának gondolatvilága. Ezt a televíziós játékot látván valahogy az fogalmazódhat meg az emberben: aki nem tud arabusul, minek beszél arabusul. Csak sajnálhatjuk, hogy egy nagyszerű lehetőség maradt kihasználatlanul, illetve egy nagyszerű lehetőséget kótyavetyéltek el a tévéfilm készítői.

Szomszédolás

Miként azt is fájlalom, s gondolom velem együtt, mások is, hogy a közös osztrák —magyar műsorban, a Szomszédolásban ahelyett, hogy valami lényegeset ismerhettünk volna meg a szomszédos ország életéből, és viszont ők a mienkéből, többnyire lényegtelen látnivalókkal kellett beérnünk, például úticélt kereső, ziháló játékosok kusza képével, vagy egy olyan vetélkedő részleteivel. amely igazi szellemi csatának még véletlenül sem mondható, csupán afféle tes'sék-lássék játszadozásnak, — gyermeteg feladványokkal. Más kérdés, hogy még ebben is győztek a házigazdák. Mert például ügyesebben árulta a portékáját a bécsi kávéházi tulajdonosnő, mint a mi üzletkötő direktorasszonyunk. Ebből persze felesleges volt azt a következtetést vonni le, mintha szomszédaink a ke-- reskedésben netán ügyesebbek volnának. Sokkal inkább az tűnt ki belőle, hogy osztrák szomszédaink jobban megnézik, hogy mire költik a garast, sok sillingjeiket nem adják oly könnyen mindenfajta bóvlira, mint mi magyarok. A Szomszédolás kétségtelenül szombat esti könnyed szórakozásnak készült. a könnyedség igénye azonban nem adhat felmentést a felszínességre, tartal- matlanságra, csupán a hangvétel eleganciájára utalhat. Itt még ez is hiányzott. Ha legközelebb televíziónk hasonló kirándulásra adja fejét, érdemes volna alaposabban végiggondolni az egészet. mert a magyar pogácsát népszerűsítő és más étkeket, italokat dalban propagáló alkalmi nóták lehet hogy „idegenforgalmilag” hasznosak, utazási étvágyát csinálnak, de mint szórakozásnak szánt 'eleség meglehetősen soványak.

Röviden

Pedig, hogy ki vagyunk éhezve a szórakozásra méghozzá a tartalmas időtöltésre, ezt a Péntek esti randevú is példázta, illetve bizonyította, — követhető példákat vonultatván fel a közösen eltölthető örömteli órákból. Nógrádi és püspökladányi „kísérleteket”, sikeres próbálkozásokat ismerhettünk meg abból, hogy a fiatalok alkotó-teremtő kedvéből mi mindenre telik, akár hagyományteremtő kulturális közösségi szokások meghonosítására is. A hasznos Randevú egyébként új riportert is avatott, új műsorvezetőt Endrei Judit személyében, aki ha nem is túlságosan színesen és dinamikusan, de mindenképp tisztán, sallangmentesen irányította a beszélgetéseket, pontosan kérdezett, tudatossága végtelen nyugalommal Dáro- sult, így látni és hallgatni őt — megnyugtató volt. A bemondó tehát szélesebb vizekre merészkedett, s úgy tűnik, hajója ezt is elbírja. És ez azért is örvendetes, mert egyre gyérül azoknak a száma, akik a képernyőn alkalmi riporterként sikeresen tevékenykednek. Vele alighanem gyarapodik számuk.

Vasárnap este új sorozat kezdődött, amelynek célja a néptáncmozgalom fiatal koreográfusainak bemutatása. Elsőként Foltin Jolánnal ismerkedhettünk meg, akinek látott táncaiból egyértelműen rajzolódott ki egyéniségének sajátos varázsa: olykor groteszkbe hajló lírai költőisége. Keveset szólott önmagáról, viszont annál többet mondtak el koreográfiái és ez így helyes. A műsor készítői jól teszik, hogy a néptáncművészet alkotói esetében is azt vallják: nem a dalnok teszi a dalt, hanem fordítva, a dal teszi a dalnokot, azaz a mű minősíti az alkotót. Szép kivitelben nemes táncokat láthattunk, s annak példáit, hogy a néptánc elemeit hogyan lehet új művészi minőséggé formálni egy-egy adott gondolat kifejezésében.

V. M.

Nemzetiségkutató konferencia

Ismét megrendezik Békéscsabán a nemzetközi néprajzi nemzetiségkutató konferenciát. A harmadik alkalommal sorra kerülő háromnapos tanácskozás a jövő' év

októberében zajlik majd le, s rendezője a Magyar Néprajzi Társaság, a TIT, a négy hazai nemzetiségi szövetség, valamint a vendéglátó Békés megye lesz.

B teliertrem

[Ijjjjggs?

| !

\ Í V

LV

llí M

'■i

Á

■ 5v1 1

KI

m

A kisújszállási művelődési házban a fűszernfi vényekről kaphatnak tájékoztatást az érdeklődők. A tablókon áttekinthetik az ételek szakszerű ízesítésére vonatkozó adatokat a háziasszonyok. A kiállítást a Természettudomá nyi Múzeum rendezte, amellyel egyéves kapcsolata van a művelődési háznak.

