Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-08 / 185. szám
1984. AUGUSZTUS 8. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Északi dalokat hoztak Hétvégi előzetes a Dém térről Finn kórus bemutatkozása Tiszaföldváron Jövőre viszonozzák a vendégi átást A Szegedi Szabadtéri Játékokon. a hét végén ismét három előadást tartanak. Pénteken, lesz Kacsóh Pongrác: Rákóczi című dal játékának bemutatója. A mű régóta nem szerepelt már hazai színpadainkon. Legutóbb az ötvenes években két alkalommal tűzték a rádió műsorára. A szövegkönyvet most a Dóm téri előadásokra Ruitner Sándor teljesen átdolgozta. Horváth Zoltán rendező törekvései szerint a fejedelem belső konfliktusai, emberi valósága kerül az előadás középpontjába. A két főszerepet Leblanc Győző és Pitti Katalin alakítja. A díszletekét Csikós Attila, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A koreográfus Stoller Antal, a karigazgató Molnár László. A Rákóczi lesz műsoron augusztus 12-én, vasárnap is, míg szombaton Gounod: Faust című operáját tekinthetik meg az érdeklődők. A Dóm téri előadások 20 óra 30 perckor kezdődnek. Grúz táncosok vendégszereplése Hangverseny előtt próbál az együttes Martfűn Az elmúlt (hét vége óta a tiszaföldvári Nagyközségi Tanács és a helyi szövetkezetek férfikara Finnországból érkezett énekkart lát vendégül. A dalosok közös hangversenyt adtak a nagyközségben, a baráti találkozóra, a meleg hangulatú bemutatóra mindkét együttes szívesen emlékezik. A két férfikar hétfőn délután a martfűi művelődési központban lépett közönség élé. A koncert előtt az ötvenöt tagú vendégkórus karmesterével, Alanen Erkkive! beszélgettünk. Kértük, mutassa 'be az együttest. — Két évvel ezelőtt ünnepeltük megalakulásunk hatvanadik születésnapját. Kezdettől fogva férfikarként működik a daloscsoport. A kórustagok között található sofőr, mérnök, szakmunkás és sok egyéb foglalkozási ág képviselője. Közös bennynk, hogy valamennyien nagyon szeretjük a kórusmuzsikát, az éneklést. — A műsorból kitűnik, hogy elsősorban népdalfeldolgozásokat, illetve mai finn szerzők műveit szólaltatják meg. — Valóban repertoárunkat Alanen Erkki karnagy elsősorban a hazai zeneirodalom terméséből válogatjuk. Szívesen tanulunk meg olyan alkotásokat, melyeknek gyökere a népdalhoz, népzenéhez hét-nyolcszáz évvel ezelőtti forrásokhoz nyúlik vissza. Városunkban, Hemeenlinnában évente négy-öt önálló hangversenyt adunk, emellett pedig közreműködőkként szerepelünk különböző fesztiválokon. Valamennyi skandináv országban felléptünk már, jártunk az NSZK-ban és az NDK- ban. Magyarországon most mutatkozunk be. — A hangversenyen a Bartók-népdalfeldolgozásokat magyarul éneklik. Könnyű volt megtanulniuk? — Bár nyelvünk azonos tőről fakad, megmondom őszintén, hogy nem kis fáradozásba került, amíg megbirkóztunk a feladattal. Ezt természetesen baráti gesztusnak is szántuk, és tudjuk, hogy a bartóki muzsika elválaszthatatlan a magyw nyelvtől. A közönség hálás tapssal jutalmazta a műsorszámot. — A dalosok magukkal hozták családtagjaikat is. Egy hetet töltenek megyénkben, a tiszaföldváriak vendégszeretetét élvezve. — Több országban jártunk már, de a magyarok vendéglátásához hasonlóval még nem találkoztunk. Számunkra szokatlanul meleg időt fogtunk ki, die szieren- csére a 'hangulat, légkör is hasonlóan meleg, baráti volt. A tiszaföldvári együttesnek jövő nyáron