Szolnok Megyei Néplap, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-21 / 170. szám
8 1984. JÚLIUS 21. Irodalom, művészet ockázatos vállalkozás volt, de ma már végképp elmosódnak álom és valóság partjai, s bizonyos részletekről nem is tudok számot adni, arról sem, hogy miként jutottam be a palotáiba, de egy huszáros egyenruhába öltözött hadfira például, aki a palotaőrség tagja volt,- határozottan emlékszem. Nyílt, becsületes arca volt, amit kackiás bajusz díszített, éjszakára talán 'bajuszpedrőt kötött, ahogy öregapám is; manapság kiment a divatból, de abban az időben nem volt szokatlan. A fölfelé kunkoradó bajuszt kemény edzéssel kellett szoktatni, öregapám is minden este beállította a megfelelő szögbe, majd ráillesztette a bajuszpedrőt, ami gumiszalagban végződött, s a tarkón kellett megkötni. Amikor felfelé mentem a palota lépcsőjén, rögtön feltűnt a huszáros ruha, a rangot megadó hegyesre pödört bajusz, s öregapámra gondoltam, szerettem volna szólni is a hadfinak, de sietnem kellett, mert a palotában percre osztották be az időt, s engem őfőméltósága várt. Sokkal később, amikor már lehetett utazni, Sienában álmodtam hasonlót; egy palota.márványlép■ csőjén siettem fölfelé, mindig magasabbra, de ott nem várt senki, csak az volt fontos, hogy emelkedtem a szobrokkal szegélyezett lépcsőkön, szinte súlytalanul, s akkor ott, Sienában, álmomban, az is eszembe jutott, hogy egyszer már jártam ilyen helyen. Reggel korán ébredtem, felnyitottam a zsalukat, s láttam, bogy a három királyokról elnevezett szállodával szemben már kinyitott az újságos, a bárban is égtek a lámpák. Őszi reggel volt, november, a Saürnbe- ni palota járt eszembe, de ebben a bizonytalan órában az égtájak elmerültek, az időnek sem volt jelentősége, s maga Siena is, a három királyokról elnevezett szállodával együtt, álomnak tűnt. Ma már, könnyelműen, az idő árjában, az olasz borok gondtalan mámorának emlékével, akár azt is mondhatnám, hogy a Saiimbeni palotában jártam, s ez természetesen igaz, de az emlék ott, Sienában, a három királyokról elnevezett szállodában, ami — határozzuk meg közelebbről is — a Via di Cailzoleria kiszőgeliéséfoen áll a Piazza Tolomei közelében, egybefolyt az álommal, bár ma már nem lehet megállapítani, hogy valóban álóm voltáé, vagy inkább a valóság lenyomata egy másik valóságon. Sienában természetesen mindez egyszerűbb volt: a Piazza Tolóméitól a Bamdhi di Soprán át néhány lépés csak a Piazza Saiimbeni, gőgös palotájával, a múlt címerével. A múltra egy másik álom rakódott, melyhez ugyanolyan márványlépcső vezetett, a fordulóban büszke szobrokkal, s időtlenségük nem kérte számon a századokat, mert a lét önmagát jelentette, s aki végigrohant emelkedő fokain, akár az idő lajtorjáját is járhatta, vagy annak a másik palotának kimért lépcsőit, ahol huszáros ruhába öltözött had - fiiak sorakoztak, kackiás bajusz- szal, a kötelesség teljesítés közönyével. Sienában könnyű volt álmodni erről a ködben ringó délelőttiről, a szerény jelzőt sem kérdezve, melyből az évszakra lehetett volna következtetni, egyébként isiháború volt, amikor az évszakok is beolvadnak a pusztulásba. A főméltóságú úr roppant íróasztal előtt ült, s a jelenség fokozatosan tárul fel előttem, mert a kék