Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-11 / 188. szám

8

Irodalom« művészet augusztus n.

Paládi József: Két hét Kairóban

Hajnalban már tailajmenti fagyok voltak. Délután kiugrottunk a telekre, hogy betakarítsuk a termést, s elzárjuk a vizet. Feleségem a diót gyűjtögette az avarban, én a sárgarépát szedtem ki. Fiúnk a homokozóban ásott valami irdatlan mély gödröt Ipgyszer csak átkiáltott a harmadik szomszédba:

— Csókolom, Imire bácsi.

Kisvártatva átjött Imre. A szokottnál is szélesebb mozdulatokkal üdvözölt. Kétoidalról arcon csókolt mindhármunkat, röhécsel- ve veregette a vállam. Bűzlött az italtól és a cigarettától, igyekeztem szabadulni tőle. Borostás arca lilában játszott. Hetek óta ihat gondoltam.

— Amálka hol van? — kérdezte a nejem.

— Kairóban. Két hete.

Tudtunk róla, hogy a vejük, aki

egy gazdasági munkaközösségben számítógépes programokat készített, s nagy pénzeket zsebelt be, még a tavaszon befizette Amálká- nak az egyiptomi Ibusz-utat. Örvendezve mesélte, milyen áldott jó fiú a vejük, s milyen gavallér.

— Jó neki — jegyeztem meg.

— Jó, a k... anyját. Mire ment el, mondd meg, mire?

— Hogyhogy mire?

— A más pénzéből. Idegenéből. Azt akármikor visszakérheti.

— Miért kémé vissza?

— Ha nem pénzben, másképp — erősködött Imre.

— Örüljön, hogy világot lát a felesége — mondta a nejem.

— Egyedül. Tudja, mennyibe került ez út út? Ötvenkétezer forint. Egyévi keresetem.

— Nekem is — mondtam.

— Képes egyedül elmenni. Milyen feleség az ilyen? Ringyó. Voltam a mamáéknál a múlt héten, ők is azt mondták.

Imréék egy faluból származtak, a Tisza mellől. Fiatalon kerültek össze.. Imre már akkor is ivott; Amália remélte, majd abba hagyja. Imre családja gazdag volt. Aztán megfordult a kocka. Pestre költöztek, Amálka varrogatott, később egy maszeknak pulóverokat állított össze a kötött darabokból, éjszakákon át, Ssokkal többet keresett, mint Imre. Szép családi házat építettek. Amikor a lányuk férjhez ment, beépítették a tetőteret, ott éltek a fiatalok. Imrének ez sem tetszett: mentek volna külön. Jobb távolról szeretni egymást, mint közelről gyűlölni, mondogatta. A veje legfeljebb Colát ivott. Nem értették meg egymást.

— Ne beszéljen így, Imre — mondta a nejem.

— Sokat ittál — bólintottam rá.

— Mit csináljak, kivagyok idegileg. Ezen az orvos sem tud segíteni. Csak a pénzt szedi el

— Táppénzen vagy?

—. Persze — nevetett Imre.

Kioldotta a derékszíját, miközben ,a fehér műanyag edényben a répát mostam, letolta a nadrágját térdig. Ilyet még sosem tett előttünk.

— Nézze! mondta. — Ezzel kezelnek.

Bal combján valami barna tapasz volt

— Reuma ellen.

— Húzza már fel a nadrágját — fordult el a feleségem.

— Látott már ilyet? — vihogott Imre.

— Nem. De nem is érdekel — indult a nejem almát szedni.

Körben családi — és vikendhá- íak álltak vegyesen, s mindenhonnan jól oda lehetett látni a mi lapos telkünkre, a hervatag őszi napfényben. Mit gondolnak rólunk?

— Megfázol — szóltam Imrének.

Felhúzta a zöld, honvédségtől

származó nadrágot, s folytatta:

— Megmondtam neki, hogy ne menjen. De nem lehetett vissza tartani. Indulás előtt jól felpofozr tam. Kiszakadt a fülbevalója.

— Hogy tehetett ilyet? — ször- nyülködött a nejem.

— Elkapott az indulat, nem tehetek róla.

— Ezt nem fogja megbocsátani

— véltem.

— Nem is kell Voltam a reptéren, kedden jön a gépe. Kimegyek érte, s ott a reptéren megint felpofozom.

— Ezért nem érdemes kimenni

— mondtam.

— De a büdös. . .

— Ne káromkodjon már! —szólt a feleségem.

— Káromkodjon, Imre bácsi — vetette közbe a fiam. Kajánul vi gyorgott, a homokozóban állva, kezében a kék műanyag lapáttal. Hatéves volt. — Én szeretem hallgatni

Kiterítettem a répát a betonra szikkadni, s indultam a ház mögé, körtét szedni. Imre jött utánam.

