Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
10 SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 1984. ÁPRILIS 4. Kunhegyes új horizontjai A 65 éves kunhegyesi dr. Türmer István annyira ismeri a környéken élő emberek életmódjának fél évszázados változásait, hogy még ma ,is több helytörténeti kutató keresi fel, kéri véleményét, ha krónikásként szeretné vallatni a tovatűnt évtizedeket. Ebédre só és hagyma Régi alföldi mondás szerint ,,ki minek nem mestere, hóhíra az annak”. Nincs becsülete a hozzáértés nélkül, unottan végzett munkának. Ambíció pedig akkor van, ha az ember látja munkája értelmét, ha van nemes célja, amiért érdemes munkálkodnia. Az egyik embert a becsvágy sarkallja, a másikat a család boldogulása, a harmadikat a közösség ügyének önzetlen szolgálata, vagy akár mindezek együtt. Legyen az átlagból való kiemelkedés indoka bármi, az a lényeg, hogy sok minden van, amiért _______érdemes élni________ — A községet elhagyva, a tiszaszentimrei úttól jobbra, fás, bokros terület húzódott, balra meg, ahol „kinőtt” az ipartelep, egykoron ggzda- földek terültek el. A napszám itt egy pengő volt, és a dologidő napfelkeltétől napnyugtáig tartott. Nyáron már hajnali négy után kint kellett lenni a földeken. Az ebédet tarisznyából ették. A zsellérek, napszámosok fele általában nem vágott hízót, így bizony az ő ételük, ahogy a nóta is mondta: Van vereshagyma a tarisznyába — volt délre. A sütnivaló tököt ünnepnapra zsugorgat- ták, krumplisvermekbe rakták, hogy sokáig elálljon. Vacsorára rendszerint gör- hét haraptak. Ipari munkás alig akadt, néhány gépészt, molnárt, kovácsot leszámítva — emlékezik vissza Türmer István. Vajon hogyan lett ebből' a hajdani agrárközségből olyan település, amelyben napjainkban már a foglalkoztatottak 47 százaléka ipari munkával keresi a kenyerét? A sorban mindenképpen a Vízgépészeti Vállalat gyáregysége kívánkozik az élre. Valaha, a jelenlegi irodaház helyén, udvarán néhány műhely árválkodott. A helyiségekben magán-cséplőgépeket, traktorokat javítottak. Az államosítások után, 1949. március 15-től a Hortobágyi Öntöző Vállalat nevet vette fel Kunhegyes legelső ipari üzeme. A „hőskor” egyik tanúja Csala Lajos lakatos és motorszerelő, aki már a 34. A gondokról? Ezt az idősebbek tették szóvá. Nem irigykednek a fiatalokra azért, hogy vállalati ebédlő, öltöző, zuhanyozó, üdülési, sportolási lehetőség is adódik már napjainkban, hiszen ezt természetesnek veszik, ők is hangoztatták. Sokkal inkább kifogásolják a szakmunkásjelöltek, az ifjú szakik esetenkénti „szorgalmát”, tanulási „kedvét”. Nem feledkezve meg arról, hogy az ötvenes esztendőkben bizony közülük többen is úgy lettek szakmunkások, hogy becsületesen lehúzták a műszak nyolc óráját, majd minden időkedvezmény nélkül, este fáradtan beültek az iskolapadba. Mert a munkából nem engedték el őket. Most pedig nem egy tizenéves elégségessel, gyenge közepessel igyekszik túljutni a vizsgákon, noha az ismeret- szerzésen kívül legtöbbjüknek egyéb gondja alig akad. Mint minden alföldi településen, itt is régesrégi aggodalom volt, hogy a lányoknak, meg az asszonyoknak fgy született a döntés, melynek eredményeképpen 1970-ben a községi pártbizottság nagy tanácskozótermében — a BHG akkor legfiatalabb gyáregységében — elkezdődhetett a telefonközpontok szerelése. Nem sokáig tartott a „társbérlet”, mert ’73-ra a tiszaszentimrei úton, a határban felépült a gyáregység első, csupaüveg, hatalmas csarnoka. Oda, ahol az itt. dolgozók apja, nagyapja valamikor napfelkeltétől