Szolnok Megyei Néplap, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
8 Irodalom, művészet 1984. MÁJUS 5. Ikrek hava Napló a gyermekkorról Hetvenöt éve — 1909. május 5-én — született Radnóti Miklós Különösen sokat gondolok Ágira, a kishúgomra mostanában. Nem láttam évek óta már. Sokáig egy kisvárosban lakott, a nagy fekete hegy tövében, most egy idegen ország messzi székhelyén él a férje mellett. Nagyon szeretjük egymást, így hát alig levelezünk. Erős ez a szeretet, nincs szükség levélbeli bizonyítékokra, évente egyszer-két- szer, ha írok, évente ötször-hatszor ír. De sokszor gondolunk egymásra, sokszor fülelünk , egymás felé. Ismerjük egymást, pedig alig éltünk együtt hét-nyolc évet életünk elején, nyolc éves volt s én tizenkettő, mikor elszakadtunk. Izgalmas gyerekkor volfo az, háború vonult és forradajmak táncoltak körülöttünk. Egy nagy kaszárnya mellett laktunk, ahol folyton cserélődtek a katonák, s folyton harsogott a trombitaszó. S mindig mást harsogott. A nagy palota közelében laktunk, lépcsőin a nap minden szakában, esőben és napsütésben éljenzett, lebzselt, várt a nép, hajbókolt, vagy ítéletet hozott a hatalom. A történelemben ácsorogtunk, vastagbetűs újsághírek közt játszottunk a palota előti téren. Mostanában különösen sokat gondolok Ágira, s ha rágondolok, egy mondat lejtését hallom, izgatott kislányhang mondja a mondatot s indulatba hoz. Mikor a hangot hallom, az asztalnál apa ül, kigombolt, fakó katonakabátja mögül kifehér - lik az ing. A mondat lejtése kísért, a szavakat keresem. Lehajtom a fejem, hallgatózom. — Aztán levágták a fejét és egy ládába dugták! — íme a mondat, Ági meséli. Lelkesen hazudik, nagy, barna szeme izgatottan, lobog a nyakába kötött fehér asztalkendő fölött. Ö ül a legmagasabban, két párna emeli a tányér fölé. Egymásra pillayitunk. — Szóval agyonlőtték, aztán még a fejét is levágták? — kérdezte egy gondolatnyi csönd után mosolyogva apa. — Igen — bizonygatta Ági —, ilyen hosszú, görbe késsel! — Széttárt karral ül, úgy látszik, mintha felemelkednék párnáiról, a hazugság emeli, szinte röpül, ragyog: egyik kezében kanalait, másikban egy nagy vastag ceruzát szorongat. A kanálról csöpög a tejberizs. — Hazudik! megint hazudik! — szóltam most hirtelen és keményen, magamhoz tértlem az ámulatból. Ági meséi mindig csodálkozással töltöttek el, s ez a csodálkozás gyakran elnyomtá a dühöt, de most kitörtem. Most előttem fejlődött, nőtt óriássá a hazugság, nemcsak az izgalmas továbbfejlesztés tanúja voltam, hanem valóságos művészi teremtésé, a közösl élmény szinte eltűnt, s ez felizgatott. Ügy éreztem most már, hogy semmi sem igaz az egészből. Ági találta ki. Ági találta ki az egészet, délután se volit még, s ez nem vacsora most, csak ebéd. A délután megrendített, és épp ezért a tudat mélységeiben lappangott immár, múlt volt, vagy múlt se volt már, álomi időtlenségben élt a többi bujkáló emlék! között a mélyben, ahonnan lassan bukik majd fel apró villanásokból, ízekből, illatokból, mozdulatokból s hangokból, hangokból rakódik újra össze, véglegesen, hűen és örökre. Akkor persze még nem tudtam, ezt, csak nagyon személyes ügyemmé lett hirtelen Ági lódítása. Apának a feje fájt ebéd után, lefeküdt. Gombazni akartam menni a harmadik emeletre, de anya rámbízta Ágit. — Menjetek a térre — terelt ki bennünket, és! bezárta az ajtót. — Lali! — ordítottam elkeseredetten. Lali megjelent fölöttem, kopasiz feje fehéren világított és várakozón hajolt át a rácson. — Most el kell mennem! — szóltam fel. Nem vártam meg a választ, dühösen, kettesével lépve a lépcsőn, lefelé csörtettem. Zsebembén zörögtek a gombok. Ági a korlátba fogódzva, lihegve mászott mögöttem. A kapuban megfogta a kezem, és boldogan pislantott fel rám, hogy vele kell maradnom, hogy fognom kell a kezét, s a térne kell mennünk. Egy kicsit kaján, diadalmas' örömmel