— Eladjuk a házat, véget vetek ennek az egésznek. A mama is azt mondja, adjam el. vegyünk ketten egy másikat.

— Amálkával megbeszélted?

— Még nem.

— Nem egyezik bele.Kifizetnek a mellényzsebből, s mehetsz, amerre látsz.

— Van hová menni. Nem vagyok olyan öreg, négy-öt nő is akad a környéken, aki befogadna.

Ötvennégy éves volt. Gépkocsi- vezető egy kutatóintézetnéL Nagyon belejött, hogy új életet kezd

— Azok se jobbak — mondtam

— Akkor otthagyom azokat ÍS. Unom már az örökös veszekedési. Te is mondtad egyszer, hogy nem tudnál Amáliái élni. Igaz, be voltál egy kicsit szívva, de mondtad. Nem lehet vele élni. Mindig csak a gyűjtés. Mire? Megvan mindenünk, három autót tartunk.

— Haben minden, nő egyforma: szeretik a pénzt.

— Ti mégis jól megvagytok. A te feleséged nem olyan veszekedős.

— Azt hiszed?

— Sose hallom.

— Az még semmit sem jelent.

Egyik sem szereti, ha iszik a férje. Ilyenek.

—- Mindegy. Akkor sebirom cz- továhb.

Két kosarat teleszedtem körtével, odavittem a ház elé. Jött a feleségem is.

— Menjünk már — sürgetett.

— Mehetünk — mondtam.

Hallgatni is rossz az: efféle csa ládi perpatvarokat. Próbáltam a

vizet elzárni, de hiába forgattam a T-alakú vasat a fedetlen, aknában, nem sikerült. Be volt fagyva

— Mit gondolsz, miért fizette oe neki az utat? — kérdezte Imre'.

— Nem tudom.

— Ingyen van az ilyen út? Érted-e már?

— Nem.

— Te befizetnél valakinek Kát róba, csak úgy? Nem érted?

— Nem.

Nem akartam érteni. Hogy Amálka közelebbi kapcsolatban lenne a vejével? Ez hihetetlen. Rossz képzelgés. Ámbár: senkiért sem tenném tűzbe a kezem.

— Maga teljesen begőzölt, Imrj — csitította a nejem.

— Azt mondja?! Miért csak neki fizetett be? Miért? így csúffá tenni! De megverem, ha hazajönl.

— Ugyan már, Imre! — szólt a nejem. — Nyáron együtt üdültek az olasz tengerparton. Nudista strandra jártak. Akkor semmi baja nem volt vele. Egyszer elmehet egyedül is.

— Nem mehet. Én nem enged

tem

— Ezt előbb kellett volna megbeszélni — mondtam.

— Nem lehetett vele bírni — üvöltötte Imre.

— Menjünk. Zárd be az ajtót — mondta a feleségem.

Kicipeltük a csomagokat az útra, Imre is segített. Berakodtam a a kocsiba. Beültünk, indítottam a motort. Imre nem tágított. Mondta, mondta a magáét. Becsaptam az ajtót, integettünk, lassan legördültünk a hegyről.

— Ez már delirium tremens — mondta a nejem.

Hallgattam. A gyerek törte meg a csendet:

— Anyuuu! Mi az a belírium vé- lensz?

— Betegség. Ha valaki sok sört iszik, beteg lesz tőle

— Én is ihatok majd sört?

— A sör keserű — mondtam. — Jobb a málnaszörp.

— Tönkreteszi azt a szegény asz- szonyt — így a nejem.

— Elég jól tartja magát kétheti kemény ivás utáni.

— Itt még vér fog folyni.

— Nem hiszem. Ha hazajön Kairóból, nem hagyja inni. Megnyugszik.

— A múltkor is mondta Árnál, hogy kis híján belevágta a kést. Pedig akkor meg se verte

— Árnál? Imrébe? — csodálkoztam.

— Igen.

— Ezt nem említetted.

— Kár hazajönnie — mondta a nejem. — Ilyen alakkal élni.

— Ha eddig kibírták.

— Ez más. Eddig nem verte.

Lenn, a völgyben már sűrű pára gomolygott. Be kellett kapcsolnom a fényszórókat.

A pásztorkalap-készítő mester

Irodalmi oldalpárunk képeit Szebeni András fotóművész munkáiból válogattuk

Zentai László:

Emlék-szerelem

Hallgatag éjt, szeretőm eleven vonalát felidézem.

Sziklatorokban akác lengeti zöld seregét.