naplementéig egy pengőért hajladozott, kapált, túrta a földet. Az első csarnok mellé az évek során újabbak sorakoztak, s ma már a gyárnak több mint ezerháromszáz dolgozója van. Hogy milyen változást hozott ez a másfél évtized az évét szolgálja egyhuzamban ennél a cégnél. — Parasztgyerek voltam, mint a belépők 98 százaléka. Rakodómunkás lettem, a szakmát már felnőtt fejjel tanultam ki. Két forint hatvankét fillér volt az órabérem, és annyit kellett cipe- kednem, hogy majd belege- bedtem. Ami a környezetet illeti, akkor a satupadról vagy a gépekről ettük délben azt, amit a táskába rakott az asszony. A tisztálkodásra egy vályú szolgált, felette cső húzódott, amiben hideg víz folyt. A csapokat megengedve így mostuk le az olaj felét, harmadát. Közben, ahogyan az évek rohantak, nőtt a létszám, egyre jelentősebb lett az ipa- ritanuló-képzés, és a kezdetben ötven, majd később a száztíz ember „kinőtte” a régi, korszerűtlen telepet. Az úttól balra húzódó szabad területre/ akár a gombák, egymás után emelkedtek a műhelyek, a szociális létesítmények. Ma az üzem már a műúttól a vasúiig terjed, és 260 munkás állítja elő évenként a 156 millió forint termelési értéket. A céget a kis- és nagyméretű víztornyai tették híressé, amelyek az országhatáron belül és kívül egyaránt ismertek és népszerűek, jelonleg ezekhez a monstrumokhoz alkatrészeket, a szennyvíztisztító telepekhez gépészeti berendezéseket, kotrókat készítenek az üzem dolgozói. Azok a kunhegyesi és környéki szakik, akik tulajdonképpen ezekben a csarnokokban váltak ipari munkásokká. a fakanálon, a jószágnevelésen kívül nem adódott kereseti alkalom. Már a hatvanas évek elején kutatták a megoldás lehetőségeit a helyi vezetők. Igaz, ez az igyekezet a kunhegyesi járás megszűntével átmenetileg alábbhagyott, de azután újult erővel jelentkezett ismét. Pedig az ellentábor drukkerei sem voltak kevesen: minek ide „asszonygyár”, mondták többen is a férjek. Eddig is mi hoztuk haza a keresetet, ezután is jó lesz ez így. A nőknek a fakanál, a gyerekek mellett a helyük. Szorgoskodjanak csak otthon, bajlódjanak a jószágokkal, érveltek sokan. Igen ám, de közben az 1963-ban megnyílt helybeli gimnázium ’67-ben már kibocsátotta az első három érettségizett osztályt. S a végzettek többsége lány volt, és tanulmányi eredménye következtében inkább dolgozni szeretett volna, mint nekirugaszkodni a reménytelennek látszó egyetemi és főiskolai felvételinek. emberek életében, példa rá Kócs Sándorné sorsa. — Amennyire az elődeim ismerem, a szüleim, meg a nagyszüleim is a földet túrták. Én már lánykoromban kitanultam a csipkeverést, de hiába iparkodtam, nagyon sovány kenyeret adott. Amikor hírét hallottam az új gyárnak, úgy döntöttem: elmegyek én is munkásnőnek. — Nem félt a változásoktól? — Jaj dehogynem! Az volt a legnehezebb, hogy ide percre pontosan kellett és kell ma is érkezni. Otthon viszont úgy van az. ember, fél óra ide vagy oda, nem mindig számít. Ma Kócsné az üzem megbecsült munkásnője. Meós, havi átlagkeresete csaknem négyezer forint. Itt dolgozik két asszonylánya és a férje is. Élére rakják a forintokat, a 68-ban vásárolt régi házukat kívül-belül teljesen felújították: előszobát, üvegverandát, s fürdőszobát alakítottak ki benne. Kicserélték a bútort, félautomata mosógépet, porszívót vásó-’ roltak. Noha a televízió még a régi, de ha minden az elképzelések szerint alakul, hamarosan annak a helyén is új áll. Nemcsak a környezetük, de az életük is átalakult. Földjük annyi van mindössze, amennyi a ház körül a