Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-07 / 158. szám
4 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 1984. JÚLIUS 7 I Arcképvázlat I II távolságot s a boldogságot, mint üveggolyót... Szinte minden gyermek azt vágja rá a mi leszel, ha nagy leszel? játékos kérdésre, hogy tűzoltó, katona... vagy masiniszta. Földi István csöndesen mosolyog, ő az utóbbit választotta annak idején, hátlha megkaphatná a „távolságot, mint üveggolyót”, miként József Attila felejthetetlen versének kis Balázsa. Aligha sejtette, hogy a játék felnőtt korában valósággá válik. Igaz, először a mezőgazdaságba szegődött el, majd a MÁV-hoz került, azután pedig zöldre váltotta a kék egyenruhát — katonatiszt lett. Ám öt év múltán (1949-ben) mégiscsak újra a vasútállomáson mondta műszak előtt: „szolgálattételre jelentkezem ....” Nem csodálom döntését Érteni vélem valamelyest a vasút varázsát. Nagyapám, ki szintén a MÁV-nál kereste kenyerét egész életében, gyakorta magával vitt az akkor még gőzt fújtató gépbölények, a végtelenbe futó sínpárok közé. Különös, érdekes világ tetszett föl előttem. Én is megéreztem valamit abból, hogy vasút, hivatási- tudat, közösségi szellem — összetartoznak. Amint a változatosság, a pontosság, a megbízhatóság sem választható el ettől a foglalkozástól. Nagyapám is, Földi István is bizonyára hűséges tagja ennek a nagycsaládnak mondható közösségnek. Pedig nem könnyű vasutasnak lenni! A MÁV az ország legnagyobb vállalata, amely 0 órától 24 óráig szolgálatban áll, mégpedig a „kirakatban”, a kritika céltáblája előtt. Óriási a felelősség, itt másodpercre s milliméterre szabott a fegyelem, hiszen a konfliktusok lehetősége leselkedik még az apróbb dolgok mögött is, amit a szélsőségekre hajló érzékeny természetűek nem bírnak sokáig. S meglehet, mindig biztos kenyér volt a vasút, ám nem olyan vastag „karéj” jut belőle, mint kellene... „Jutalmazzák-é a hűséget? A miénket kevéssé, viszont a pestiek év végén 10—20 ezer forint hűségpénzt is hazavisznek, noha Ferencváros után nálunk, Szolnokon van a legnagyobb rendezőpályaudvar.” A vasutasnak — sokszor mondjuk — hóban, szélben s tűző napban is mennie kell. Földi István 240—260 órát húz le havonta szolgálatban, ez igen fárasztó, de az eltelt 3 és fél évtized alatt egyszer sem késett. Számos forgalmi és kereskedelmi vizsgát tett le ahhoz, hogy 1958-ban vonatvezetőj beosztásba vezényeljék. Jelenleg a Pest— Szolnok vonalat járja tolató- vonattal; munkatársaival az állomásokat szolgálják ki. Mint vonatvezető (nem mozdonyvezető!) az egész teher- szerelvényért felelős. Nem a „színpadon”, mint a forgalmisták, a kalauzok, hanem a pályamunkásokhoz, a tervezőkhöz s a karbantartókhoz hasonlóan a kulisszák mögött dolgozik. De nyilvánvaló: a MAV-nál is csak az összehangolt, együttes munka hozza meg gyümölcsét. Minek örül Földi István a legjobban? Annak, ha a vállalat vérkeringése normális, ha még több gép s szervezett, fegyelmezett munkás teszi színvonalasabbá a szállítást. S mi bosszantja? Az, ha sokáig kell várnia a szerelvény összeállítására, ha szervezetlenség miatt egyik vágányról a másikra küldözgetik. Vagy ha sok kocsi áll az állomáson, és a megrendelők nem szorgalmazzák a kirakodást, főképp hétvégeken. Szeret-é utazni a vasutas Földi István? „Hogyne, vonaton s személygépkocsin is, amit néhány éve- vettem. Eléggé elszomorító látni, hogy némely állomáson, szerelvényen