Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
1984. AUGUSZTUS 25. Irodalom* művészet 9 Simái Mihály: Veronika kendőjére a lét lebegtetése egyébként egyszerű hiszen mi ketten együtt voltunk s vagyunk a Mű mint két szélét a sebnek mely sisteregve nő egymásig összehegeszt s szétroncsol az idő úszó lebegő tárgyak mintha egy űrhajón örülsz a súlytalanságnak táncolsz az ujjamon sorsolhat újra sorsot mind kinek sorsa van — micsoda kaland — mondod s fölszállsz velünk lecsonkolt deres sámsonhajam Bán Zsuzsa; A Parnasszus lábánál Gyurcsó István: Ajtó mögött Nem ültettem fát, nincsen kertem, a háznak, hol lakom, az eresze sem az enyém; és hiába rakná alája fészkét a fecske, magaménak csak azt mondhatnám, amit reggelenként a fészek széléről küldene üdvözlésül mégis erős gyökerekkel köt magához minden hely. hová asztalt, széket állítok. Ablakomon behallom a világ lármáját: villamos zörgését, lovak nyerítését, és benzinszag vagy virág illata ébreszt. Köt az élet sokágú törvénye, és akaratlanul is otthonom lesz a négy fal, hol gondjaim és örömeim között betakarom magam éjszakára, hogy reggel egy darab kenyérrel, pohár borral űzzem el álmom, s elvegyüljek az emberek sokaságában, hiszen nekik is ugyanolyan gondok miatt mélyül a ránc homlokukon, mint nekem... Sanyo megszívta az orrát. — Kifizetem a károdat, na?! A két haver összeröhögött. — Sanyo, hogy te milyen ökör vagy! Hát lődd le a pálcikáját, aztán ott egye meg a fene az egészet! Sanyo zihálva nézett a két férfire. — A hasát fogom eltalálni! Az öreg lassan Sanyóhoz közelített, s mielőtt a fiú meghúzhatta volna a ravaszt, kezével a föld felé irányította a puskacsövet. — Nem teheted meg! — Mit van úgy oda; papi! — szólalt meg a széles vállú. — Ez a Sanyo egy kélt-balkezes pancser. Ezt még úgy kell megpisiltetni, mert különben levizelné a gatyáját, Érti, na? Az öreg lesütötte a szemét, és reszelés hangon mondta. — Egy két-balkezes lőtte le a lányomat is két méterről. Pontosan a hasára célzott. Hát nem értitek, hogy most béke van, hogy most csak a pálcikákra lehet lőni?! Achel a varázsló a céllövöldés mögötti domboldalon verte föl a sátrát. Rikító zöld-piros csíkokkal mázolta be az oldalait, a bejáratra pedig fekete betűkkel írta ki: „Achel, a nagy varázsló található itt!”. Felesége egy hatalmas dobot püfölt, ő volt a kikiáltó. — Ide, ide! Csodatevő Achel megérkezett! Gyengébb idegzetűek ne jöjjenek! Aki ide bejön, láthatja. amit nem láthat! Csoda lesz, hát ne kerülje el! Tíz perc múlva kezdünk! Ide-ide, tessék! Achel nyájas mosollyal szedte be a pénzt, és tessékelte be a kíváncsiskodókat. Amikor már elég súlyosnak érezte kalapját az összeszedett pénztől, intett a feleségének, hogy hagyja abba a dobolást. Achel leengedte a sátor bejárati szárnyát, és elkezdte a mutatványt. Kisebb- nagyobb bűvésztrükkökkel kezdte. A közönség gyéren tapsolt. Valaki befütyült. — Mi lesz a csodával, maestro!? Achel csendet kért, nagy léptekkel kiment a porond szélére, és behozott középre egy hatalmas ládát. Kinyitotta a tetejét, és kör- bemutogatta. A láda üres volt. Közben az asszony a dobot letette az egyik bámészkodó lába elé, miközben riadt, galambszemekkel nézett rá. Aztán beállt az üres ládába. Achel a varázspálcájával három kört írt le, majd hecsukta a doboz fedelét. A nézők most már visszafojtott lélegzettel figyelték a varázslót, aki egy hatalmas fűrésszel a kezében tért vissza. A dobozt öt egyenlő részre vágta. A dobozdarabokkal körbe sétált a porondon, majd halkan kommentálta a fejleményeket. — És most figyeljenek! Ez még mind semmi! Eltüntetni egy aszN em tudta, miikor ragadott tollat először, de írt, írt, mint a megszállott, és néha nem volt biztos aibban: van-e értelme annak, amit lefirkant, máskor meg volt győződve róla, hogy ő az ismeretlenség homályában egy a