portán található. Benne zöldségfélét termelnek a gyümölcsfák között. Rózsika szocialista brigádtag, a kollektívája a Kossuth óvodát és az általános iskolai diákotthont patronálja, összetartó családként ismerik őket a környéken, az unokák hetente kétszer-há- romszor is ellátogatnak hozzájuk, noha a község másik részén laknak. Szépülnek a házak Igaz, ebben az üzemben is akad probléma, nem is kevés. Sok az elvált, a gyerekét egyedül nevelő asszony. Ök fokozottabb védelmet, törődést igényelnek. Azután az építkezők száma sem csökken: évente tizenöt-húsz ember fog neki lakásépítésnek. Valamikor itt is úgy építkeztek az emberek, hogy összekuporgatták a rávalót, vagy ha erre nem volt módjuk, egy tehetősebb pártfogót kerítettek. Feltéve, ha találtak. Ma a „pártfogó” szerepét az OTP vállalja, igaz. a gyár is segíti fészekalakító munkásait. Fuvarral, 10—20 ezer forint kamatmentes vállalati kölcsönnel. Ami meglehet, nem sok, dehát ahogyan a szólásmondás állítja, a semminél sokkal többet ér. A teljes képhez tartozik az is, hogy itt a község szélén további két üzem — a háromszáz embert foglalkoztató Kunhegyes és Környéke Vegyesipari Szövetkezet, és az Alföldi Szilikátipari Vállalat helyi részlege — található. A foglalkoztatottság a település arcán is meglátszik Évente 50—60 új lakás épül, és ugyanannyit tataroznak. A község déli részén, ahol harminc éve még libákat legeltettek az iskolás gyerekek , új házakat, utcasorokat emeltek. A főtéri, zajos, piszkos állatpiacokat, vásárokat pedig áthelyezték a tanácsháza környékéről, helyükre gondozott, díszes park és játszótér került. Ezt a teret körben Kunhegyes talán legmutatósabb épületei. a felújított könyvtár, a műemlék jellegű, szintén felújított templom, a Kossuth iskola, a művelődési ház, a Középtiszai Állami Gazdaság központja és a ruházati nagyáruház övezik. Az életmódváltozást legtalálóbban az egyik BHG- gyári munkás szavai jellemzik. — Amikor a hatvanas években megvettük Pintér Bálint bácsi öreg házát, az idős ember így adta át a kulcsot: ha elmégy, tedd fel az eresz aljára, hogy ha arra járok’, bemehessek! Nem viszek én el semmit, ne félj, de ebben a nádas házban születtem, éltem eddig, és< ugye, ezt megérted? Kicsinykét megpihenek, és megyek is tovább. Az új tulajdonos csak hallgatta az ősz ember rendhagyó kérését, és kényszeredetten bólogatott. A látogatásra soha nem került sor, mert Bálint bácsi hamarosan kiköltözött az örökös tanyára. a temető egyik fejfája alá. Igaz. ha a régi házát keresné, talán rá sem ismerne az utcáról az épületre. És nemcsak azért, rr»ert az akkori kulcs sem lenne már jó az ajtóba... D. Szabó Miklós Gaál Sándor a het- venötödik életévét tapossa. Kertészkedés közben zavarom meg. Eltesz! a szerszámokat. — Sebaj, — mondja, — úgyis hamar fáradok már. Napközben ezernyi elfoglaltsága van Sándor bácsinak. A felesége önmagát nyugtatva tűri: — Legalább addig is el van foglalva, nem gondol betegségre. Nem mindig volt ez így. Három évig Gaál Sándor is úgy élt, mint a többi túr- kevei nyugdíjas. Egy évtizede azonban másként tölti napjait. Hetvenötödik születésnapját az általa alapított ifjúsági fúvószenekar tizedik jubileumával együtt ünnepli. Az együttes tagjai a túnke- vei szakközépiskola diákjaiból verbuválódnak. — Van köztük három városi kislány is, — magyarázza a karnagy, — mert a klarinétosokat rövid idő ajlatt nehéz lenne ilyen szintre emelni. Az évfolyamok váltakozásával ugyanis állandóan cserélődnek a zenekar tagjai. Ezért szerveztem be a klarinétos kislányokat. — Ez