libériába öltöztetett szolgák lassan, ünnepélyesen nyitották ki az ajtó két szárnyát, melynek négyzetében jelent meg őfiőméltó- sága feje, majd a tér, üressége kiáprázatával, lenyűgözően emelte ki az orosziánlábakon álló íróasztalt, mögötte a főméltóságú úrral. Katonai egyenruhát viselt, feje a vállán magasodó arany lapok közül emelkedett ki, szoborra emlékeztető közönnyel. Már várt, amikor beléptem, rögtön intett „jöjjön közelebb”,— mondta jóságosán, s mintegy a semmiből emelve ki karját, intett, „ü3|jön le”. Mindebben nem volt előzékenység, vagy leereszkedés, a következő mondat már parancsolóan is hangzott „na mutassa!” — mondta türelmetlenül, majd mint aki enyhíteni akarja fölösleges fölényét, hozzátette, „hát akkor lássuk”. Aktatáskámat, amit a szék ^lábéihoz támasztottam, sebes mozdulattal kaptam föl, térdemre tettem, és kinyitottam. — Néhány fényképet kell megmutatnom — mondtam, de nem néztem föl —, szeretném, ha figyelemre méltatná főméltóságú uram, — mire könnyedén megjegyezte, „no lássuk végre”, mintha pikáns dologról lett volna szó, s kezét lassan kinyújtotta. Az aktatáska zárja nehezen, nyikorogva működött, nem is nyílt ki rögtön, s idegesen arra gondoltam, hogy mennyivel másként történnék mindez másutt, például Sienában, talán a Saiimbeni palotában, vagy bárhol, mert ebben az időjáték- bam minden, ami volt, magában hordta esetlegességét is, s az sem lett volna meglepő, ha ugyanabból' az aktatáskából a firenzei ha- dikószületekről is veszek elő fényképeket, akár olyanokat is, meVajaid járt palotában lyeken határozottan fel lehet ismerni a városfalakon serénykedő Michelangelót; ebben a rejtelmekkel zsúfolt világban csak a valószínűtlen. hitelesíthetett mindent. Átnyújtottam a képköteget, s ahogy kezünk találkozott az íróasztal fölött, őfőméltósága arca megkeményedett, vonásaiból gyanakvást olvastam ki. — Azt mondta, meg kell mutatnia néhány fényképet. Ezek szerint valaki megbízta ezzel, s tudni akarom, ki a megbízója? — Eriről nem érdiemes beszélnünk. Tényekről van szó, s bár ezek jövőbeni tények, annyira fontosak, hogy a neveknek nem kell jelentőséget tulajdonítanunk. — Natürlich, vannak esetek, wie sagt man, szóval magának is van neve, — s egy füzetben kezdett lapozni, amit eddig nem vettem észre íróasztalán. — Csányi — mondta, föl se emelve fejét a füzetből. — Jól mondom? Történelmi név. — Valamennyien a történelem szereplői vagyunk, főméltóságú uram. A múltra lehet hivatkozni, de érvelni csak a jelennel leheE. — Aha — mondta, de látszott rajta, hogy nem érdeklik szavaim. — Hol hagytuk abba? Kevés időm van. A fényképek zörögve hullottál: az asztalira, ahogy kiszórta őket a borítékból. Keze, melyen fáradt, szürke erek futottak át, fürgén maga elé terítette a képeket, némelyiket fel is emelte, közel a szeméhez. — Nem értem — mondta gyorsan. — Hogy úgy mondjam ... — Történelmi képek — válaszoltam. — Így is mondhatnám, dokumentumok. — De magyarázza meg, kérem, hogyan készültek? Ha nem csalódom, eredeti fotók. De épp az eredetiségük csal meg. Nem szeretem a technikai trükköket. — A történelem a folyamatot jéllenti, a technika pedig ebben az esetben megelőzte az időt, de nem hamisította meg. Hosszan nézte a képeket, majd korához képest gyors