legnagyobbak köziül. Felesége közben csalni kezdte, a munkahelyén úgy néztek rá, mint egy gyengeelmélyűre. Éjjelente heves fejfájások gyötörték — de viselte keményen. Olvasott elég művész-életrajzot ahhoz tudja: nem is lehet másképpen. A művészetért feláldoz mindent az ember. És a művek születtek sorban, ő pedig egyre vékonyabb és átlátszóbb lett, az aktatáska a kezében egyre nehezebb a 'belegyömöszölt kéziratoktól. Néha itt-ott, ivá® közben elővett néhányat, és felolvasta az ázott társaságnak, s meg kell mondani, általában sikert aratott. Vérszemet kapott erre, és bekopogott az egyik lap szerkesztőségébe. Hellyel kínálták, és megvárták, amíg előnyálaz néhány versét Elolvasták, aztán tapintatosan elbúcsúztak tőle. Még ki is kísérték, nehogy véletlenül eltévedj en, az- tán ugyanoda nyisson be, ahonnan kiment. Már az utcán volt, amikor arcára fagyott az udvarias mosoly. Kis időbe telt, mire rádöbbent, hogy valójában kirúgták. De akkor már habzó gyűlölet öntötte el. Tudhatta volna! Az igazán nagyokat nem érti meg senki. Elhatározta, hogy könyöröghetnek neki később, ő ennek a szerkesztőségnek a küszöbét soha az életiben nem lépi többet át. Emelt fővel (távozott, magával vonszolva a nehéz aktatáskát. Otthon a felesége azzal fogadta, hogy vigyázzon a gyerekekre, mert szonyt, az nem csoda, de előteremteni, az igen! A közönség körében elismerő morajlás, pisszegés hallatszott. Achel elemében volt. Érezte, hogy művészete, a pillanat káprázata, most ért a tetőfokára. Nem húzhatja tovább az idegszálakat. Gyakorlott mozdulatokkal egymás tetejére rakta a dobozkákat, és pálcájával újra három kört rajzolt a levegőbe. Kinyitotta a láda ajtaját. Az asszony ott volt a ládában. A nézők iszonyodva néztek hol Achelre, hol az asszonyra, majd kitámolyogtak a sátorból. Az asszony megint azzal a riadt, galambszemével nézett az urára. — Achel, megint összekeverted a dobozokat! Achel, a varázsló fátyolos tekintettel ült az asszony mellé, miközben arra gondolt, hogy a fején mégsem ugrálhat élete párja, és a lábával sem mosogathat, a kezéről nem is beszélve! Ezen a délutánon Achel csodát szeretett volna tenni! A körhintánál álltak a legtöbben. A pecsenyésen kívül ennek volt a legnagyobb sikere. A hintás megvárta, míg az előző menet emberei leszédülnek a várakozók közé, majd újra csengetett. Mindenkit beláncoltak. A szerelmesek őneki el kell menni valami tanfolyamra. — Milyen tanfolyamira jársz; te? — kérdezte, és nézte, hogy van-e valami vacsora, de nem volt. — Mit törődsz valve? Tanfolyam és kész. Bent, a munkahelyen. Olyan, szakmai — felelte az asz- szony, és felvette a legszebb nyári selyemnuháját. ö nekiállt darakását főzni, ezt az egyet tudta csak, a gyerekek addig ugrándőztak fel-alá a lakásban, és akkora rendetlenséget csináltak, hogy émelygett, ha körülnézett. Meg vacsoráztak, ö verssorokat építgetett magában, mialatt a megcsomósodott darakása felragadt protézise műanyag szájpadlására, és a szája sarkában megült egy kis cukros kakaópor. A gyerekek egymás fejét vették a kanállal, amíg oda nem csapott az asztalra akkorát, hogy a tányérok felugráltak. — Azonnal lefeküdni! — ordította magáiból kikelve, mialatt olyasmik jutottak eszébe, hogy: lágy szellő, napsugár, a világ csak téged vár ... Végre csend lett, de ettől a ren- detltnség nem enyhült. A gyerekek aludtak, ő szedegette fel az elszórt zoknikat, meg kisautókat, és fohászkoaott éghez és pokolhoz, hogy el ne hagyja az ihlet, míg a papír elé ül. Hajnalban felesége az asztalra borulva találta, izzatt haja az arcába hullt, és feje alatt ott volt a vers, az újabb mű — melyet csak az utókor ért meg talán. — Feküdj már le, te dilinkós! — mondta szánakozva az asszony, és maga is bebújt fáradtan az ágyba az éjszakába nyúló tanfolyam után. Egy alkalommal befogadta valami irodalmi