az állandó újrakezdés nem jelent sziszifuszi munkát? — Dehogynem, de mivel minden hangszert én tanítok, ösztönző hatása is van rám. Már két esetben minősítették zenekarunkat. Ez nagy öröm számunkra, még akikor is, ha tudjuk: komolyabb zeneművek előadására nem vállalkozhatunk. És nemcsák a folytonos csere miatt, hanem azért is, mert az idő a nyári szünet és a tanulás miatt igen szűkre szabott. — Ezért legalább annyi buzdítás kellene a tanároktól a zenére, mint a sportra, — márcsak azért is, mert a gyerekek kezébe elég egy labdát adni, máris tudják, mit kezdjenek vele. A trombitát hiába adod a kezükbe. néhány percig forgatják, aztán leteszik. — Nehéz összetartani a fiatalokat ? — Nem függnek tőlem, mint a tanáraiktól, és ez sok gondot Okoz. Nekem csak a meggyőzés marad. De azért nem tudom, mii lenne, ha nem kellene csinálni ezt. Végső soron azt hiszem, kevés háiládatosabb mesterség van ennél. De köny- nyű valakinek azt mondani: te fiatal vagy, könnyen elbírod ezt is, azt is. önkéntelenül is ez jut az eszembe, amikor Bacsa Juliannától, a Kőolajkutató Vállalat pénzügyi osztályvezetőjétől azt kérdezem, hogyan telt számára a múlt hét. — a munkaidőt, a beosztásából adódó kötelmeket természetesen nem számítva. — Előadást tartottam Szegeden a kisvállalkozásról, közreműködtem a szakmunkások vizsgáján, foglalkozást vezettem a megyei pártbizottság oktatási igazgatóságán, részt vettem vállalatunk üzemi párt- végrehajtóbizottságának ülésén. Tagja az üzemi párt-végrehajtóbizottságnak. Társadalmi megbízatása széles körű. A most záródó pártoktatási évben propagandista volt alapszervezetében. A megyei pártbizottság társadalmi munkatársaként is tevékenykedik. A vállalat szakmunkásképző tanfolyamán társadalmi ismereteket oktat. Óraadó tanárnak is felkérték az oktatási igazgatóságon. Tagja az üzemi pártbizottság gazdaságpolitikai bizottságának. Amikor sorba vesszük elfoglaltságát, szabadkozik: — Nem akarok én cím- gyűjteményt, mert az magában semmit nem mond az emberről. Csak azt tükrözi, hogy számítanak rám, meg azt, hogy milyen munkába próbálnak bevonni. Amikor megkérnek valamire, úgy tűnik, megtiszteltetés. Valójában az is, meg temérdek többletmunka is. a napi műszak után. Van nekem magánéletem is...! — Nem nyomasztó ez a sok megbízatás? — Időnként igen, főleg azért, mert rettenetesen zavar, hogy megbízatásaim egy részét csak munkaidőben lehet elvégezni. Ugyanakkor szeretném hiba nélkül letudni azt a munkát, amiért a fizetésemet kapom. Természetesen kereshetne kibúvókat is. — Ha olyan értelmes feladatokkal bíznak meg, amilyenek 'egyébként nem kerülnének a látókörömbe, szívesen veszem a megbízatást. Sokan természetesnek tartják ezt. Azzal érvelnek; neked más dolgod sincs. Meg aztán érvényesül a „statisztikai szemlélet”; fiatal is vagyok, nő is. Sokszor gondolok arra,- hogy mi lenne, ha ráadásul fizikai dolgozó lennék. Vajon akkor hány „statisztikát javító” tisztséget próbálnának rám bízni? Korán- megismerkedett a mozgalmi munkával. Már az érettségi előtt felvették a pártba. Szívesen emlékszik a kollégiumi évekre: — Volt néhány tanár, aki jóval többet nyújtott a tananyagnál. Mondhatnánk ezt úgy is: példát mutatott arra, hogy nemcsak az előírt kötelmek teljesítése szükséges a teljes értékű emberi élethez. A szüleitől is sok jó tulajdonságot örökölt. — Gyermekként is úgy kezeltek, mintha felnőtt let- lem volna. Befolyásoltak, de nekem kellett döntenem. Talán meg sem fordult még a fejében, hogy társadalmi megbízatásai teljesítésekor voltaképpen a