élvezte a helyzetet. Elindultunk a tér felé, a járda szélére szorítottam, a járdáról le a kocsiiútra. Ági felkapaszkodott, erőlködött, ellenállt, és néhány lépőn után újra lent volt az úton, a járda mellett. Kissé buta és unalmas játéknak vette, pedig én bosz- szút álltam, s mire a térre értünk, meg is nyugodtam. Ha1 már itt vagyunk, játsszunk — gondoltam bölcsen —, sl Ági boldogan játszott, lapos kavicsokat gyűjtöttünk, betűket raktunk ki velük az egyik pádon, bogarat fogtunk. A tér üresi volt. Átmentünk a szomszédos palotához és egy éles, kővel karcolgat- tunk a lépcsők fokaira. Az ebédutáni csönd hirtelen megkeményedett, majd ütemes zaj hangzott. Fegyveres katonák jöttek a térre, egyszerre léptek, egy szakállas, fáradt katonát fogtak közre, piszkos; ruhában, öv nélkül, fegyver nélkül, lépést tartva gyalogolt köztük. Felhő úszott a nap elé és még melegebb lett most Felálltunk és néztünk. Ági kicsit mögém állt és belémkapaszkodott, a térre torkolló utcákból emberek siettek felénk, tömeg verődött össze, elénk álltak és körénk álltak, nem láttunk semmit Álltam és! verejtékeztem. Valami borzalmas történik, éreztem. Körülöttünk az emberek ruháiból dőlt a meleg. Fölnéztem, az ég siziürke volt. És akkor Ági hirtelen elenged és csúszni, furakodni kezd a lábak között rákiált oki s eltűnik. Rám- bízták és most eltűnik. Mindig fogd a kezét, te vagy a nagyobb, fiú vagy, vigyázz a húgocskádra — kezdett beszélni bennem egy ismerős, meleg hang. Rémülten utána vetettem maga|m, valakinek a lábára lépek, valaki a fejemre üt, viszszarántanak, morognak. Végül fáradtan Ági mögött állok és fogom a könyökét. A katonák sízoros, rövid sort alkotnak a széles lépcső alján, a hátuk egyforma és vállukhoz szorítják a fegyverüket. Feljebb a szakállas katona áll, széles, fekete kendővel kötötték be a szemét. Valaki kiállt, dörren, fehér füst száll, a bekötöttsizemű áll még,' féltérdre hull, előre esik, gurul két lépcsőfokot és fekve marad. Űjra kiáltanak, egy ember elénk áll, csiíkos barna kabátja és fekete bőrnadrágja van. Ági látni akar, belekapaszkodik, úgy próbálja eltolni onnan. — Mars innen! — morog valaki és taszigál- ni kezdenek hátrafelé. A tömeg mögött állunk, kócosán és izzadtan. Ági izgatottan rámnéz. Átfogom a csuklóját és vissza- baktatunk a térre. Egy pádon ülünk. Biztos egy gyereklopó cigány volt, súgja Ági, már kerekedik benne a mese. Nem válaszolok, újra süt a nap. Egy káposztalepke száll Ági szoknyájára, megfogja, szárnyai kis izzadj, ujjaihoz tapadnak. Később komolyan beborult s csöndesén hazamentünk. Én Lalihoz rohantam, gomboztunk estig. Az esti asztal fölött most újra suhogott a délután. Ezer katona volt, vörös ruhában, trombitáltak, a lépcsőn gyereklopó cigány állt, vér folyt, egészen a padokig. A lámpa ingott. — Hazudik! megint hazudik! — sikoltottam, másodszor már bor- zongva sikoltottam. — Csönd! Egyetek és vége legyen már! Ági össfcedisznólkodod a térítőt! — csattan jinya hangja. Ági behúzott nyakkal kikanalazza atej- berizst, lemászik a székről és a sarokba ül. Babát öltöztet, de közben rám-rámvilian, mérgesen a szeme. Eszünk. Ági hirtelen újra rámnéz s kiabálni kezd, csak úgy sivít a hangja: — Te vagy a hazug! Nem én! Hazug, hazudós, hazudós! — Apa össizerézzen. — Ha nem lesz csönd mindjárt!... Ha válaszolni mersz! Megköszönöm a vacsorát, a dívány sarkába kuporodom, egy háborús novelláskönyvet olvasok hetek óta. Címlapján a behavazott fejfa körül hét katona áll fedetlen fejjel, a vállukon hó. Sírnak, de a könyvben vidám történet is akad s ezeket szeretem, a többi rémít. A katonák léghajónak nézik a felkelő teliholdat és rálőnek — erről szól az egyik. Vidám tévedés a másak történet is. A mézet nyaló medve fejebúbja kivillan a bokrok körül, kozák kucsmának vélik, körülkerítik a helyet, s mikor kiderül a tévedés, leülnek a fűre nevetni. A