társaság, de hamar szakított velük. Az történt, hogy megbírálták a verseit, ahogy egyegymás hintájába kapaszkodtak. És indult a kör. A fiú könyörgött Karolinnak, hogy üljön be vele. Még le is térdelt neki. Érdemes volt Elindult, a kör. Lassan emelkedtek a kíváncsi platán lombok fölé. Aztán a fiú elengedte Karo- lin hintáját. A lendület fnagasra lódította a lányt. Karolih először sikoltott, de amikor a körzuha- tagban újra meglátta a fiú ragyogó képét megnyugodott. — Ne engedj el mégegyszer! — próbálta nyöszörögni, de a fiú meleg leheletétől elkábult. A sebesség varázsától, a rozsdásodó láncok félelmetes kattogásától megrészegülve, a fiú egyre vadab- bul dobta ki a lányt. — Leszel az enyém? — üvöltötte, amikor a lány hintája közeledett felé. — Ugye az enyém vagy? Te. te büszke lány! Égyre jobban elzsibbadt, ahogy a lány hosszú haja kibomolva elúszott a szeme előtt. — Gyere csak! Ide hozzám, csak az enyém vagy érted?! Aztán lassult a forgás. A hintás csengetett. Tíz forintért ennyi elég. A hinták méltóságteljesen közeledtek a föld felé. A fiú görcsösen szorította a lány hintáját. — Gyere vissza! Te, te büszke bolond lány! — ráncigálta az üres hintát. Alig tudták lefejteni a kezét a láncról. másét is mindig, ö azonban nem hagyta magát. Kemény harcot vívott minden, szaváért. Nem engedett, azért sem engedett. Ne akarják megmondani őneki, mi a jó, mi nem, mert ha valaki szenvedett az írásért, az ő volt. Kinek fájt any- nyit a feje? Ki izzadt éjjeleket a papír fölött? Mit tudják ezek: mi az, alkotni, úgy istenigazából? Amikor látták, hogy nem hallgat a tanácsokra, békén hagyták. Többet nem kérdezte tőle senki, hozott-e újabb írásit? Egymás között beszélgettek, és ő valahogy kívül m)aradt, de nem hagyta annyiban. Belesegített más kezdők munkáiba. Beleszólt mások vitájába; okosan, higgadtan fejtette ki a véleményét, melyet elég savanyúan hallgattak végig, láthatóan senkit nem érdekelt. Otthagyta őket. Rájött, nem valók ezek őhozzá! Tele vannak irigységgel az igazi tehetség iránt. Olyasmiket rónak fel neki, hogy (helyesírás, de a művei értékét képtelenek felismerni. Kicsit egyedül érezte magát ezután, így felkeresett néhány tagot a társaságból, és felajánlotta nekik, hogy alakítsanak egy új csoportosulást, melynek ő szívesen lesz az elnöke. Volt, aki végighallgatta, volt aki átnézett rajta, ésqzt mondta, ne haragudjon, de most nem ér rá Az élet ment tovább. Néha erőt vett magán, és borítékba tett néhányat válogatott művei köziül, elküldte különféle szerkesztőségekbe, ahonnan vagy nem válaszoltak, vagy olyant, amit nem tett zsebre. Dohát mi másra számíthatott? Ez a kor is csak olyan, mint az előzőek: nem érti nagy fiait. Éjjelente írt, és azt sajnálta csak, hogy nem éri meg, amikor az utókor sírva borul a fejfájára, mialatt talicskán tolják oda a vastag babér- koszorút. Néha ivott, és felolvasott az elázott társaságnak valamit az aktatáska tartalmából. Sikere volt, ha közben egy rundot is fizetett. Ilyen estéken könnyes szemmel botorkált hazafelé, s a szobrot látta maga előtt egy csendes kis park közepén. A szobrot, mit róla mintáznak majd, de hogyan? Fénykép után? Képzeletből? Egy reggel felkereste régi barátját, aki sírkőfaragó volt. Megbeszélte vele, hogy megmintázza. Ne legyen gondja az utókornak, ha majd felfedezi. Egy hónap alatt elkészült a gipszöntvény — tökéletes volt. Betette otthon a szekrénybe, és néha eltűnődve nézegette. K ésőbb észrevette, hogy felesége a gipszfejen tartja az új parókáját. Nem1 merte szóvá tenni, attól félt, ha ezen összevesznek, a szobor is repül. Beletörődött, mint minden másba, ami ezt a kort jellemezte. Ó, seniki nem tudja, milyen annak az embernek a sorsa, aki egy nehéz aktatáska kézirattal ténfeineg a Parnasszus lábánál ! Irodalmi oldalpárunkat Rékasy Ildikó állította össze.