szemét virít. A cégünk sem makulátlan ebben, de bizonyos, hogy az utasok is fegyelmezetlenebbek manapság. A kulturáltabb utazásért mindőnk többet tehetne”. Az utazókból s nem utazókból álló világot Földi István nemcsak a szakmán keresztül szemléli — tagja a pártnak, honvédelmi klubtitkár hosszú évek óta. 12 esztendeje új házat épített Tószege.!, ahol családjával él. Ott a kert, a nyulak; tenyésztésük régi hobbija. Fia „vízügyis” lett, talán az unoka követi a nagyapát... Két állami gondozott kislányt pártolnak, akik otthonra leltek Földi István házában. Kérdezem, azt feleli: „boldog embernek érzem magam.” Munkahelyén megbecsülik, családi élete kiegyensúlyozott — tehát „a távolságot (s a boldogságot) mint üveggolyót megkapta.” Tegnap a Kiváló Munkáért miniszteri kitüntetést vehette át a pesti Vigadóban. Sz. Tamás Tibor Nagykörösi fapipa T Minden darab egyedi mintázást igényel A Nagykunsági Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság sokirányú tevékenységének egyik érdekes ága a pipagyártás. Nagykőrösi üzemükben hazai és import alapanyagból 40—45 ezer pipát készítenek évente a belkereskedelem vészére. A marás utáni csiszolást a forma végső kialakítása követi Utolsó művelet a lakkozás Termékeik között a kommerszáru és a míves egyedi darabok egyaránt megtalálhatók Kis falvak csöndje Mintha Rófusz Ferenc Oscar-díjas filmjéből került volna ide a légy, amely repülőgép morajlásra emlékeztető zajjal köröz a jásziványi kocsma pultja fölött. A fiatalember a szeme sarkából követi a röptét, s amikor a légy egy pillanatra megpihen a pult oldalán, egyetlen villámgyors mozdulattal agyoncsapja. Az ajtónál üldögélő öreg íölneszel, dünnyög valamit, kortyint egyet a pálinkájából, aztán visszasüpped az emlékei közé: részesaratás, cselédsor, DonJkanyar, fogság, beszolgáltatás, négy gyerek, halt unoka... — A három település összlakossága — egészen friss adatok szerint — 3344, ezen belül a nyugdíjasok aránya kevés híján eléri a 40 százalékot. Különösen a két társközségben, Inokárn és Nagyréven kell számolni nagy mértékű elöregedéssel. Tiszakürtre — szerencsére — ez idő tájt nem jellemző a fiatalok elvándorlása, sőt, évről évre vannak jó néhá- nyan, akik itt építkeznek. Ehhez a legtöbb — és a legkevesebb — amit biztosítani jjjdunk: az olcsó telek; négyszögölenként 40— 80 forintért. Most is tíz-ti- zenkét fiatal házaspár építkezik. Van közöttük pedagógus, óvónő, fizikai munkás. — A két másik, egykor virágzó kisközségben mit mutatnak a fiatalok „elvándorlási” adatai? — Három évvel ezelőtt 745 harminc éven aluli élt a három községben. Két esztendő alatt negyvenöttel csökkent a számuk. Sajnos az elköltözés elsősorban Nagyrévre és Tiszainokára jellemző. — A falvak „szimpatikus” lakóhellyé tételében, a szellemi „komfortfokozat” növelése érdekében sokat tehetne a KISZ és a közművelődés. — Ez így általában igaz. Ám a valóság sok tekintetben szembeszegül az elvekkel. A három településen öt KISZ-alapszervezet működik. összesen 107 taggal. Az ifjúsági szövetség munkájába azoknak szinte lehetetlen bekapcsolódni, akik reggelente autóbuszoznak Kun- szentmártonba, Martfűre, vagy máshová, s majd csak a késő délutáni órákban érnek haza — hogy házkörüli, háztáji mezőgazdasági munkával „kapcsolódjanak” ki. Sok egyéb mellett az élet- formaváltás nehézségeit is elsősorban a fiatalabb generációk érzik meg. Ami a szórakozási, művelődési lehetőségeket