Képzőművészeti világhét

Hincz Gyula kiállítása

1984. szeptember 21-én 16 órakor a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskola szolnoki tagozatának II. emeleti aulájában megkezdődik a képzőművészeti világhét Szolnok megyei rendezvény- sorozata. A világhét kiemelt eseménye: Hincz Gyula tíos- suth-díjas, kiváló művész tárlata.

A 80 éves mester erre az alkalomra 25 festményt, illetve szénrajzot, 8 grafikát, 8 egyedi rajzot, valamint 12 sokszorosított grafikát hoz magával. Ez a kiállítás előrehozott eseménye a képző- művészeti világhétnek,

ugyanis az országos megnyitóra szeptember 23-án 11

órakor kerül sor a kiskun- halasi Szilády Áron Gimnázium dísztermében.

A Kincskereső szeptemberi száma

Milyen osztályzatot érdemelnek ?

Szakmai táborok kérdőjelekkel

Balázs .Béla születésének 100. évfordulójáról emlékezik meg a Kincskereső a költő őszi varázs című versének és az évforduló alkalmából rendezett szegedi gyermek- rajz-kiállítás legszebb alkotásainak közlésével.

Űj folytatásos regény kezdődik a szeptemberi számban. Annus József: Békebeli csaták című művéből az ötvenes évek gyerekeinek életét ismerhetik meg a folyóirat huszonegynéhány évvel később született olvasóiFolytatódik a Világjáró magyarok című sorozat. Ezúttal Xantus János kalandos életútját ismerhetjük meg. A Vadnyugattól Borneóig kalandozó 48-as honvédtiszt portréját Csala Károly rajzolta meg a hátsó borítóra.

Lázttr Eriéin ás Dékúny András állattörténetei mellett Lengyel Dénes történeti mondáját (A nagyszalontai csata), Császár István: Naf- talin című novelláját és Gianni Rodari humoros írását olvashatják még a kisprózák kedvelői. Örkény István: Visszatért a földre a magyar holdrakéta című

„egypercese” a Nevető Irodalomóra sorozatban kapott helyet.

Gazdag és változatos a szám versanyaga is. Szilágyi Domokostól és Bornemisza Endrétől szép őszi verseket olvashatunk, Szöllősi Zoltán a Juhász családot bemutató ciklusának újabb darabjaival jelentkezik, Csíki László és Garai Péter vidám verseket írt a Kincskereső olvasóinak. Nicolás Guillén kubai ^ költő versei és a Mácso és Dojkica című cigány népballada teszi teljessé a lírai válogatást.

A szerkesztőség beszámol a jól sikerűit táborozásról. Az idén ismét a legjobb Kincskereső-klubok találkoztak a szegedi Kincskereső táborban, s egymás munkáját megismerve, egymás ötleteivel gazdagodva tértek vissza „székhelyükre”.

Az Örökség rovatban Tóth János ismerteti a Lehel kürtje történetét.

A szeptemberi szám illusztrációit Pataki Ferenc, Pölös Endre és Csala Károly készítette.

Az országos és megyei lapok mellett, több vállalat, nagyüzem is ad ki havonta, kéthavonta megjelenő újságot, amelyekben bemutatják életüket, munkájukat, beszélnek gondjaikról, eredményeikről. De nemcsak a termelő üzemeknél, hanem az iskolákban is megjelennek újságok, és rendszeresen megszólalnak az iskolarádiók.

Több megyében, így Szolnokon is a KISZ megszervezi időnként a középiskolai diákújságírók és rádiósok táborát, ahol az érdeklődő fiatalok betekinthetnének a szakma rejtelmeibe. A feltételes miód sajnos jogos, mert az odaérkezők többnyit- re csak pihenésre, kapcsolat- szerzésre, szórakozásra használják az időt, s amiért valójában elmentek, az alig érdekli őket. Több megyei tapasztalat is ezt bizonyítja. Ezek a táborok ingyenesek. A nyolq-Jíz nap alatt kellemes környezetet, jó ellátást, gazdag szabadidős, kulturális programokat biztosítanak a résztvevőknek, mindezt azért, hogy megta^ nulják a rádiózás, az újságírás, a szerkesztés alapismereteit, vagy éppen azt amiért a tábort életre hívták.

Megtanulhatnák! Ha ... Sok a ha . . . Ha a szervezés időszakában az illetékesek konkrét programjavaslatokkal tudnának előállni. Ha az arra legalkalmasabbak kerülnének a táborba. Ha az iskolák kiválasztanák a gyerekeket, s nemcsak elkülde- nék őket. Ha számonkémék tőlük, hogy mit csináltak a nyolc,-tíz nap alatt.

Mindezekre nagyobb gondot kellene fordítani. Nem akarok általánosítani, természetesen itt is vannak kivételek. Mint például a megyei középiskolás környezetvédő táiborok. Hogy kik mehetnek el ide? Előtte iskolai versenyeken bizonyítanák a résztvevők. Ez már biztosíték arra, hogy valójában dolgoznak, és megérdemelten jutottak oda.

