Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-28 / 176. szám

Irodalom, művészet

1984. JÚLIUS 28.

Hajnal Gábor:

Emlékek surrannak

Micsoda tavasz. Gyertyás gesztenyék alatt a búcsúszavak sokasodnak balálra érett s ifjú emberek az életről s a halálról dalolnak. Szomorú ének szedi az egekig közben emlékek surrannak köröttem elmennek egymás után ismerősök barátok szerelmek a sűrű csöndben. Mennyi halálon át szikrázva jött ez a tavasz zsendülő levelekkel s nem bánva bánatot reám köszönt. Sorsok múlt idők bennem gyülekeznek állok szirmokon ágyások között s tétován nézem árnyékát a begynek.

Mekis János;

Az ajtó mögött

E

ste tíz felé járt az idő. Odakint meleg volt odabent az étteremben meg már szinte elviselhetetlen a hőség, a bűz. Cigarettafüst, égett zsírszag, állott ruhák, izzadt testek kipárolgá- sa keveredett.

Varga Bandi először azt hitte, hogy csak tréfál ez a nagydarab részeg marha, aki most hármuk elé odákönyökölt az asztalra:

— Gyerünk, kisfiam, nem nagyon érek én rá. Jössz vagy vigyelek?

— Eriggy a fenébe. Részeg vagy.

— Én-e csillagom? Hallottátok emberek? — fordult a többiek felé.

Szaszov Jóska, az öreg ostyasütő fia, meg Gersima Pista bólintottak. Hallották. Naná, hogy hallották. Legalább történik ezen a rohadt estén valami. Már mindegy, mi. Legföljebb összerugdalják ezt a részeg barmot odakint. Készülődtek.

Varga Bandi intett. A mozdulat azt mondta: nem.

— Miért nem? — kérdezte csalódottan Szaszov Jóska, közben megnyalta az alsóajkát. — Ugyan már, miért nem?

— Hagyjátok a fenébe. Nem akar ő semmit, igaz Komám? Eszedben sincs neked verekedni ón velem. Mondd meg nyugodtan ezeknek a fiúknak, hogy csak elfogyott a pénzed, de még ihatnál egy sört. így van?

A nagydarab fickó szemén átfutott valami.

— Persze akarhatod is azt a bunyót — próbálkozott Gersina Pista. — Én benne vagyok. De legyen valaki, aki utána hazavisz, úgy gondolkodjál.

Már többen odanéztek a barátok asztalához. Ismerték őket a kisvárosban. -Kiben kivert fogak, kiben a jó murik emlékei ébredeztek. A nagydarab fickó még így részegen is megérzett valamit ebből a három emberből.

— Igazad van testvér, kérj egy sört Feri bácsinak, és nem lesz semmi baj. Majd ón vigyázok rátok — mondta bárgyú mosollyal.

— Az jó lesz. sok itt a kötekedő — mosolyodott el Varga Bandi is. — Üljél csak le. majd a Pepi gyerek visz neked sört. Az asztalodhoz — húzta beljebb lábával a negyedik széket.

A részeg intett, aztán elbotor- kált.

— Gyerünk — állt föl Varga Bandi.

Kiballagtak az étterem elé.

— Minek hagytad? — kérdezte Szaszov Jóska. — Feketére vertük volna a marháját.

— Eriggy már — legyintett Varga Bandi.

Nekivetették hátukat a falnak. Álldogáltak. Az ing lassan rájuk hűlt. Szívták a cigarettákat egymás után. Nézték a kislámpa fényében vergődő bogárakat, lepkéket. Fogyták a vendégek, az ajtó halk surrogása árulta el, meg a tétova léptek kopogása-csoszogósa a műmárvány teraszon. Szaszov Jóska egyszeresük rákezdett.

— Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok...

Szép hangja volt, halkan is énekelt. A másik kettő se állta meg sokáig, hát együtt énekeltek.

— Mutassatok utat a szegénylegénynek. ..

Akkor látták meg Jolánt, a pi- rostrikós kiskölyökkel.

Nem énekelték újra a refrént. Csöndben bámulták, ahogy a nő nehézkes léptekkel jött a járdán. A gyerek fogta a kezét.

— Nicsak. a Jolán — morogta Szaszov Jóska.

Gersina Pista fölsóhajtott. Varga Bandi ránézett.

— Menj a fenébe. Ezt a riheron- gyot?