szeretnénk viszonozni a meghívást. — fs — Immár harmadik alkalommal vendégszerepei hazánkban a Grúz Állami Akadémiai Népi Táncegyüttes. Augusztus 8—9—10—11-én a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, augusztus 16—17 —18-án a Szegedi Szabadtéri Játékokon mutatja be produkcióját. Ebből az alkalomból sajtótájékoztatót tartottak tegnap délelőtt a Fészek Művészklubban az együttes vezetői. A tánc- együttes először 1949-ben, másodszor az 1970-es évek végén vendégszerepeit hazánkban. Idei fellépésükre is látványos programot állítottak össze. Műsorukban a táncokon keresztül felelevenednek a grúz nép egykori és mai szokásai, példa erre a harci tánc, a régi tbiliszi tánc, a lovas tánc, a korsós tánc, a mennyegzői tánc, a grúz népi labdajáték, a grúz hegyilakók tánca vagy a tbiliszi városi iparosok táncéi. A hét alkalommal bemutatandó produkcióban mintegy 20 tánc szerepel. A dombtetőn állt, nézte a tavat mélázva, nem gondolt senkire és semmire — élvezte a csendet, a nyugalmat. Tudta, hogy a háta mögött zajlik az élet, az esti bulira készülnek a filmesek, csupa nyüzsgés, rohanás minden, valaki olaszul énekel hangosan és liamisan, amikor ide indult sokáig kísérte a dal, de most már elhalkult, minden elmaradt mögötte, egyedül volt a fákkal és az éggel. — Hát ennek is vége — gondolta nem nagy szomorúsággal, ebben, a munkában nem tálát semmi örömet, amúgy is csak megtűrt vendég volt a forgatásnál, figyelte, hogyan rontják el a^ gondolatait, hogyan csavarják ki a -témát önmagából, és adnak teljesen más formát neki. Már az ötödik forgató- könyvét írta, már nem izgatta a dolog. Szeretett volna mielőbb otthon lenni, a la- Kásában, az ismert bútordarabok, könyvek között. Elincult volna, de a rendező kér. ce. maradjon még ezen az estén. — Bizonyos formaságodra adni kell — mondta a' híres rendező, Bükki Imre, akii külföldön is elismernek. Amikor ezt mondta, jóindulatúan megveregette a vállát, volt ebben a mozdulatban valami lenézés. Ha az a formaság, hogy isznak, üvöltöznek, s később szeretkeznek, a bokrok tövében — nos erre igazán semmi szüksége. Heves vágyai erzett, hogy azonnal beüljön a kocsijába, de tudta, hogy a rendezőre még szüksége van. S hogy a rendező sok jót és sok rosszat tehet vele. Pillanatnyilag ebből a rendezőből élt, ebből vásárolta a garzonját, a bútorait, tehát ezt a formaságnak nevezett valamit végig kell csinálnia. Kiáltozást hall, a nevét kiáltják, megfordul, egy zömök, kockásinges férfi buK- dácsol felfelé, és széles mozdulatokkal integet, hívja. Csoda, hogy valakinek eszébe jutott, a stáb bizonyos lenézéssel kezeli K szerzőket, feleslegesnek tartják őket, isten tudja miért, nem szeretik, ha asszisztálnak a forgatásnál. A kockásinges Vida, aki még segédrendező, de rövidesen avanzsálni fog, valahogy ragaszkodik hozza, nem tudni miért. Ö is int neki, kissé lemondóan, aztán elindul visszafelé. Vida arca fényes, verejtékben úszik, már felhajtott néhány pohárral. — öregem — mondja ragyogva — ez az utolsó film, amiben segédkezem, aztán jön az igazi élet. Irigyli és sajnálja Vidát, aki néhány esztendővel fiatalabb nála, harmincon túl járnak mind a ketten, kettőjük közül — úgy érzi — ő a szerencsésebb, mégiscsak önálló a maga módján. Megnéz; a karóráját, ha minden jól megy, nyolckor hazaindulhat. A tisztáson már ott áll a máglya, a szokásos, a Rendező gyújtja meg, s amikor