Nagy Tibor

□

— Ülünk az iskolapadban. Szeretnénk pillanatok alatt fölmérni a változást. Ugyanaz az iskola, ugyanazok az osztálytársak, mint húsz évvel ezelőtt. . . Mégis... Az idő átrendezi a dolgokat. Űjrafes- tették a folyosót, más képek kerültek az osztályok falára, kicserélték a táblát.. . Férjhez mentünk, gyerekeket szültünk, tanultunk, dolgozunk. ..

Csöngetnek. A csengő hangja soha nem volt közömbös nekünk. .. Szorongást keltett, ha órára hívott, és gyakran föllélegeztünk, ha az óra végét jelezte. El-el- mosolyodva, elkomolyodva, emlékezve hallgatjuk a csengetést. Izgulok egy kicsit. Éppen úgy, mint húsz évvel ezelőtt, ha felelni hívtak. Hiszen most mindjárt felhangzik a magnóról a versem, amit a találkozóra írtam: „Lányok, gyertek;

/ csengettek. / Istenem, / de megdobbant a szívem.”

Ülök a padban, lopva figyelem az arcokat: tetszik?

A lányok... lányok? Miért mondom mindig úgy, hogy „lányok”? Hiszen asszonyok, családanyák szinte mindany- nyian. És mégis... így jön a nyelvemre, mint húsz évvel ezelőtt: lányok. Meghatottak

Húsz év múlva

egy kicsit. A Tanár úr töri meg a csendet.

— Szép volt a vers, Baba —• azt mondja. — Örülök, hogy még mindig a saját rímeidet használod.

Erre nevetés támad. Eszünkbe jut, hogy mit mondott a Tanár Űr, amikor kihívott a táblához felelni: „Na, gyere ki Baba, és mondd el körülbelül Petőfi versét” — mivelhogy én mindig átköltöttem a verseket. • Oldódik a hangulat. A Tanár Ür elmondja. . . A Tanár Űr. .. őszül már ő is. . . Kezdő pedagógus volt, amikor bennünket tanított. Mindig zavarban volt szegény, amikor bejött az osztályunkba.

— Huszonnyolc lány tekintetét éreztem magamon — vallja be most. — És mégis, ebben az osztályban lettem igazán tanár.

Az osztályfőnöknő, Margit néni csak mosolyog. Mindig szigorú volt hozzánk. Szigorú, de kedves. Szeretett bennünket.

— Jó osztály volt — emlékezik. — Nemcsak akkor dicsértelek benneteket, most is ezt mondom. Hiszen mindenki továbbtanult.

Most Erzsi mesél magáról. Egészségügyi szakközépiskolát végzett. Örökmozgóként ismertük meg, csoda lett volna, ha megelégszik a középfokú végzettséggel. „Tudjátok, én mindig többet akartam” — mondja. Tanári diplomát szerzett.

Juli Odesszában végzett, mérnök lett, most az NDK- ban dolgozik.

Mérnök, jogász, tanár, előadó, butikos, technikus, laboráns, ápolónő lett a huszonnyolc lányból. Előkerülnek a gyerekek fényképei is.

Nekem kell mesélnem. Mit mondjak magamról? Húsz év mérlegét kell megvonni néhány szóban.

— Előadó vagyok, férjhez; mentem, az életem egyetlen fájdalmas pontja, hogy nem született gyerekünk.

Csönd támad. Lehet, hogy akad közöttünk olyan, aki sajnál. Nem azért mondtam el. A kudarcokat, a beteljesületlen álmokat, vágyakat is vállalni kell. Mások is elmondták, hogy nem sikerült a házasságuk, elváltak. Volt olyan is, akin látszott, legszívesebben sírna, amikor erről beszélt. Pedig számolni

kell a sikertelenséggel is. Most érzem, milyen találóan mondta az egyik ismerősöm: „Amennyit a hinta fölfelé száll, ugyanannyit megy lefelé is.” Elmondjam most ezt a lányoknak? Inkább nem...

Azokra terelődik a szó, akik nem jöhettek el. Külföldi út, kirándulás, nyaralás. .. Ezeket az okokat meg tudjuk érteni, de elfogadhatatlannak érezzük, hogy tanáraink közül négyen meghaltak.

Nézem a lányokat, szomorúság telepszik az arcukra. Nehezen indul meg újra a beszélgetés. Aztán reményekbe, örömökbe kapaszkodnak megint a mondatok, és a derű visszalopózik a szemekbe.

Nemsokára negyvenévesek leszünk, lányok. Ahogy körülnézek, látom, és néha magam is érzem; fáradtság ül a szemünk alatt. Tanultunk, dolgoztunk, férjhez mentünk. .. Most úgy érezzük, jó lenne pihenni egy kicsit, hogy aztán új lendülettel nekilássunk megint a feladatoknak. Tanulni, előrelépni, kenyeret adni a felnövő gyerekek kezébe... De erről majd öt év múlva mesélünk egymásnak. Találkozunk 1989-ben.

Paulina Éva