Szolnok Megyei Néplap, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
8 Irodalom* művészet 1984. ÁPRILIS 14. □ Ha taxis akarsz lenni, vagy csak úgy érdekel a foglalkozás, figyelj — aztán jobb, ha elfelejted ... Estefelé, mikor beülsz a pepita volánja mögé, még tele van a szíved reménynyel: finom modorú személyeket fogsz fuvarozni, akik illő módon honorálják majd a szolgálataidat. Rövid és hosszú „löketek” arányos elosztását várod, mely legideálisabb a hármas egység — vállalat, gépkocsivezető, utas — szempontjából. Keresel hát egy állomást, s ha odaférsz, várakozhatsz kedvedre. Előkerül a krimi, műveltebbeknek a képregény, sőt: rejtvényújság. Egyre türelmetlenebb leszel; az ötszázasok, minden tévhittel ellentétben, nem a nyitott ablakon röpülnek a zsebbe. Nézelődhetsz is: középkorú, fáradt arcú asszonyok válnak ki a tömegből súlyos szatyrokkal — a napszak jellegzetes típusai. Amikor rádkerülne a sor, megcsörren a droszt- készülék. Dühösen ugorsz ki, lekapod a kagylót. — Sajnos vagyok, tűn dér királynő ... — De jópofa máma! A számát mesélje. Hatjegyű számotok van ugyanis, mint az elítélteknek. Bekonferálod. — Astoria, porta. Igyekezzen édesem, reptér lesz a vége. S ne egy ötvenessel álljon elő, ha szabad kémem ... A mezítlábas — URH nélküli — kocsikat alig menesztik -jobb helyekre. Maradnak a kikóstolt címek; vidéki fuvarküldésre, ismeretlenül, talán még nem volt példa. Az adó-vevővel rendelkező pilóta is csak annyit hall: x számú kolléga jöjjön droszthoz. Onnan a kiválasztott visszahívja a központot — feleségét szeretőjét, komáját —, s megkapja a finom fuvart. A szálloda előtt két arab fiatalember rohan meg, bőröndökkel, utazótáskákkal. Kibéleled a csomagtartót, a tetőre is jut. Előkerül a gurtni. Melegben izzadsz, hidegben vacogsz. A célnál a vekker száztíz forintot mutat. Az egyik utas hosszas vakarózás után kezedbe nyomja a kilót, a másik a páncélost. — Mi ez? — kérdezheted félmosollyal. — A fuvardíj, száztíz forint. — A jattot majd a sejk küldi légipostán ? — Nem ertem. — Egy mallérért hülyére veszik a figurát — dünnyögöd, mialatt a betonra dobálod a pakkokat. Eltöprenghetsz: az állomási a állj nyomorogni, amivel a leadó- dat, vagy visszamenj a városba, mellyel a gurulódat vágod haza. (Egy taxi-gépkocsivezetőnek óránként száz-százharminc forintot kell befizetni a pénztárba — leadó —, ami kilométerenként öthat forintnyi bevételből — guruló — tevődik össze.) Ezt a szoros normáit csak ésszel, s nem kevési szorgalommal — egyeseknél önként vállalt fekete-túlórát jelent — lehet teljesíteni. A kollégák az első kocsinál hangoskodnak. A hadovából; „Kőbányáról hozom Macska János bácsit, hatvanra odaadja a százast, kilogramm jó, kérdi, képzeljétek milyen lehetett fiatalkorában ...” A főépület felől külföldiek raja iramodik a szabad taxikhoz. S ha ezután egy terebélyes üle- pű, almaképű asszonyság trónol a kocsidban — pecsétes munkaruhája matricát hagy az üléshuzaton — szabad meglepődni! — Párizsból, nagysád? — Hóné, A mosó ró! Az előtted levők lassan elhúznak a város felé. Sóhajtasz, lecsapod az órát. — A Royálba? — Dehó! Csak ide a kőhídhó. Nemsokára fékezel, huszonnégy forintra megkapod az ötvenest — még elégedett is lehetnél. Meglódítod az autót az írástudó negyed — például Pasarét — irányába. A jármű kevés. jobbára magadfajták száguldoznak