szülei példáját követi. Érvelve, agitálva befolyásolja hallgatóit, helyes döntésre készteti őket. Talán ezért segítik munkatársa] is. — Nélkülük semmit sem tudnék elvégezni. Egyszer valaki megkérdezte tőlem: szeretnek téged a beosztot- taid? Elgondolkoztam a kérdésen, és azt válaszoltam, hogy bizonyára szeretnek, mert ha nem szeretnének, nem dolgoznának ilyen jól, nem volnának ilyen segítőkészek. A kilenc testvér között Patkós Gyula volt a legkisebb. Rá várt — mint a mesében, hogy csodálatos dolgokat műveljen. Az volt az álma, hogy tanító lesz. Több lett annál. Jó három évtizede a megyei Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet igazgatója. Harmincezer gyermek fordult már meg a keze alatt. És nemcsak hivatalból érez felelősséget minden emberpalánta sorsáért. — Állandó stresszhatás alatt élek — mondja. — Sosem tudom, hogy miire jövök be. öngyilkossági kísérlet, szipózás és a jó ég tud■ ja, mi minden miatt hoznak ide gyermekeket és serdülőket. Sokan azt mondják; de jó nekem, igazgató vagyok, csak úgy íurikázok a kocsival, de azt nem tudják, mit hordok a vállamon. A szülői felügyeletet is ő gyakorolja. A pályaválasztástól az örökbefogadásig mindennel kell törődnie. A gondozottakat érintő hatósági döntésekhez gyámként ■kell hozzájárulnia. És hosz- szadalmas megfontolásra sokszor — például operációknál, bírósági ítéleteknél — nincs idő, azonnal kell dönteni. Kétmillió forint értékű árvajáradékot kezel. — Azt teszem, csak szélesebb körben, amit a szülők. Hozzátehetjük, hogy egyre nehezebb körülmények között. — Az ötvenes és a hatvanas években főleg árva és elhagyott gyermekek kerülték hozzánk. Nevelőszü- leik az életre nevelték őket, ők meg hálásak voltak a gondozásért. Volt olyan időszak, hogy száznyolcvan gondozott járt középiskolába, tíz-tizenöt pedig egyetemire. Most viszont egész más a „gyerekanyag”, alig tudunk szakmunkásokat nevelni belőle. Az a baj, hogy manapság késve kerülnek állami gondozásba, amikor már minden húr szakad. Sok fiatalnak nincs meg az általános iskolai végzettsége sem. Ezek után érthető a sóhajtása: — Kevés a sikerélmény, és sok a kudarc. Ennek ellenére az ember itt állandóan érezheti, hogy nem dolgozott hiába. Nagyon sok gondozottunkból lett a társadalom hasznos tagja. Most már az új intézetben megfelelő körülmények között munkálkodhatunk ezért a célért. — Azt hiszem, nem a körülmények az elsődlegesek... — Valóban nem. A gyermekék iránti szeretet a legfontosabb. Itt nem lehet az órát nézni, várni a műszak végét, — dehát a szülők sem csak egy műszakban nevelik gyermekeiket. Az állami gondozottak többnyire személyiségükben súlyosan sérülve kerülnek az intézetbe. Nagyon sók idő és szeretet kell életük korrekciójához. A feleségem is itt dolgozik, gyermekvédelmi előadó. Elmondhatjuk, hogy itt éltük le az életünket. Az intézet sok társadalmi segítséget kap. — Ezért csak köszönet jár — mondja Patkós Gyula. — Amennyire egységes a társadalmi segítőkészség, olyan egységesnek kellene lenni az irányításnak. A mi munkánkba mindenki beleszól, az Egészségügyi Minisztériumtól az Igazságügyi Minisztériumig. Patkós Gyula nyugdíj előtt áll. Az alapkőletételtől részese a gyermekvédő hálózat fejlesztésének. Több kitüntetése van, köztük a Munka Érdemrend arany fokozata. — A legnagyobb kitüntetést jelentő öröm azonban mégiscsak az, ha látom, hogy rendes ember kovácso- lódik gondozottainkból. Simon Béla Szorgalomból több is lehetne Gyártelep a határban Háládatos mesterség Emberformáló szerepkör Harmincezer gyermek apja