illeti: bizony elég rosszul állunk, intézmények, létesítmények dolgában. Könyvtár van minden településen, de művelődési ház csak Nagyréven. Valami biztató azért akad: nemrég született döntés, hogy a tiszakürti mozitermet társadalmi összefogással alkalmassá tesszük „színpadigényes” rendezvényekre is. A párttitkár szavaihoz hozzátehetjük, hogy az étteremben hetente egyszer diszkó várja a fiatalokat, hogy nyári időszakban a közeli arborétum szabadtéri színpada is otthont ad egy-egy rendezvénynek, s hogy Tisza- kürt idegenforgalmi vonzereje (arborétum, Tisza-part) némi színt kölcsönöz a sápadt hétköznapoknak. De mindez csak Tiszakürtre jellemző, társközségeire nem. — Épp csak átutazóban vagyok itt. Pesten lakom már húsz éve, most Cserkeszőlőn üdülünk, hát „átugrottam” megnézni a szüleim sírját. Valamikor itt, Inokán gye- rekeskedtem én is, nem ilyen volt akkor ez a falu. Tele volt gyerekkel, fiatallal. Maga is látja, hallja, milyen csöndes, milyen népte- len most. Hát igen, a fiatalok nem szeretik ezt a csöndet. Nagyrév hasonló képet mutat, mint Tiszainoka. Mintha illusztrációja volna a két falu képe a közelmúltban elkészült rendezési programjavaslatnak, amelynek meglehetősen alapos, „prognózis” fejezete a következő évtizedben Nagyréven 300, Tiszainokán pedig 150 aktív keresővel számol. Oly módon, hogy „a keresők kis hányada dolgozik a mező- gazdaságban, többségük az iparban — építőiparban (tehát az eljárás, ingázás konzerválódik), és kisebb arányban a tercier ágazatban”. A jövő biztosítéka * 1 Ugyanez a dokumentum — mintegy a prognózis kiegészítéseképp — a továbbiakban így fogalmaz: „A népességfogyás megállítását, mérséklését két módon tartjuk elérhetőnek. Minden esetben a közlekedési lehetőségek és az ellátás további javítása mellett a lakóházak szervezett (tanács, OTP) felvásárlása és ezek kedvező feltétel melletti értékesítése állandó lakás céljára, kisebb mértékben ideiglenes jelleggel üdülési célra. Ezzel egyidőben a falusi és ifjúsági üdülés feltételeit meg kell teremteni.” A rendezési program készítőinek — a Cspngrád megyei Tanács Tervező Vállalat szakembereinek — elképzeléseihez csak annyit tehetünk' hozzá, hogy mindezek megvalósulásához már most minden erővel törekedni kell a fiatalok elvándorlásának a megakadályozására. A falvak szép és elhagyott házait látva ugyanakkor óhatatlanul az ember eszébe ötlenek a megye városainak már-már kegyetlenül magas lakásárai. S rögtön a követ1 kező — meglehet: irreális — ötlet: nem lehetne az ipari központokhoz, nagyobb vonzáskörzetekhez közel levő aprófalvak lakatlan, vevőkre hasztalan váró házait, valami átmeneti megoldás keretében, de szervezetten hasznosítani? Mert a másik „oldalon”, a városokban, körzetközpontokban pályakezdők, fiaital házasok sora vár lakásra. És azt sem szabad elfelejteni, hogy a kis települések létesítményei — a nemzeti vagyon nem is akármilyen részét képviselik. A fiatal engem méreget: — Nem úgy néz maga ki, mint aki Jásziványban akar házat venni. Úgyhogy megmondom magának, én ezt a tíz éve épült, kétszobás házat háromszázezerre tartom, de tán ötvenezerrel kevesebbért is odaadnám. Pedig fáj a szívem, elhiheti. Amikor építkeztünk, másképp látszott minden. Ja, derűsebbnek, ahogy maga mondja. Én idevalósi vagyok, de egy pár éve jóformán csak a hétvégeken vagyok igazán itthon. Az asszonynak még nehezebb — ő nem jásziványi születésű. Megértem