Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
8 Irodalom* művészet 1984. JÚLIUS 7. Szakonyi Károly; __ J úniusi reggel, szép, meleg idő. Kinyitom az emeleti szoba ablakát — s ekkor egy nagy testű madarat látok leszállni a terasz korlátjára. Hirtelenjében galambnak hiszem; de testesebb; aztán a pasztellkék tolláról felismerem, hogy kakukk. Nemigen szoktunk kakukkot látni a kertünkben, csak a hangját halljuk olykor a domboldali fák közül. Na, ez alighanem fészket keres, gondolom magamban. A kakukk máris a kerítésre száll, jobb- ra-balra tekinget, mintha azt nézné, jár-e az utcában valaki? Lesem, hol akar itt fészekre lelni. Tudja azt ő jobban, mint én, hogy a szemközti ház előtt a villanypózna tetejére, a porcelános mögé valamilyen madár odafészkelt. Mert azt veszi célba egyenest. Érdekel a dolog, soha nem voltam még tanúja a kakukk mesterkedésének. Csak a szokását ismerem, hogy más fajtabéli tojóval kelteti ki fiókáit. Figyelem. Egyelőre csak megállapodott a pózna tetején. Kíváncsian szemléli a kis szállást. A fészek üres — már úgy értve, hogy a tulajdonos nincs sehol. Csend van, reggeli csend, de a kakukk körbe-körbe- pillog, nem siet, óvatosan akar eljárni. Helyezkedik. Felülről, oldalról veszi szemügyre az ismeretlen szárnyas lakását. Tákolmány? Megbízható építmény? Úgy látom, tetszik neki. Most már közelebbről vizsgálgatja: csőrével piszkálni kezdi, beletúr. Egyre bátrabb; belefeledkezik a dologba, pár perc múlva már otthonosan rendezkedik. Hanem egyszeriben szárnysuhogást hall — visszaröppen a pózna hegyibe. Megérkezett a tulajdonos. Egy feketerigó. Az a riadt, gyors repülés. ahogy a rigó a villanydrótra száll! A kakukk látványa egészen megbénítja; ring alatta a vezeték, görcsös újakkal kapaszkodik, nem mer a kék tollú madárra nézni, marad mozdulatlan, vagy félméternyire a fészektől. Noha a rigó jól láthatta, miben sántikált, a kakukk most úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Elfordul, nézelődik a világba, megjátssza. hogy véletlenül vetette erre útja, pihen egy cseppet. A rigónak pillanatnyilag nincs jogalapja reklamálni. Percekig ülnek így egymás kö- zjelében, két idegen, hallgatásba burkolózva. A kakukk álnok tettetéssel, a rigó úri tapintattal, éppen csak jelezve, hogy jelen van. ÉgéMadaras történet szén kicsi — nemcsak a nagy testű madárhoz képest, hanem mert izgalmában összegörbed. — kínos helyzet — gondolhatja magában. — Tettes, vagy nem tettes? Rajtacsíptem, vagy eszébe sem volt betörni? A látszat ellene szól, de ki tudja? ... Ne hamarkodjuk el az Ítéletet. Különben is — a gyanakvás ronda dolog. — De az is meglehet, hogy pillanatnyi harciassága elmúlt, s most kissé gyáván gubbaszt; mit kezdjen az erősebbel? Vár. Vár a kakukk is. Egyrészt lehet benne annyi becsület, hogy ne térjen ki az esetleges felelősségrevo- nás elől, másrészt azt is latolgatja, hogy milyenek a további esélyei. Talán — gondolja — ez a rigó nem is a fészek tulajdonosa. Csak úgy erre szállt, s megült egy kicsit. Akkor pedig várni kéne türelmesen, amíg odébbáll. De a rigó mozdulatlan. Ha mozdulatlan, hát mozdulatlan — véli a kakukk —, nem pazarolhatom az időmet holmi ostoba várakozással. Töprengéssel meg' színjátszással sem tölti többé az idejét, újra érdeklődéssel nézegeti a fészket. Közelebb röppen, még közelebb — fél szeme a rigón, de az csak gubbaszt. Na, akkor lássunk munkához! És belehuppan a fészekbe, rendezgeti. Nem lesz itt semmi hiba. A rigó előbb csak odasandít. Nem akar hinni a szemének. Bámulja a nagy