Szusszan a hegy hasa, dong, őrző alabárdok a szirtek.

Oly butaság régmúlt vétkek után kutyamód újra csaholnod! Az érv nekigyűrközhet sok ezerszer, s bármire gondolhatsz. Léted idő-guzsalyán elszakad egyszer a szál! Hadakozhatsz ellene még, de zárdaszobád reteszét nem töri föl gyönyörű társkeresés: Ami volt: elmúlt. Cábár menedékét — élveteg emlékért — mért kutatod, ha halott?

Zsovák László:

Testvérek párbeszéde

Menj ki a mezőre.

Hallgasd a bokáig érő bogár-zsivajt.

Ülj az árokpartra, figyeld, hogyan önti szét a fényt, hömpölyög rád az alkony, s eldől könnyedén.

Ha megjössz, csak ennyit mondj: ott voltam.

ÄS2 Lesz eső?

Merre megy? kérdezte a garázsmester, és lenyomta a blokkolóóra karját. Még nem tudom, felelte az új ember; mit gondol, lesz eső? Lóg a lába, mondta a garázsmester; nem inna egy sört?

Az ám, gondolta az új ember, és bólintott. De milyen régen ittam sört! Maga új ember, mondta a garázsmester; hallom, nem régen jött a városba. Azelőtt is voltak már ismerősei itt? Nem voltak, mondta az; de már van néhány emberem. A meló? kérdezte a garázsmester. Szeretem csinálni, mondta az ember, és lépteit a másik lépteihez igazította. És utána? A meló után mit szokott csinálni? Mit is? kérdezte az új ember. Tegnap például köztársaságot alapítottam. Köztársaságot? Úgy bizony! Mégpedig független és an- timilitarista köztársaságát. Affe- ne! És mi a jó abban? Hát... Például gátlás nélkül elmondhatom „a saját véleményemet. Sőt, kifejthetem ellenérveimet is anélkül, hogy közbeszólnék. És szorongás nélkül végig is hallgathatom magam. De ha éppen úgy gondolom, kategorikusan elhatárolhatom magamat magamtól. És tudja mit? Emiatti egyetlen csepp harag sem marad a szívemben.

Fura ember maga, mondta a garázsmester; de jó nézni, ahogy dolgozik. Megfordultam már néhány helyen, volt egy-két jó mesterem, mondta az új ember. Menjünk be ide?

Helló! mondta a pincér a garázsmesternek, és már hozta is a söröket. A barátom, mondta a garázsmester, és az új emberre mutatott; jó srác, most jött a céghez. Smid János, mondta a pincér, és a kezét nyújtotta. És cé há em i dé té, betűzte a vezetéknevét, amikor a két tenyér egymásba kapaszkodott; apámtól örököltem. Az

ember is megmondta a nevét és visszaszorított. Hogyan csinálja, hogy a sör is megvan, aztán meg a habja is olyan művészi? Becsületbeli ügy mondta a pincér; egészségetekre. Ugye, nem haragszik, ha tegezem? Hát persze, ez csak természetes. Nyugadtan, mondta az ember.

Egészségünkre! mondta a garázsmester; a jóisten éltessen bennünket, de ne túl sokáig, mert abból baj lesz. Keserű fiú, villant át az új emberen. Ez talán már a halálra is elszánta magát. Az a fajta aki a jég hátán is megél, és inkább ott, minthogy valaha is beadja a derekát. Kemény, konok ember. Nem látszik rajta, de belül állandóan dolgozik, gyúródik. Örli a gondolat, de ezt nem tudja meg soha senki, el nem mondaná soha senkinek, el nem kotyogná, mi bántja, mi nem bántja, minek örül és minek szenved éppen abban a pillanatban, abban az órában, azokban a napokban, hetekben, hónapokban. De ez az ember figyel, gondolta az új ember. Nem úgy mint én, aki csak pár hónapja vagyok ebben a városban. Nem úgy mint én, tele bizalommal és reménységgel, szívem örül is, mert lám milyen rövid idő alatt találtam magamnak néhány embert. De ő itt szemben velem nem ilyen. Már nem ilyen. Gyanakvóan figyel, bizalmatlanul. Sokat kapott már életében. Talán éppen mindig akkor, amikor simogatás kellett volna neki, kézfogás, barátok.

Egészségünkre! mondta az új ember, és összekoccantották a korsókat; látom, nem sokat ad a szokásokra. Ezt, hogy érti? kérdezte a garázsmester. Hát úgy, hogy sörrel nem illik vagy nem szokás koccintani. Ilyenkor mindig azt mondják, hogy sörrel nem szokás. Nem magyar szabály, az biz-