mozdulattal felállt, és az ablakhoz lépett. A mélyben a Duna látszott, szürkén, kegyetlenül közönyösen, felette hidak íveltek át, pontosan úgy, ahogy az útikönyvekben látni. „Nézze csak” — mondta majdnem kiabálva, s az ablakhoz siettem. A látvány a bizonytalan évszak szűrt fényében is szép volt, magán hordva a főváros közismert jellemzőit, csak az zavart, hogy a tények véglegesnek hitt dimenzióban tudomást sem vett a történelemiről, melynek riasztó dokumentumai már ott hevertek az asztalon. — Nem értem — mondta a nagyúr —, de mit akar maga velem? — Ezek .a képek a jövőt ábrázolják. Mimdösze erről van szó. Ekkor már ismét az asztalnál állt, egyenként felemelte a képeket, s rövidlátó szeméhez tartotta. — Ügyes, határozottan ügyes — mondta. — A hitelességében nincs okom kételkedni. De hogy is mondjam — s közben füzetében lapozott —, kedves Mányi... — Csányi — javítottam ki. Bosszúsan nézett rám: — Mindegy. Ne szakítson félbe! Szóval ügyes, határozottan ügyes fotográfus munkája De akkor sem értem. Ezeken a képeken valamennyi Duina-hidat leromboltak, itt a házaknak csak a fala áll, vagy az sem, nem is tudom, hol lehet... „ — A József körút... — ...szóval nem is tudom,meg ezt sem, talán a Bazilika? — rám néz, nem vár feleletet. — Mindegy, ne szóljon közbe, elhiszem, csak azt mondja meg, kedves Mányi, mit akar ezzel? — Ezek a fényképfelvételek jövőre, tehát 1945 tavaszán készültek a lerombolt fővárosról. — Igen, igen, de akkor sem értem, hogy mit akar ezzel? — Egy fotográfus, ahogy a főméltóságod mondta, határozottan ügyes fotográfus, mert a jelző mindenképp illik rá, előre elkészítette ezeket a képeket. — Vagyis egy évvel előre dolgozott — s tétován mosolygott, de maga is érezte, hogy a tréfa értelmetlen. — Mégis, hát mit akar? — csattant fel a hangja, de ahogy a képekre nézett, megenyhül,ten folytatta: — Szóval, mit akar, kedves Lányi? Sokkal később, amikor Sienában a három királyhoz címzett szállodáiban álmomban a Saiimbeni palotában jártam, ahova másnap valóban elmentem, a portás, aki golyóálló műanyag fülkéjében ült, megállított, s ki is nyittatta velem a táskámat; olcsó, vacak táska volt, Firenzében vettem, a Standéban, mert épp árleszállítás volt, egyébként 'borsának hívják az ilyent, ami műanyag szatyrot épp úgy jelenthet, mint tőzsdét, templomi perselyt vagy herezacskót; a fogalmak az életben is összeku- szálódnak. A portás persze bombát keresett, de csak néhány képeslap volt a táskámban, egy füzet, amibe előző este írtam, s az volt az érzésem, a portásnak nagy örömet szereztem volna egy bombával, amit oly régóta keresett kitartóan, s természetesen hiába. De Siena és a Saiimbeni palota az időfolyam másik pontján jelent meg, s amikor a három királyokról elnevezett szállodában újra fölmerültek a múlt képei, független voltam az időtől, s az is teljesen közömbös volt, hogy 1944. meghatározatlan évszakában jártam-e egy olyan jelenben,, melynek tényeit később a Saiimbeni palota is jelenthette volna. — Tehát — mondta őfőméltósága, de ahogy kiléptem a Saiimbeni palotából, kezemben a többértelmű borsával; és emlékeimmel, botladozva az idő átlói között, minden egyszerre rejtelmes lett és megfejthetetlen, mert 1944 valamelyik napján járhattam vokia más palotákban