én, hogy nem szeret itt lakni, meg hogy a gyerekeknek is jobb lesz Apátin. Rágja a szívemet eleget. És igaza van, mert mit kezdjen az ember 30—35 évesen Jásziványban, ahol maholnap már csak öreg és középkorú emberek laknak. Közösségeken kívül A statisztikai adatok szerint Szolnok megye 30, kétezernél kisebb lélekszámú településén, összesen mintegy negyvenezren élnek, vagyis minden tíz-tizenegyedik Szolnok megyei lakos ilyen faluban él. A csökkenő lélekszámú, „aligkomfortos”, gazdaságilag kevésbé dinamikus kis falvakban kétségkívül a fiatal generációk helyzete a legnehezebb. Meglehet, túlontúl sarkított a helyzet jellemzése, de kinek van kedve egy olyan településen önálló, felnőtt életét elkezdeni, ahol egy-két bolt van, a mozi hetente egyszer játszik, az orvos négy órát rendel, a klub, a művelődési ház vagy működik, vagy nem, az általános iskolát körzetesítették. az ipari munkahelyek napi másfél-kétórás autóbuszozással érhetők csak el? S aki netán vállalja az eljáró-bejáró életformát? Nagyon sok fiatal esetében ez bizony azt is jelenti, hogy „elvesznek” a tartós munkahelyi (szocialista brigád), lakóhelyi (klub, műkedvelő csoportok stb.) és mozgalmi közösségek számára. Mindez nem véletlenül kapott meglehetősen nagy hangsúlyt a megyei KISZ-küldöttgyűlés előkészítő dokumentumaiban és a hozzászólásokban is. Ami az állapotok ifjúsági, mozgalmi vonatkozását illeti, tény, hogy az eljáró-bejáró fiatalokat egyformán nehezen tudják mozgósítani, szervezni a munkahelyi és a lakó- területi KISZ-szervezetek. Tréfaként hangzott el a megjegyzés, aminek a háttere korántsem tréfa: a bejárók, ingázók számára talán az autóbuszokon, vonatokban, megállókban, megállókhoz közeli kocsmákban kéne valamiféle közösségi „tereket” létrehozni. Merthogy ennek az életformának a képviselői ezeken a helyeken vannak együtt, s ezek az alkalmi közösségek máj dhogy- nem homogénnek is tekinthetők. Tiszákürtön és társközségeiben — Nagyréven és Tiszainokán — szinte kristálytisztán mutatkoznak a föntebb írottak. Pongor Gyula, a községi pártbizottság titkára így „tallózott” a közelmúlt évek statisztikai adatai között: „Milyen népleien...” Tiszainoka, egy hétköznapi kora délután. Az utcákat járva, szembeötlő, milyen sok az elgazosodott kertű, eladásra váró ház. Egy kapuban üldögélő öregasszony megszólít, tudakolja, nem tán eladó házat keresek, mert ha igen, akkor ott, az szemben, a legkisebb fiáéké, eladó, igen olcsón, 150 ezerért. Mire a szomszéd ház kerítésén kikönyököl egy szikár, s valószínűleg évek óta ittas férfi, s azon nyomban felajánlja a saját házát 80 ezerért, hogy két perc múlva 65 ezerrel is beérje, de — hangsúlyozza — akkor az átírás költségeit a vásárlónak kell viselnie. Különben: a falu tökéletesen csendes, kihalt. Csak a buszmegállóban üldögél egy középkorú férfi, aki Nagy Károlyként mutatkozik be. * Természetesen balgaság volna az összes Szolnok megyei kis települőt egy kalap alá venni. Örvendetes tény, hogy vannak olyan kisfalvas térségei a megyének, amelyek dinamizmusát az biztosítja, hogy kellő számban letelepedtek a fiatalok. Tiszaörs — Tiszaigar — Nagyiván — lapunkban többször is megjelenített — példája szolgálhat jó modellként, de akadnak biztató kezdeményezések másutt is. Hogy a példák szaporodjanak, ahhoz az adott gazdasági körülmények között, önmagában kevés lesz a faluközösségek anyagi, szellemi, erkölcsi ereje ... Vágner János