— öt-hat éve te se így beszéltél — vetette oda a másik.

— öt-hat éve? Már akkor is az

ötszázadik voltam a sorban legalább. Na és? Én ezt már meg sem tudnám simogatni, a jóisten tegye akárhává. Nincs nap, hogy be ne rúgna.

— Mennyi idős lehet az a gyeinek? — kérdezte a Szaszov Jóska.

A másik kettő nem érzett meg semmit a hangjából.

— Kilenc vagy tíz, talán — felelte Gersina Pista.

, — Hát akkor... akár... — húzta el gúnyosan a száját az ostyasütő fia.

Gersina Pistának torkán akadt a válasz. Hogy ő? Hogy ez a vá- nyadt, taknyos kis kölyök az övé. ..?

A nő a lépcsők elé ért. Elengedte a gyerek kezét

— Várj meg itt, Bandikám. Anyuka jön mindjárt — mondta a levegőbe. Rá se nézett a gyerekre, csak ment be a kétszámyú ajtón.

Hortobágyi Zoltán;

Csöndes

nyári

este

A gyerek ott maradt, nem mozdult. Nézte a kiszűrődő fényt. Szívott az orrán.

— Tessék, itt van e, Bandi ka — ütötte hátba Gersina Pista fölsza- badultan Varga Bandit.

Az dühösen fölkapta a fejét.

— A hülye anyátokat — fordult feléjük dühösen.

— Nocsak — léptek el a faltól azok ketten.

Eriggy etek a fenébe — legyintett Varga Bandi.

A gyerekhez fordult.

— Ki az apád, Baradika?

A fiú szívott megint az orrán. Nem felelt.

— Hallod-e? Ki az apád?

— Hagyjad rá. tudod, hogy nyomott. Mit piszkálod? — kelt a gyerek védelmére Gersina Pista.

— Tán a tied mégis? — villantotta rá a szemét Varga Bandi.

— Na, ide hallgass, Bandika — guggolt oda a gyerek elé. — Szeretnél-e cukorkát?

A vézna fiúban megmozdult valami, ránézett a guggoló férfira.

— Itt van tíz forint — vette elő a zsebéből a gyűrött papírpénzt Varga Bandi.

A gyerek nyúlt érte.

— Nem úgy van az, komám. Ez a tied, ha jó kiskutya leszel, és szépen visszahozod.

Csomóba gyűrte és elhajította a pénzt. A gyerek értetlenül bámult.

— No, négykézláb, ahogy a kutyák szokták. A fogad között. Kézzel nem szabad. Eriggy, sok cukrot adnak érte a boltban.

— Ezt már megértette Bandika Hiszen ez játék. Leereszkedett a

Péntek Imre:

hívások

hívom apámat ( meghalt) anyámat

(fiam a sok házi munka... lépni sem tudok.. •) hívom a barátomat (öreg fiú, én megértelek, de most az istennek se ...) Cfel)hívom a mentőket (foglalt)

(mással beszél) a telefondoktort a hivatalt (tájékozódik)

(ki)hívom a sorsot (magam ellen)

(nem ér rá)

betonra, trikója kicsúszott a nadrágjából.

— Ugass már, a kurva anyád, de hát a pénzt kellett figyelni, mert a szél odébb sodorta, az árkádok alá, a sötétbe. Csak mászott utána.

— Ugass már, a kurva anyád, Bandika!

Ez már csattant, ezt már muszáj volt hallani.

— Vau, vauu, vauuu! — vak- kantotta el magát.

Eljutott az árkádokig, körbe- szaglászta az egyik oszlopot. Nem találta a pénzt. Még beljebb araszolt, de akkor már olyan volt a sötétség, mint otthon a kamrában, éjszaka. Megint visszamászott az első oszlophoz. A pénz nem került. elő.

— Ugass, Bandika!

— Vauuu, vauuu, vauuuu!

—- Na ml lesz, hozod már?

— Vau!

— Gyere kiskutyám, hozzad!

— Vau — vakkantott csalódottan a gyerek.

Ezek hárman már röhögtek. A kölyök határozottan nevetni való volt, ahogy ide-oda csúszkált a járdán, vékony ülepe meg-meg- emelkedett. aztán visszakoppant a térde a betonra.

Egyszerre ott kuksolt előttük.

— Na, mi van? — kérdezte Varga Bandi.

— Vau!

— Nem találod!