felloboginak a lángok, indiántánccal járják körül a filmesek. Ezután laponként máglyára dobják a forgató- könyv másolatát. — Hullámverés — ez lesz a film címe, írnak majd róla a kritikusok szokás szerint jót és rosszat. A Kálvária domb mögötti tisztás rövidesen fényben úszott. A filmesek átszellemülten hajigálták a tűzre a papírlapokat, aztán, amikor valamennyit elnyelték a lángok, Vida elrohant, és egy dobozzal tért vissza. — Hadd menjen ez is — vihogott, és tűzbe vágta a csomagot. Csak később, órák múlva derült ki, hogy Vida a segédoperatőr féltve őrzött fényképfelvételeit hózta el tűzrevalónak. Szikszai nőket fényképezett, idegeneket, nagy buzgalommal és ambícióval. Ha vendégeket fogadott, megmutatta őket, s főúri mozdulattal ajánlotta: — válassz... — Legalább száz nő — morgott másnap Szikszai, de nem akart ujjat húzni a segédrendezővel, reménykedett, hogy Vida előléptetése neki is jelent valamit. Minderről Mohai Tibor a Hullámverés és más közepesen sikerült film forgatókönyvírója már semmit sem tudott. Észrevétlenül tűnt el, senki nem kereste. Amikor a bordó Zsiguli kigördült a faluból, csak a kutyák ugattak utána, s egy motor berregett valahol a sötétben. (Folytatjuk) Könyv, olvasás, nevelés A kallódó fiatalok között ritkán akad könyvbarát „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” — Vörösmarty töprengő kérdése szenvedélyes válaszra késztet : ment bizony, csakis azok által, hiszen könyvek, írásbeliség nélkül megszűnne létezni az emberiség memóriája, s kezdhetné minden nemzedék elölről ugyanazt Fejlődés helyett helybenjá- rás lenne osztályrészünk. Semmi kétség, értékeljük, és vásároljuk a könyvet, mégis el kell gondolkodnunk azon, hogy azért a vásárlás talán mégsem azonos az olvasással. Miközben mindennek felfelé szökik az ára, a könyveké is, de a könyv még mindig viszonylag olcsó ajándék, miközben, szép, mutatós, vonzó. Aztán meg annyi eredményt mégiscsak elértek a médiák, hogy láb- rakapott némi egészséges sznobizmus, — ez utóbbi sem megvetendő, mert lendítőerővé válhat —, amely azt sugallja, hogy könyvnek pedig lennie kell a lakásban. Még csak nem is feltétlenül díszletként, álarcaként, elhitetni akarván, hogy itt okos emberek laknak, hanem bizakodással: mire megnő a gyerek, lesz mit olvasnia, valamikor tán nekünk is jut rá időnk... Ha egyenlőre nem is. A KSH szabadidő mérlege szerint 1963-ban a férfiaknak átlagosan napi 54 perc, a nőknek 36 jutott az olvasásra, míg 1977-ben már csak 46, illetve 28. Ellenben tv-nézésre 1963-ban mindkét nemnél 26 perc jutott, míg 1977-ben a férfiaknak 1 óra 34 perc, a nőknek 1 óra 21 perc. Az átlag persze sok mindent elfed, de irányulást mégis jelez. Az adatok nem a „Gutenberg galakszisért” keltenek aggodalmat, hanem önmagukért. Mert a könyvet nem kell félteni, megáll az magáért, megtartja uralmát, mint az emberi közlés legfontosabb, pótolhatatlan eszköze. Írás, leírt szó nélkül nincs elvont gondolkodás. Ami azonban félő és félthető: hovatovább megint keveseké lesz, beavatottaké, míg a többség körülüli a képernyőt, mint távoli ősök a rhapsodost, a homéroszi kariban. De még ha csupa Homérosz szólna is: a néző ismeretei felületesek maradnak, ha a hallottak nyomán nem nyúl a könyvhöz, ha a látvány nem indítja el az elmélyült, gondolkodó ismeretszerzés felá És mivel a felnőtt-modell a gyerekek számára is mérvadó, tarthatunk tőle, hogy a