Szolnok Megyei Néplap, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1984. AUGUSZTUS 25. 1 Arcképvázlat I Az eskü kötelez „Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell!” A mozgássérült gyerekek berekfürdői táborában ismertem meg Saághy Ágnes gyógypedagógust, a karcagi kisegítő iskola tanárát. Egy faház teraszán üldögélt. Nem rendezkedett, nem osztogatott parancsokat, mint ahogy egy táboirvezetőhöz illik. Sőt: még a kartársára is rászólt, aki pedagógusi buzgalommal vetette magát bele a munkába: „Gyerekek, most ezt csináljuk, most azt csináljuk.” „Nem kell ráülni a gyerekekre” — mondta kollégájának Ágnes. — „Meg kell várni, hogy ők menjenek oda hozzád, ők igényeljék a társaságodat, a segítségedet, a tanácsodat Ülünk a karcagi szolgálati lakás nappalijában. Ágnes a munkájáról beszél. — Gyógypedagógus ... sokan úgy néznek ránk, mint a csodabogarakra ... Az emberek misztifikálják ezt a foglalkozást. Pedig nem misztikus, inkább magasztos ... A gyógypedagógusban több türelem van, mint általában az emberekben. És több bizalom .. . bízunk abban, hogy a munkánknak eredménye van. Olyan gyerekekkel dolgozunk, akik nyújtják felénk a kezüket, mert élni, boldogulni akarnak. A kisegítő iskolába azok járnak, akik valamilyen hátránnyal indulnak az életbe. Vagy a születésükkor „szerezték” ezt a hátrányt, vagy olyan környezetben élnek, amelyik lehúzza őket, nem segíti, hanem hátráltatja a fejlődésüket. Lakása az iskola épületében van, és gyakran hallja, amint az iskola előtt elhaladók azt mondják: „ez a gyo- gyó”. — A mi gyerekeink nem „gyogyósok” — hajtogatja makacsul. — Olyanok, akikből normális embereket lehet nevelni. És ha a szülők is segítenek, ez sikerül is. Elmosolyodik: — Valamelyik nap például megyek az utcán. Látom, hogy az úton jön egy Zetor. Ki 'ül a kormánynál — néz rám diadalmasan. — A volt tanítványom. Ha a szülők és a munkahelyek segítenek az iskolából kikerülő gyerekeknek, akkor tisztességes, becsületes, szorgalmas tagjai lesznek a társadalomnak. De sajnos, kevés szülőre, vállalatra, üzemre számíthatunk. Pályájának kezdetén évekig általános iskolában dolgozott. — Igazán nem panaszkodhattam, mert „elit” gyerekeket tanítottam. — emlékezik vissza. g És mégis. Otthagyta az „elit” gyerekeket a gyengébbek kedvéért. A véletlen folytán olyan osztályba került helyettesíteni, ahol az átlagosnál gyengébb képességű gyerekek tanultak. És úgy döntött, hogy gyógypedagógus lesz. Miért? — Mert úgy érzem, ezek a gyerekek őszintébbek. Ha valamit mondanak, az biztosan úgy is van. Ha elfogadnak engem, azt csinálják, amit mondok nékik. A gyerekekről sokszor elhamarkodottan kimondják az „ítéletet”, hogy gyengébbek a többinél. Nekem volt olyan tanulóm, akit azért küldtek ide az egyik általános iskolából, miért nem tudták megtanítani olvasni. És ez a gyerek nemcsak megtanulta megfejteni a betűk titkát, de az olvasóversenyünkön első helyet ért el. Elgondolkozik: — Miért csinálom? Miért szeretem? Hadd mondjak egy példát. Helyettesítettem az egyik osztályban. Szám- tanpéldát oldottunk meg. Értitek? — kérdeztem a gyerekeket. Az egyik tanulóm fölállt, hogy ő nem érti. Nem értette másodszorra, harmadszorra sem. „Hadd menjek ki a táblához”! — kérte. Együtt oldottuk meg a feladatot. „Értem már!” — kiál- tot fel boldogan, és fölcsillant a szeme. Ez a fölcsilla- nás a gyerek szemében, hát ezért érdemles csinálni... Ágneshez — a gyerekek Ági nénijéhez — visszajárnak a volt tanítványok. Jönnek, és büszkén mesélnek magukról. Lám, megtaláltam a helyem — mondja a tekintetük, amíg apró örömei ikről, gondjaikról beszélnek. Ágnes szigorú. Becsüli és