madarat, bámulja; szinte várja, hogy a látvány a végsőkig felbőszítse, és az indulata legyőzze jó modorát; agyát elönti a vér — betelt a pohár. Verekedni kell! Megalázó helyzet. Kétségbeesik, de nincs más hátra, muszáj küzdeni. Nem, a kakukk nem hagyja abba, nem megy el — hát rajta! A fészek peremén terem, s teljes erejéből csőrével belebokszol ellenfelébe. A kakukk felkapja a fejét. — Na, nézzenek oda! — Valami efféle van amozdulatában. Védekezik, visszavág. Furcsa módon ő érzi magát oktalanul inzultálva; ahelyett hogy kereket oldana, neki áll feljebb, meg akarja tartani a pozícióját. Szegény rigót ez végképp elkeseríti. Csőrével, szárnyával csapkod, morális igiaza teljes tudatában rigófeletti harcot vív. Nehezen bír el a kakukkal, de akkora benne á kétségbeesésből fakadó düh, hogy a nagy madár végül is hátrálni kényszerül, ám még mindig nem látja be, hogy nincs igaza, a fészek körül verdesve küzd; ott püfölik egymást a levegőben. Parázs viadal. A kis rigó győzi, egyre messzebbre kergeti a betolakodót. Végül fölé száll, lecsap rá, elüldözi. Üldözi, üldözi — mert a kakukk most már menekülne, de kap még egyet-kettőt. Légi harc. Cikázva elsuhannak a hegy felé. Már nem látom, mi történik. De a kakukk nem jön vissza. Hanem egy idő múltán a feketerigó. Megtépetten, kimerültén érkezik. Képtelen lecsillapodni, köröz a pózna körül. Talán leszállna, de indulatában még azt sem tudja pontosan, hol van. — Még ilyet! Ez jár a fejében. — Még ilyet?! Még néhány kör — aztán megállapodik a dróton. Piheg. Rettenetesen feldúlt; leginkább az bántja, hogy ennyire kihozták a sodrából. Kifújja magát. A fészekre néz, aztán sebesen széttekint. — Hohó! Nem ülhetek itt nyugodtan! — És összeszorított csőrrel a fészek fölé röppen. Nem a fészekbe, hanem a szélére, teste megnyúlik, befedi egész otthonát. A testével védi. Eltakarja. S így is marad. Nézem egy óra múlva. Még mindig ott ül, abban a tartásban. Délfelé újra kinézek. Még mindig. Meg se moccan, takarja nyújtott testtel a fészket. Ez már megrendítő. Háborgó lélekkel ülhet ott. Hite alaposan megtépázva; már nem bízik a jogrendben. Elszállna, dolga volna, ezer tennivaló várja, de hogyan hagyhatná ott őrhelyét? Ha egy kakukk csak úgy kénye- kedve szerint otthonára törhetett, ha ilyesmi fényes nappal előfordulhat, akkor minden megtörténhet! Minden! — Abszurdum! — motyogja harsány fütty helyett. — Abszurdum! Kényszerűségből ráér töprengem ni. Az is megfordul a fejében, hogy azért milyen bátor volt! Hogy helyén volt az esze. Megfutamította azt a nagy madaíat, képes volt megvédeni a fészkét. De ha ez megnyugtatja is, mégsem büszke rá. Nem, büszkeséget nem érez, inkább szomorúságot. Nem füty- työg. nem repdes. Jobb lett volna, ha nem kell átélnie ezt a harcot. Akkor most gyanakvó . sem lenne. Mert mind- úntalan, amikor már érzi, hogy rettenetesen fárasztó ez az őrködés, eszébe jut: hátha visszajön a kakukk! És megint verekedni kell. Elkeserítő. Napnyugtáig már el sem hagyja a fészkét. Gyurcsó István: Ha beszélne a kő A kövek nem beszélnek. A kő csak akkor beszél, ha egy másikhoz koccan: hangosan sikolt, szikrázik a kő, ha kővel verjük. Ártatlan napokon a kövek szótlanul ülnek a porban, a patakokba. A hegyek sziklái némák; csak földrengések idején és kődobáló indulatok óráiban hallani újra meg újra a kövek különös hangját. De ki érti beszédüket? A halottakat már nem érdekli a beszéd. Az élőknek pedig csak a kő súlya fontos. Fajka János: Kispest holnap Zománctechnikával dolgozó magyar iparművészek munkáiból