megszállottként pillanatnyi céljaik felé. Pislannak a neonok: tíz óra. — Hatvannyolc — mondod egy kisebb ház értékével felérő kerítés előtt. — Hetvenből! — Hálás köszönetem. — A papírpénzzel természetesen visszaadod a kettest is. — A művész úrnak biztos több telefonálnivalója akad, mint nekem; különben is, álruhás milliomos vagyok, kedvtelésből taxizom. Ha munka közben anyagiakon jár az eszed, elvesztél: hangulatok rabjává válhatsz, mely legszerencsésebb esetben csak idegbajhoz vezet. Az utas egyébként nem köteles megfizetni a szolgálataidat — a vállalatod helyett. Ezt érzelmek nélkül igyekezz tudomásul venni! Következik a szerencsésebb fordulat, a vidél# Frfvar. Érdre viszel egy tiszthelyettest — nem tévesztendő össze a sorkatonával. Öt nem is a sztrádán szállítanád, hanem Nagytétény felé: távolabb áll a Budapest végét jelző tábla, kevesebb visszautat kell fizetni. Amit úgyis lenyelsz. Tardi Gábor: Ismét a városba térsz meg, tékozlóként. (Húsz üres kilométer.) Két bozontos hajú lány csapkodja a levegőt, színes selyemsáljukon megtörik a felvillantott reflektorfény : szemük elé kapják a kezüket. — Bözskefalvára akarunk menni. — Hová? — szörnyűlködsz. — Pesterzsébetre, a pacsirta telepre. , — Ennél már csak rákosborzasztó a nagyobb csapás — morgolódsz, de azért indítasz: nem vagy még fáradt annyira, hogy tisztességtelen légy. A külvárosban sötét mellékutcákon bukdácsol a kocsi. Bal oldalt a házakat szántóföld váltja fel, elmaradnak a villanyoszlopok; ha férfiutasod lenne, támadástól tarthatnál. • — Nincs nálam az útlevelem — mondod apatikusan. — Pediglen ott is élnek emberek — jegyzi meg az egyik lány. — Legalábbis próbálnak. Tartod a szádat. Immár újra magadban gurulsz a központ irányába. Mereszted a szemed, fésülöd az út szélét — ilyentájt már minden szemeteskukát járókelőnek, azaz mentőangyalodnak nézel. Az állomás zsúfolt, a főútvonalon percenként araszolnak a taxik, olcsó lányként árulván magukat az éjszakában, A bevált módszerhez folyamodsz: •hajnalig nyitva tartó szórakozóhely elé parkolsz — ha egy részeg kifelé jövet megbotlik a küszöbön, éppen a te járgányodba esik be. Kisvártatva csapzott hajú, zaklatott ábrázatú alak támolyog hozzád; szeme alja mint két tejeszacskó. —Elviszed, öreg? — Téged vártalak. Útközben csuklásszerű Hangokat bocsát ki a torkán. — Ugye ma nem fogsz hányni? — Legfeljebb szólok előtte. Nem is olyan siker, amennyire az első pillanatban látszott. — Megyek az anyósomhoz, húsz éve nem voltam nála. — Biztosan örül majd neked. — Aligha. Haldoklik a lány, tán még láthatja egyszer. Oldalról ránézel: szeme sarkán megjelenik egy könnycsepp, teker- vényes útra indulván a duzzadt bőrön. Az éjszaka a színházi előadások után kezdődik. Hatórai pörgés van mögötted, több miint száz kilométer alattad; városi forgalomban nem is kevés. Utasaid kiszálltaik-beszáll- tak, a leadó megvan nyolc kiló, tehát mázlid volt: dolgozhattál. A színkör előtt ketyegsz, várod a művész urat. Népszerű kabarészínész, amolyan nagy nevettető. Mikor beül, mégis mogorva: a vekkeren a tekintete. — Harminc ruppó?! — csattan föl azon az imádnivaló hangján. — Negyed órája várok — mondod, hasonlóképpen édesen. — Átkozott nátha — krákog a zsebkendőbe. — Képtelenek kigyógyítani belőle az embert a híres doktor urak. — Én is utálom a körzeti orvosomat — mondod kínban. A. jattot tapintatból nem utasítod vissza. Begurulsz a Széna téri állomásra. Fiatal gépész melegíti ülepét a motorháztetőn. — Mi van? — ballagsz hozzá; jólesik nyújtózkodni a friss levegőn. — A szokásos éjfél utáni savanyúság. Kopasz férfi közeledik az ittas emberek energikus lépteivel. Kezében félig telt borosüveg. — A Trojkába, kis szolgám! — rikkantja. A gépész mellnél megragadja a kopaszt, aki már-már a, kocsiban volt. — Először: nem a csicskásod- dal beszélsz. Másodszor: ide az ötvenest! — Miféle ötvenest? — hebegi a kopasz. — Amiért lehoztalak a Buda- gyöngyéből, és tekeregtünk a babád után ... — Életemben nem láttalak! A taxióra se mutat semmit. — Azért, mert megbíztam benned. és lecsaptam, hogy olcsóbban megúszd, te társadalom szégyene! — Rádmutat. — A kolléga is tanúsíthatja, szóval jobban teszed, ha köhögsz.. . Vagy hívjam a zsarukat? A kopasz döbbenten néz, majd egy marék gyűrött papírpénzt hajít a kocsiba. — Te aztán minden hangszeren játszol, kiskomám ... Elegáns pár viszi el a gépészt, hozzád huszonöt, év körüli leányzó ül. Nyolcadik kerületi címet mond. — Nincs ám pénzem — jelenti ki huncutul a kopott bérház előtt. Előkotrod az „igazolás viteldíj- hiányról” nevű nyomtatványt. — Add a személyidet! — Elveszett — dugja ajka közé a nyelvét. — Én nem leszek jó? — Most nem — sóhajtod. — Mi az, akkora igényeid Vannak? — Kivagyok, ennyi az egész Tűnj el. Rádvágja az ajtót — Legközelebb megkapod a mocskos garasaidat! Elhatározod: mára éppen elég a történésekből. Elindulsz „végezni”. Öszes, sötét ruhás ember int — mégis fékezel, hátha közelebb kerülsz vele a- célodhoz. Néhány méter után a torkát köszörüli, — Mondja, maga szakszervezeti tag? — Igen. — Hangod személytelen ilyen késői órán. — Beszerveztek. — S mi a véleménye a szakszervezetről? — köhécsel az ember. — El vagyok bűvölve. Tíz éve fizetem a tagdíjat, nemrég meghalt egy közeli hozzátartozóm, mire kiutaltak háromszáz forintot. — A munkáját... tisztességesen fizetik? Talán túlságosan fáradt vagy; kicsit az idegeid is feladták: — Természetesen! Ezernyolc az alapom, arra jön kétszázharminc „húspénz”, s ha hozom a normát, még két-három kiló is üti a markomat. Hát ennyit fizet a gépkocsi- vezetőinek a vállalat. Igaz, mindezt alig valamiért — napi kétszáz kilométert száguldozhatsz a városban, szívhatod négy utas cigaretta- füstjét, udvariasan társaloghatsz más-más gyerekszobában nevelkedett tagokkal, pénzt kezelhetsz, menetrendeket, utcaneveket tarthatsz a fejedben, olykor fenyegethetnek, orrba vághatnak, ki is nyírhatnak, balesetben nyomorod- hatsz meg — bár ettől félsz a legkevésbé: melyik taxis nem véli magát zseniális vezetőnek? A pakliban viszont van egy olyan lap, hogy hátulról száll beléd a kamion kilencvennel; akkor aztán marhahúsnak sem leszel jó ... — Sírni azt tudnak, de az ösz- szeg, amit havonta felnyalnak, nyolc-tízezer körül mozog. — Fölnyaljuk: a kétkezi munkásoktól leginkább. — Ezek szerint megfizetik. — Persze. Azért, mert tudják: akinek kéne, nem teszi. Az ember orrcimpái aprókat rez- dülnek. Igazolványt mutat. — Taxiellenőr vagyok, holnap jelentkezik az egységvezetőjénél. Elkéri a menetleveledet, jegyzi az adatokat. Közömbösen figyeled. Miután magadra maradtál, vadul rálépsz a gázra. Többen meszelnek, de ezúttal meg sem állsz a garázsig. * » « Hajnalodik