megköveteli a fegyelmet, a tartást. „Jaj, de sajnálom!” — sóhajtottak fel olykor-olykor a mozgássérült gyerekek táborában dolgozók, ha látták valamelyik gyerek küszködését. „Ne sajnáld, — szólt rájuk Ágnes — hanem segítsd! Sajnálva nem lehet segíteni.” Nemcsak másokhoz szigorú önmagához is. Hároméves kora óta egyedül nevelte kislányát. Vállalt sors volt ez, és ha vállalta, végig is csinálta. — Nem jó egyedül — néz rám. — Kell az embernek lelki támasz, kapaszkodó, aki megerősíti a gondolatait, vágyait, céljait, és orvosolja a sérelmeket. — Nekem az édesanyám volt az, akire mindig számíthattam. Még most is előfordul velem, hogy háromnegyed négykor még itthon sü- tök-főzök aztán gyorsan bevágom a krumplit, a húst egy nylonzacskóba, mégy óra után indul az autóbusz, föl- szállok, és édesanyámnál kisírom, kipanaszkodom magam, vagy jókat nevetünk az élet csacskaságain. Igaza anyai büszkeséggel mutatja lánya alkotásait, a különböző színű, formájú tálakat, korsókat. Mutatja? (Lehetetlen nem észrevenni őket, hiszen ezek díszítik a lakást. Szereti a lányát, de a tartást tőle is megköveteli. — „Az én lányom nem sír” — mondta egyszer, amikor a lánya pityeregve szánta rá magát egy döntő lépésre. — „Az én lányom végigcsinál ja, amit elkezdett.” Honnan ez a keménység? — Én, ha bántottak, sose ütöttem vissza. De mindig keményebb lettem. A lánya alkotásai igazi díszed a lakásnak. Festményeket, kristályvázákat, aranyo- zott-cirádás dolgokat itt hiába keresne az ember. — Gyűjthettem! volna pénzt, vagyont — mondja Ágnes. — Nevelhettem volna malacokat a szabadidőmben, ki állít elém, hogy ne tegyem? A szabad délutánokon, estéken inkább szakirodalmat olvasott, statisztikákat írt, kimutatásokkal gyötörte magát. — Hát arra esküdtem én, hogy malacokat neveljek? — néz ráírt kérdően. Paulina Éva Lányok, mélyvízben, két keréken Gonda Éva: — Kertészkedek a szolgálati lakás kertjében is, megtermelek mindent a konyhára Magyamé: — Eszi a kismotort a kürti homok, sokszor kell útközben javítani A szövetkezet egyik vezetőségi beszámolójában olvasott adat — miszerint huszonhét felsőfokú végzettségű szakember irányítja az ágazati tennivalókat a nagy- révi Tiszazug Tsz-ben — önmagában is sokatmondó. Méginkább az a munkahelyi statisztika egy másik összegzése: az egyetemet és főiskolát végzettek 80 százaléka fiatal, alig túl a húsz, innen a harminc esztendőn. Az utóbbi hat évben huszonkét friss diplomás köztük hat lány és fiatalasszony munkaA teherautó pótkocsijára felpúpozott zöldbabhalmot egyengető idős téesztag kezében megáll a vasvilla. Emeli a kalapját illendően, barátságos hiszen ha fiatalka is, mégiscsak nőszemély érkezett a fürge kismotorral, a Babettával. Alighanem kevesen tudják a három tele- Ipüléis* Nagyrév, Tiszainoka és Tiszakürt határát művelő szövetkezeti gazdák közül, hogy a Tiszazugban alig egy esztendeje dolgozó, a dűlő- utakon mégis otthonosan közlekedő lány két nagyváros betonrengetegében élte le eddigi életét. — Pedig így van. — bizonygatja Gonda Éva — Szolnokon voltam kisdiák és középiskolás. Diplomát a fővárosban szereztem, a kertészeti egyetemen. A szüleim hobbytelke, meg a kislányként a nagymamám Debrecen melletti kertjében töltött néhány nyár volt a kedvcsináló. Ott szerettem meg a kertészkedést. A törzsállattenyésztő és a takarmánygazdálkodási előadó teendőivel megbízott Lászlófiné, Párnás Erika, a szarvasi mezőgazdasági főiskolai karon folytatott tanulmányai befejeztével tulajdonképpen hazajött a Tiszazugba. — Édesanyám idevalósi Tiszakürtre, itt él most, is' a nagyapám. Az irodákban és a határban dolgozók közül sokakat ismertem már