medve közben eltűnik. Ezt a históriát böngészem újra most, de nem tudok figyelni. Izgatottan lapozok át a véresebbek fölött, a Petőfimre gondolok egy pillanatra, de nem megyek érte. Ülök és valami motoszkál bennem, valami tisztázatlan szorongás. Radnóti Miklós: Gyökér A gyökérben erő surran, esőt iszik, földdel él és az álma hófehér. Föld alól a föld fölé tör, kúszik s ravasz a gyökér, karfa akár a kötél. Gyökér karfán féreg alszik gyökér lábán féreg ül, a világ megférgesül. De a gyökér tovább él lent, nem érdekli a világ, csak a lombbal teli ág. Azt csodálja, táplálgatja, küld néki jó ízeket, édes, égi ízeket. Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény. Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett. Aludj Mindig gyilkolnak valahol, lehunyt pillájú Ivölgy ölén, fürkésző ormokon, akárhol, s vigaszul hiába mondod, messzi az! Sanghaj, tvagy Guernica szívemhez éppen oly közel, mint rettegő kezed, vag\y arra fenn a Jupiter! Ne nézz az égre most, ne nézz a földre sem, aludj! a szikrázó Tejút porában a halál szalad s .ezüsttel hinti be az elbukó vad árnyakat. Majális A hangraforgó zeng a fű között, s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözők helyett a lányok kerítik, mint tüzes (virágok. Egy lányka térdrehull, lemezt cserél, a háta barna, lába még fehér, a rossz zekén kis lelke1 fellebeg s oly szürke, mint ott fönt a fellegek. Fiúk guggolnak és parázslanak, az ajkukon ügyetlen szép szavak, duzzasztja testük sok kicsiny siker s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell. Lehetnének talán még emberek, hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen. Hasonlatok Olyan vagy. mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz, s rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák, s akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő, olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát s nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát, és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst — és néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany, — ha megharagszol, épp olyan vagy, mint az ú mélyhangú, hosszan zengő és sötét, s ilyenkor én mosolyból fényes hurkokat rajzolgatok köréd. Tajtékos ég Tajtékos égen ring a hold, csodálkozom, hogy élek. Szorgos halál kutatja ezt cl kort s akire rálel, mind olyan fehérek. körülnéz néha s felsikolt az év, körülnéz, aztán elalél. Micsoda ősz lapul mögöttem újra s micsoda fájdalomtól tompa tél! Vérzett az erdő és a forgó időben vérzett minden óra. Nagy és sötétlő számokat írk.ált a szél a hóra. Megértem azt is, ezt is, súlyosnak érzem a levegőt, neszekkel teljes, langyos csönd ölel, mint születésem előtt. Megállók itt a fa tövében. lombját zúgatja mérgesen. Lenyúl egy ág. Nyakonragad? nem vagyok gyáva. gyönge sem, csak fáradt. Hallgatok. S az ág is némán motoz hajamban és ijedten. Feledni kellene, de én soha még semmit sem feledtem. A holdra tajték zúdul, az égen sötétzöld sávot von a méreg. Cigarettát sodrok magamnak, lassan, gondosan. Élek. Mola György: Hogyan lett négerré Szabó Károly? Hétköznapian. Soltvadkerten járva akadt néhány üres órája, legyalogolt tehát a közelben levő tópart üdülőtelepére. Végigjárta a nyaralókkal szegélyezett földutakat, a kerítésen át alaposan szemügyre vette a különösen szép és különösen ronda nyaralókat. Közben felfigyelt arra, hogy az előbbiek pázsitjain általában napozgatott egy- egy különösen szép nő, míg az utóbbiakban elvétve sem. A felületesen megfigyelt jelenségből persze nem kívánt — később akár előítéletté is csontosodó — következtetést levonni, inkább a nyíl irányába fordulj amelyet a vastag kék betűkkel pingált BÜFÉ felirat alá mázoltak narancssárga míniumos festékkel. Űjabb gyaloglás következett a hamokbarázdás utcákon, a nap forró lehelete kellemetlen izzadságot