már, miközben az első villamosra vársz, hogy hazazötyögjön veled, majd az ablakból bámulod a robogó taxikat, otthon, a tükör előtt — csak ha adsz a jövődre — gondosan elsimítod a szemed környékét ránctalanító krémmel, közben azon gondolkodsz, milyen konyakot vigyél a főnöködnek, hiszen másnap újra kezdődik ez a „gyönyörű meló”, melyhez jobban ragaszkodsz, mint amennyire beismered önmagadnak. Az ágyban jobb oldaladra fordulsz, hogy legalább akkor lásson a család, amikor alszol. Konczek József: A fa és a hajó Gallyait a víz alá meríti — göcsörtös ágból, mint valami tenyér, ott állt a fa, talpán túl leérő ősmafom-kezekkel, s nyögött. Hallottam, egészen a hídig. Ű pedig hagyta, hogy ága, mint az elnehezült élet, társa lehessen a hullámok csobbanó rendszerének. Végétért a nap. Elzsivajgott a zsivaj. Elcsobogtak a fények. Elcsikordult az üvegcserép a jnurvakavicson. S amint öble nőtt a lassú hajó torokmély hangjelének, úgy komolyította magát, úgy gomolygott, mintha fészket akarna rakni a hang, a tollászkodó bőség, mint a lomb. Ugye, magával és mással így teremt egészet minden dolog? S mint vissza nem térhető kozmosz-kutya ugatása, mennyi minden játszik át a véget nem érhető zuhanásbal Suhai Pál: Aki föltámadt Emberként, s rendületlenül Szememre roppant ég zuhant, szenvedni megtanultam. gyökér nyitotta számat. Éltem - ez többe nem került. Es nem volt nálam S hiányomon kihulltam. boldogabb halott, aki föltámadt. Kemény Dezső: A ház, amelyben lakom, ez a be- hemót, ronda, három emelettel és huszonkét lépcsőházzal bíró szoc- reál monstrum tágas, jó futballpá- lyányi udvarit fog körül. Az udvar közepén — bölcs helykihasználással — óvodaépület áll; ezt kicsiny kert keríti, s a vaskerítésen kívül gyep, homokozó, három hinta meg egy libikóka a gyerekeknek. Néhány autó is parkol itt-ott, de nem sok, hely tehát van bőven. A ház belső falánál, az udvart szegélyezve egylépésnyi széles, aszfaltjárda fut körbe, híven követve az épület ki- és. beszögelléseit; némely pinceablaknál, amelyet bunkerablakká képeztek ki már két és fél évtizede, minden eshetőségre felkészülve — guod dii avertant! —, nos tehát: némely pinceablaknál lépcsőfoknyi zökkenő van a járdán, hogy a súlyos betonablak kinyitható legyen. Ezen a járdán sétál a manó. Az udvari. Nem császári és királyi udvari, csak egyszerűen udvari. Alacsony, görbült, vékonyka figura ez a manó; lábán csizma, belegyűrve egy bordó tréningnadrág, felette rövid posztózeke, és legfelül egy hatalmas báránybőr kucsma; a képet két, fakéreg színű, kesztyűtlen kéz, s' a jobbkézben egy göcsörtösi bot teszi teljessé. Az emberke arca olyan vékony és kicsi, hogy észre sem venni a nagy kucsma alatt: két keze, a koppanó bot és a fáradhatatlanul mozgó két csizmás láb benne a fontos. így sétál a manó. De hogyan is? Többnyire csak az udvaron, — hiszen azért udvari —, és csakis a törtvonalú aszfaltjárdán. Lehet, hogy tériszonya van a manónak, mint Kipling délszaki patkányának, Csucsundrának, aki sohasem mer elrugaszkodni a ház falától, és csak végveszedelemben vág át az udvaron — nem tudom, lehet —, de talán leánya, az egyik házbéli asszony, aki néhány éve hozatta fel magához apját valahonnét a Nyírségből, talán ő parancsolta meg az öregnek, hogy maradjon a biztonságos házfal mellett, ne keveredjék az udvar közepén focizó,