kislánykoromból, nem kerültem teljesen idegenek közé a főkönyvébe került az első bejegyzés a téesz bélyegzője. Mindössze hárman váltak meg azóta a közös gazdaságtól, és heten már a törzsgárda tagjai. Mi tartja meg a fiatal agrárszakembereket a tiszazugi szövetkezetben? Az egyetemről, főiskoláról a „mélyvízbe”, a gyakorlati életbe tavaly kikerült fiatalokkal folytatott beszélgetés, amit önálló életük-munká- juk első esztendejéről vallanak — megadja a kérdésre a választ. iskoláról. A férjem, akivel együtt végeztünk és aki ugyanitt a kukoricaágazatot vezeti, cserkeszőlői. ö a szövetkezet ösztöndíjasa volt, ide kötötte a szerződése. Én pedig hozzá kötöttem az életemet. Elvállaltam tehát növénytermesztő létemre azt a beosztást, amelyben éppen szükség volt rám. A közös gazdaság szőlészeti ágazatát irányítja a legtöbb, szám szerint öt fiatal agrárszakember. Az ott dolgozó Magyar házaspár, Éva és Béla — Lászlófiékkal ellentétben — messziről jött a Tiszazugba. — Én miskolci vagyok, a férjem pedig polgári — sorolja a fiatalasszony. — Szerettünk volna a szüléinkhez közelebb, Borsodban vagy Hajdú-Biharban munkát találni, de sehol sem biztattak bennünket lakáslehetőséggel, csak itt Nagyréven. Mi pedig, amikor összeházasodtunk, elhatároztuk, hogy mindenképpen önálló életet kezdünk, ha az ország másik sarkában is. Nos. hát jól eljöttünk. Már ami a lakóhelyeinket illeti, mert a szőlő- termesztési szakdiplomát azt nem messzire innen, a kecskeméti főiskolai karon szereztük meg mindketten. — Mindig kertes házban szerettem volna lakni — mondja Gonda Éva. — A szolgálatiban a konyha és a fürdőszoba közös egy kollégámmal, egyébként a magunk gazdái vagyunk. ben tartalmasabban telnek így az esték a tiszainokai szolgálati lakásokban. Ezért is jó, hogy olyan sok itt a szövetkezetben a velük egy- ívású, fiatal agrárszakember. Magyar Béláné szerint is nagyon megkönnyítette ez a munkahelyi beilleszkedésüket, de mint mondja, méginkább segítségükre voltak abban maguk a szövetkezeti tagok. — Nekem sajnos nagyon rossz természetem van, meglehetősen nehezen ismerkedem, barátkozom. Azt tartja egy mondás, amilyen az adjonisten, olyan a fogadjis- ten. Nos, engem az utóbbi segített át az első napok, hetek nehézségein. Nagyon barátságosak, segítőkészek voltak, és azok most is a tiszazugi emberek. A pályakezdők számára fontos dolgok sorát azzal folytaja Gonda Éva, hogy nem mindegy, hogyan fogadják őket az idősebb, gyakorlattal rendelkező kollégák, bíznak-e a frissen szerzett elméleti tudásukban a szakvezetők. hagyják-e őket bizonyítani. Ami a bizonyítási lehetőségeket illeti, az ágazatvezetőnő szerint azzal igazán nem fukarkodott a téesz. — Gyakornokként vettek fel tavaly szeptemberben, most pedig a zöldbabágazatot vezetem. Ez a megbízatás valóban a mélyvizet jelentette számomra, hiszen az egyik leglényegesebb kertészeti növény ez. Persze jó érzés volt, hogy már az ágazat idei tervének elkészítésébe is bevontak a vezetők. Nem is nagyon kellett igazítaniuk az elképzeléseimen. Az időjárás azóta bezzeg alaposan módosított sok mindent. A csapadékszegény, hűvös nyár nem kedvezett a zöldbabnak. Szóval az igazi sikerélmény a munkában még várat magára. Hogy ezt a várakozást — amíg az első igazi munkasikert elkönyvelhetik — mi minden könnyítheti meg a pályakezdő szakemberek eseGonda Éva meséli: kezében a friss diplomával a Szolnok megyei Tanács mezőgazdasági osztályán kopogtatott tavaly ilyenkor elhelyezkedési lehetőség után érdeklődve. Választhatott, három tiszazugi termelőszövetkezetben is híjával voltak éppen fiatal, felsőfokú végzettségű szakembernek. Sorra vette