— Vau! — bólintott a gyerek.

— Pedig kéne, mi? Jó lenne mi? — gyűrte vissza magába a nevetést Szaszov Jóska. — Isten bizony mondom, olyan, mint egy igazi kutya. Nézd meg a pofáját!

— Ez tényleg kutya! — harsogta Gersina Pista.

Egymást átölelve röhögtek, röhögtek a gyerek felé mutogatva. Minden lélegzetvételnél elszállt egy maroknyi az előbbi feszültségből.

— A világ szukájának kölyke! — ütögette a mellét röhögés közben Varga Bandi.

A gyerek csak nézte őket. Hátra sandított az árkádok felé, föl- pislantott a fölötte magasodó férfiakra.

Hirtelen foggal belekapott Varga Bandi nadrágjába. Olyan gyorsan mászott föl a lépcsőkön, hogy annak ideje sem volt elugnani. A gyerek ott tartotta fogai között a nadrágot és morgott Varga Bandi ijedten rúgott rajta egyet. Nem nagyot, csak éppen annyit, ameny- nyit a nadrág kiszabadítása kívánt. De ennyi bor után! A gyerek oldalára dőlt. koppant a feje a betonon. Észre sem vették a nagy nevetésben. Összeölelkezve elindultak. A piac felől hozta vissza hangjukat a széli.

— Világszuka kölyke!

— Nem harapta ki a nadrágod?

— Te! Ha ez veszett, jól nézel ki! Oltasd be magad az öreg Sterc- cel! Még bajod esik. ember!

A gyerek fölállt, odament a vendéglő ajtajához. Látta az anyját. Ivott, majd nagyon bizonytalanul elindult kifelé.

— Vigyáztak rád a bácsik, igaz?

A gyerek nem szólt semmit, megfogta az anyja kezét. Csöndben lépdelt mellette az árkádok felé. A második oszlopnál ott hevert a csomóba gyűrt tízforintos. Észrevette.

— Édesanya — mondta.

J

ólán nem hallotta. A gyerek elengedte a kezét, ő csak ment tovább. Nehezen, óvatosan, lábbal tapogatózva. Bandika megállt a pénz mellett. Négykézlólbra ereszkedett, és fogai közé vette a zöld papírt. Fölállt.

— Vau! — vakkantotta összeszorított szájjal.

Futott az anyja után. A negyedik oszlopnál érte utóL

Megfogta a kezét.

„Föl kéne hozni még egy véka krumplit!” — gondolta, és hangosan ki is mondta mindjárt. Mint a kisgyerek, a homályos konyhába olykor-olykor napfényt szökkentő Renáta szokta. S mint a magaféle, egyedül élő öregasz- szonyok.

És szidta magát, olyan gyalázó- an, ahogy mástól életében sohasem tűrte volna. Mert amíg az imént azt a zsák almát kínnal- keservesen végigcipelte, kosaranként. a pincelépcsőkön, eladásra, kiment az eszéből a krumpli. Pedig főznie kell magának is, a malacoknak is.

Muszáj megint a konyhából lefelé vezető lépcsőnyílást kibontogatni. Sziszegett. Majdnem elsírta magát. A széket obébbtolni. A linóleumot fölhajtani a csapóajtó deszkáiról. Az ajtót megemelni, és a falig támasztani ; Utána ágaskodni a konyhaszekrény melletti felső kapcsolóig, ami fényt gyújt odalenn.

Ügy három esztendeje, hetvenéves karától körülbelül, egyre jobban fájt a háta. Kapáláskor, a permetező cipelésekor, a moslék- vivésnél. a darálásnál. De még olyan jelentéktelen munkában is, hogy pár maradék csalánt szedjen a jéreéinek. tojnának sárgább sárgájú. barna héjú tojást, amilyet elkapkodnak városon.

Ez az állandósult kín este az ágyába is elkísérte, annyira lekötötte a figyelmét, hogy újabban mindenről megfeledkezett. Lám, most "is majdnem a hokedlin feledte a bádogvékát, az átkozottat, hogy aztán keservesen mászhasson, négykézláb. vissza érte.

Már tartott vissza az aprószemű burgonyával, súlyos edényt ki is tette maga elé a komyhapad.l óra, mikor a baj megtörtént.

Talán a csapóajtó alját meglökhette valahogy a görbebot hátával — gondolt rá vissza később.

Mert abban a pillanatban *nég