gyerekkori olvasó-láz múltával közülük is kevesebben maradnak meg a könyv bűvöletéiben. Véletlen; de jelképesnek is tekinthető: az idei könyvhét megnyitásának napján tájékoztatták az Országos Pedagógiai Intézet munkatársai az újságírókat az olvasástanítás különféle módszereinek használatáról, és a mai kisiskolások olvasási nehézségeiről. Ami sajnos sokaknál megfigyelhető (sok benyomás éri őket, szétszór- tabbak, felületesebbek, kivált a városiak), noha az írás-olvasás kezdeti nehézségei nem függenek össze az értelmi képességekkel! Akár lángész is lakhat abban a kisiskolásban, aki nehezen barátkozik meg a betűvetéssel, sőt ki is bontakozhat, ha kellő gondot fordítanak rá, és törődnek fejlődésével. Itt rejlik az iskola óriási szerepe az egyenlő esélyek megteremtésében, hiszen az értelmiségi szülő nem sajnál időt, fáradságot; színes, szórakoztató, nagybetűs, képes könyveket vesz, azokból gyakoroltatja csemetéjével az olvasást, és lábujjhegyen jár, ha az leckéjét írja. De akinek erre se ideje, se tudása, se igénye nincsen?! Az olvasás elsajátításának nehéz vagy könnyű voita nem fokmérője az értelmi képességeknek — de hat rájuk. Aki időben el nem sajátította az olvasás technikáját, az később nem tudja megtanulni a számára ki- böngészhetetlen szövegeket, nem képes hozzáolvasni a tanultakhoz, pedig ez ma már nélkülözhetetlen, mivel szerencsére szakítottunk az „egykönyves” (tankönyv) oktatással; lemarad tehát, kedvét veszti. Gyönge bizonyítványával nem mehet középiskolába, hiába lappang benne valamilyen képesség, az olvasásképtelenség elfedi, elnyomja, mint virágot a dudva; a kudarcok megutáltatják vele a könyvet; a szabadidőt megszállja az unalom, s ami még rosszabb: a sikertelenség szembefordítja iskolával, tanárral, eredményesebb társakkal, az egész világgal. A dac rossz tanácsadó, a következő lépés köny- nyen vezet a szipuzáshoz, a csövezéshez, az alkoholhoz. Merész állítás lenne megkockázatni, hogy a könyv abszolút biztos immunizáló szer mindenfajta félrecsú- szás ellen, de bizonyos, hogy a kallódó fiatalok között felettébb ritkán akad művelt könyvtarát, az erőszakos cselekedetek elkövetői között pedig szinte soha A nagy számok törvénye alatt nyilvánvaló: minél alacsonyabb az iskolázottság szintje, minél vigaszt, feledést a szellemi élvezetekben, annál veszélyeztetettebb, annál köny- nyebben csúszhat a mélybe. Az esztétikai és az erkölcsi nevelés egy tőről fakad: az ifjúságvédelem az olvasás tanításánál kezdődik, de a folytatás sem mellékes. Rendhagyó irodalomórát tartottam egy kis falúban. Okos, tájékozott, lényeglátó gyerekek gyűltek össze a könyvtárban, élvezet volt beszélgetni velük, látszott, hogy gondos pedagógus keze alól jöttek. Megmaradnak-e olvasóknak, amikor már ingázni fognak? De já is lenne valamennyit megtartani a könyv hűségében! De jó Is lenne, ha a felnőttek gyakori példája nem ragadná el őket, elhitetvén velük, hogy az olvasás csak a ráérőknek, a gyerekeknek, s az öregeknek való! De ehhez az is kellene, hogy megnőjön a könyv, az irodalom becsülete az életben, az iskolában egyaránt, s hogy központi kérdéssé váljék: tudnak-e a gyerekek szépen beszélni, olvasni, szánesen-szabatosan fogalmazni, hibátlanul írni? Jó lenne belátnunk végre, hogy nem csak az fontos, „amiből élünk”! Hogy nem munkaerőt, hanem embert nevelünk. És aki talpig ember, az munkaerőnek is jobb... B. E.