nyílt kiállítás a Vígadó Galériában. Irodalmi oldalpárunk illusztrációiként a bemutatott kollekció anyagából adunk ízelítőt. A tévedés Kár tagadni, a násznép a tanú rá: az ifjú férj berúgott. Berúgott? — enyhe kifejezés. Gyalázatosán leitta magát. Úgy vonszolták ki a lakodalmi sátorból, a vígkedvű prímás tust húzott, s a kijáratig követte. A násznagyok emelték a nászágyra, akár a rongyot, de soha nagyobb baj ne legyen, a nászágy régen nem tartogatja nekik azt. mint hajdanán, a mindent türelemmel, fegyelemmel kiváró nagyszülőknek, dédszülőknek. — Gyönyörű _ alak vagy — korholja újdonsült férjét az asszonyka. — Ezt a szégyent! — sóhajt maga elé, de azért nincs benne nagy méreg, hogy is tudna ő igazán haragudni arra, aki mától fogva a hites ura, a párja. Türelemmel kihámozza tehetetlen férjét a vőlegényi ruhából, ingből. Pizsamát vesz elő, de nem tudja ráhúzni, úgy fekteti le, s az ágy mellé, minden eshetőségre számítva lavórt, az asztalra kancsó vizet tesz. Eloltja a villanyt, ő is vetkőzni kezd. Csend, csak az óra ketyeg, alszanak, nem hallják a sátorból áradó nótát. Hajnaltájt, amikor sötét van, s a kakas is hallgat még, az ifjú férj felriad. Ki kell mennie. Kótyagos fejjel végig tapogatózik a fal mentén, a konyhába lép, aztán a tornácra. onnét az udvarra. Falnak vetett háttal könnyít magán, s dörmögve visszatámolyog. Mint tojógalamb a fészkén, topog az ágy előtt, tapogat, matat, s midőn a paplanon át megérzi asszonya testét, pillanatra felzubog benne a vér, de mire ágyba bújik, gátat szab férfierejének a kótyagos- ság. Horkol, hogy szája sarkán parányi hab remeg. . Virrad. Az új asszony a szemét nyitja, s nem tudja, mi baja. Persze, az ágy. Ijedten oldalra nyúl s megsáppasztja a rá- döbbenés: egyedül van. Álra ósáág a pillanat alatt odavész, kétségbeesve méri fel sanyarú helyzetét, számot vet múlttal, jelennel, jövővel. „Itt hagyott” — nyilall belé a felismerés, mi másra vélheti férje nászéjszakai távozását. Az átkozott, a szívtipró, a gonosz, a gyalázatos, ilyen szavak kavarognak az agyában, de nem mondja, nem tudja, kimondani őket, mert úgy szereti azt a betyár embert, hogy beleremeg, ha rágondol. A botrány kelldtt a gyalázatosnak, az, hogy őt a falu előtt megalázza, eltiporja, erkölcsileg tönkre tegye. Sír, zokog az asz- szonyka, hogy szép ívű válla rángatózik. Ezt nem éli túl, már a végső megoldáson töri a fejét, s mint kínálkozó lehetőség, eszébe jut a kút. Majd dédapóra néz. Megdermed, abba emészti magát. Ám a bánat máris megzavarta, elfeledte, esztendeje nincs meg az a kút, bevezették a vizet. Hát majd a méreg, cigarettát áztat pohárnyi vízben, azt veszi magához, de előbb szépen felöltözik, hanyatt fekszik az ágyon, hogy még fájdalmasabb, még kegyetlenebb legyen a hatás. De mielőtt cselekvéshez látna, parancsoló gyomrának engedelmeskedve összekapja magát, pongyolába bújik, s kullog a konyhába, harapni való után nézni. Fájdalomtól tompult hallással is érzékeli: a sarokban levő ágyon dédapó horkol. Szegény, ősz öregember, szánalommal gondol rá az ifiasz- szony, ezt a szégyent ő sem éli túl, s magában már szinte hallja, hogy emlékeznek meg szomorú sorsáról a mindentudó vénasszonyok. „Szegény dédapám”, peregnek az asz- szony ajkáról csendesen a szavak, s szánalommal a horkoló majd megpirosodik, kezét gyors mozdulattal szája elé kapja, hogy ne hallják á felzubogó nevetést: férje tátott szájjal fújja a kását dédapó mellett, s tenyerében olyan az ősz, kónyabajuszú üstök, mint nyár derekán burkában a dió. Varga S. József