gondolatban, Szolnok felől haladva hogyan következnek egymásután a szóban forgó községek: Cibakháza, Nagyrév, Cserke- szőlő. Az arany középutat választotta? És vajon a többiek jól választottak? — Azt hiszem igen — így Magyarné. — Sok a jó példa előttünk arra is, hogy érdemes itt letelepedni. Az utóbbi öt évben itt megállapodott fiatal agrárszakembereknek mindnek sikerült megtalálnia a számítását, anyagiakban is, erkölcsiekben is. — Mi miért ne maradnánk — kérdez vissza Lász- jlófiné. — Említettem már, hogy itthon vagyunk a Tiszazugban. Nem kívánkozik tében? A téesztől kapott sokirányú segítség között — mondja Magyarné — például az anyagiak is. — Mindannyian két. keréken, motorkerékpárral járjuk a határt, ki-ki a szőlőterületeket, a zöldbabtáblákat, vagy a három településen található állattenyésztési telepeket. Még egy kismotornak, például Babettána-k, Simsonnak a megvásárlása is nagy érvágás lett volna a kezdő fizetésünkből. A szövetkezettől kaptunk rávalót, kölcsön, már vissza is fizettük. A tiszakürti nagyközségi közös tanács elnökétől tudom, hogy Nagyréven, Tisza- inokán és Kürtön összesen kilenc venhárom értelmiségi dolgozik. Közülük hetvenötén ott is élnek a három település valamelyikén. Az agrárszakemberek vannak többségében, de vajon milyen a kapcsolatuk a többiekkel, a pedagógusokkal, orvosokkal, más értelmiségiekkel? — Korai a kérdés egy esztendő után — véli a szőlő- termesztési agronómusnő. — Mi a férjemmel, ha szabad a hétvégénk, utazunk a szülőkhöz, irány Borsod vagy Hajdú-Bihar. * Lászlóiménak katona a férje, addig míg le nem szerel nem veszik igénybe a téesztől a szolgálati lakást. A kunszentmártoni édesanyjától ingázik naponta, autóbusszal. Nincs időnk, eddig legalábbis nem volt a községbeliekkel, a településekkel ismerkedni. — Azt hiszem, — vág a kolléganője szavába Gonda Éva — természetes, hogy előbb ismertük meg, melyik határrészt hívják Cserepesnek, vagy éppen Alsósápnak, hiszen itt töltjük, munkával, az időnk javarészét. Én nemrégen kaptam egy megbízatást a tiszainokai tanácsi kirendeltségtől a település parkjának megtervezésére. Nagyon örülök neki, biztosan közelebb kerülök majd ezáltal a községbeliekhez. el az ember onnan, ahol a legnehezebb napokat, a felnőtt, önálló élet első időszakát mindenki, az én esetemben például az elnöktől a főállattenyésztőn keresztül a jószággondozókig, igyekezett megkönnyíteni. Mostanhoz egv évre leszerel a férjem, és akkor mi is kiköltözünk Ino- kára. Addig különösen igy, hogy az útiköltség nagyobb részét vállalta a téesz, szívesebben buszozom naponta Kunszentről. Gonda Éva nevet a szemüvege mögül: — Hogy végleg megállapodom-e itt a Tiszazugban? Letelepszem-e a három község valamelyikében? Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy az ország ki tudja melyik részébe megyek férjhez. Egyelőre persze kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy a kapuban lessem, ahogy mondani szokás, jön-e' értem egy herceg fehér lovon. Különben is: törvény- szerű, hogy ha jön, akkor el kell menni azzal a herceggel? Miért ne lehetne itt tartani őt is? tTemesközy F. Amilyen a fogadjisten Jó kollégára, jó barátra — erősíti meg Lászlófiné — nagy szükség van a pályakezdés időszakában. — Kell valaki,- akinek eldicse- íedhet az ember a hétköznapi munkasikerekkel, akinek panaszkodhat a gyakorlati munkában éppen hogy bele- 'kóstolókat érő apróbb kudarcok miatt, akivel szabadidejében elbeszélgethet egy-egy végigolvasott könyvről, tévéműsorról. KönnyebLászlófiné: — Megszerettem most már a jószágokat, az állattenyésztési munkát Kertes házban, társbérlővel A katonafeleség szívesen ingázik