is, táskámba rejtett árulkodó fényképekkel, s az egyiken talán a Firenze falain szorgoskodó Michelangelót is fel lőhetett volna ismerni. — Nézze, Száli — s úgy fogta kezébe a fényképeket, mintha gyanús rovarokat kellene rendeznie egy gyűjteményben —, én anélkül, hogy firtatnám a fotók eredetét, elfogadom, hogy 1945 tavaszán készültek. Már nincs is olyan sok idő addig, ez is hitelességük mellett szól. Tehát valami furfangos fotográfus, verfluchter Kerl... Tehát arról van szó, hogy a dunai hidakat, amelyeken ebben a pilanatban még élénk a forgalom, felrobbantják. Házakat is lerombolnak, íme, itt már látható is. És Budát! — kiáltott fel. —- Nézze, csak, mintha ez lenne a királyi palota! — Ez a történelem — mondtam megadóan. — Pontosabban a történelem egy olyan metszőpontján állunk, ahonnan több út vezet a jövőbe. Nem mindegy, hogy melyik úton indulunk el. — Tetszetős, amit mond, kedves Kádi, vagy Káli, mindegy, ne szóljon közbe. Tehát arra akar figyelmeztetni, hogy az események jelenlegi menete a főváros lerombolását eredményezi. — A fényképek a leendő tényeket örökítették meg. — Wircklich, nem vonom kétségbe. De ne tételezze fel rólam, hogy ezt én idéztem elő. Igaza van, valamennyien *a történelem szereplői vagyunk. — De nem egyformán vagyunk felelősek. — Na ja, na ja — mondta majdnem kedélyesen. — Természetesen sajnálni fogom, ha Budát is lerombolják. Azt is meg kell fontolnom, hol fogunk akkor lakni. Az egész ország csak nem pusztul el? — De főméltóságú uram, gondoljon arra, hogy mennyit kell szenvednie ennek a népnek! — Freilich. Ennek a népnek sajnos olyan a történelme, hogy is mondjam? No, köszönöm, hogy figyelmeztetett. Ilyen körülmények között gondoskodnom kell egy megfelelő és biztonságos kastélyról. A biztonságunkról van' szó, tehát jól meg kell gondolnom. — És a nép biztonsága? Főméltóságú uram... — Szerényebb is megteszi. És még a személyzetről is gondoskodnom kell. — De a nép, főméltóságú uram. Már eddig is százezrek pusztultak él a háborúban. Deportálások vannak, bombázások ... történelem menetével nem szállhatok szembe. A lelkiismeretem tiszta, ezt vallom a történelem előtt is. Most pedig menjen, intézkednem kell, menjen, igen, menjen... Már említettem, hogy később valóban jártam a Saiimbeni palotában. A műanyag kalitkában élő portásnak gyanús volt a táskám, kinyittatta, matatott is benne, de bombát akkor sem talált. — Mátyás Ferenc: Végső kaland Öreg paraszt megy a réten, sír utána fehér háza, viszi a csendőr-idő, tán életfogytiglan a város beton-börtönébe, ahol összkomfortos cella várfa. Pincéjéből kivadultak az emlékek darazsai, üres hordóként kong a csönd, mintha az utolsó lovát most soroznák háborúba, s azt kéne neki hajtani. Fut utána a halott hold, mennének a napraforgók, piros csöcsű szőlőtőkék, - de miként ö, azok is csak gyökérlábon azt figyelik, hogy a Göncöl merre fordul. Fordulna ám, hogyha tudna, eltakarják a műholdak, hírközlő, s mi mindent közlő istenátkok, - csak a város, hol megszáll majd, maradjon meg, s legyen ott' virradat holnap. Ej szakad rá, mikor beér s véget vet végső kalandja, bukdácsol az óriás házak közt, nem köszön vissza senki, csak egy befalazott akác, oly kicsi már, mint egy hangya. Csányi László: a saiimbeni