kényszerített a nyaka és inggallérja közé. Már a kempinghez érkezett, amikor végre felfedezte a rikító, citromsárga fabódét. Az alumíniumlemezzel borított könyöklőnél azonban nem ácsorgott senki, erős rács feketél- lett a bedeszkázott pult előtt. Kiszáradt torokkal si izzadtságtól csapzott hajjal dőlt az egyik fához láncolt asztalra, és azon törte a fejét, vajon a különösen szép nyaralók különösen szép tündérei hol jutnak ilyenkor egy üveg sörhöz. Míg ezen morfondírozott, pillantása vé- gigsiklott a kamping kerítésén, s ha nem mert volna is megesküdni rá, de úgy rémlett neki, hogy egy STRAND feliratú táblát lát a szögesdrót legtávolabbi része fölött táncolni. Sóhajtott, s elindult, hogy legyűrjön még négyszáz métert. Szerencséje nem hagyta el, a gondosan kiépített kerítés túloldalán, a füves homokon rengetegen napoztak, távolabb; a nem túl nagy tóban pancsoltak, messzebb széllovasok színes vitorláit lebegtette a szél. S ami a legfontosabb, a strand túlsó vége felől párás sörösüvegekkel közeledtek a férfiak. Az utat azonban egy PÉNZTÁR feliratú tábla alatt hatalmas székben elnyúló, iszonyúan kövér asszony torlaszolta el. Hősünk igyekezett megkörnyékezni, miután megtudta tőle, hogy a közelben ez az egyetlen hely, ahol sört mérnek. Az asszonyság azonban hajthatatlan maradt, változatlanul azt mondogatta, hogy „honnan tudhassam én, nem-e akar mégiscsak ott maradni?” Gyanakvása a kezébe nyomott tízes után sem enyhült igazán, de morogva elhúzta mázsás, szúnyogcsípéses lábait a szűk kerítésrés elől. Hősünk a célegyenesbe érkezve kissé nyugodtabb tempóra váltott. Óvatosan lépkedett a leterített: törülközők, pokrócok között, s némi irigységgel szemlélte a napolajreklámok manökenjeihez hasonlóra sült vállakat, combokat. Azután egy pad mellett haladt el, melynek támláján öt feketébe öltözött fiú ült. Fekete csizma volt a lábukon, vékony fekete bőrnadrágot ési fekete ujjatlan trikót hordtak, amely csaknem szétrepedt duzzadó izomkötegeilktől. Kitérni semmiképpen nem lehetett, az ágyéka magasságában hanyagul lengedező csizmák előtt vezetett az út. Hősünk igyekezett nem venni róluk tudomást, árrv amint feltűnt mellettük, azok hirtelen abbahagyták a röhögcsélést. Pillanatnyi csönd után a középső fiú, nyilván „a főnök” rideg hangon megszólalt: — Geny- nyes néger. Hősünknek kalimpálni kezdett a szíve, sí egészen lelassultak a lépései. — Szétverem a pofáját az ösz- szesnek i— siziszegte a főnök jobbján ülő. — Beléjük vágom és megforgatom — üvöltötte egy harmadik, s rugós tőr kattant a kezében. Hősünk időközben elhaladt a csizmakordon előtt, s érzékelte a vibráló külvilágból, hogy néhányan kényszeredetten ugyan, de röhögnek a szomszédos törülközőkön. „Fehér vagyok. Apám, anyám is az volt” — igyekezett erőt venni magán, de a gombóc nem oldódott a torkában. Rendelt egy sört, s mohón kutatta, van-e másik kijárat, vagy legalább valami hasiad ék a kerítésen, ahol feltűnési nélkül megléphet. Ilyet azonban nem tudott felfedezni. Miközben elhúzta a szájától a sörösüveget, úgy látta, hogy fehér keze már egészen a csuklójáig négerbarna, Döbbenten odakapott, elejtette a sörösüveget. Csakhogy a másik keze is olyan volt, ráadásul szemmel láthatóan kústzott válla felé a barna sáv, újabb és újabb fehér bőrrészeket nyélve el. Megtapogatta az arcát, mert nem talált semmilyen tükröződő felületet, könyökéről éppen akkor tűnt el az utolsó négyzetcentimétemyi fehér bőr is. — Szóval néger vagyok — mondta ki magában, s ekkor eltűnt a torkát szorongató gombóc. Néger, néger, néger... ismételgette, s fagyos nyugalom lett rajta úrrá. Kórt egy újabb üveg sört, szép lassan kortyolgatta az üvegből, időnként az órájára pillantott. — Na, már teljesén négernek kell lennem — gondolta. A pultra tette az üres üveget, a pad felé pillantott, s komótosan elindult a csizmák irányában a kijárat felé.
