Szolnok Megyei Néplap, 1984. március (35. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

10 Barangolás a megyében 1984. MÁRCIUS 17. Falufüzér a folyó mentén — Rosszkor jötték, ez a falu májusban és júniusban a legszebb, hiszen akkor ki­virágzik minden gyümölcsfa, zöldbe öltözik a fű, a házak előtt kinyílnak a különböző fajtájú virágok. Eszes László, a tiszajenői községi közös tanács elnöke fogadott bennünket ezekkel a szavakkal, és máris igye­kezett bebizonyítani igazát: színes fotók díszítik az aszta­lát, megannyi ' virágzó fa, tengerzöld gyepszőnyeg. A barátságtalan március valóban nem engedj a leg­szebb arcát mutatni Tiszaje- nőnek, de nem csupán a je- női fák borzonganak a hűvös, ködös időben, hanem az egész Tisza-part. Hogy ezek a nem túl nagy folyómenti falvak mit köszönhetnek a Tiszának, hamar kiderül. Ugyanis mostanában sem­mit. A jenői tanácselnök sze­rint, bár ott a Tisza nincs kö­zel, a gyakran megbokrosodó szőke folyó inkább ellensége a kisközségnek, mint jó ba­rátja. Az elveszett önállóság Kerülgetjük a téma lénye­gét, aztán az elnök mégis rá­tér. Nem volt könnyű menet amikor a vezsenyiek meg­tudták, hogy elveszítették az önállóságukat, és közigazga­tásilag a lényegesen fiatalabb E^omSzédhoz, Tiszajenőhöz kapcsolták őket. Zsemlye István a községi pártbizottság titkára egyet­értőén bólogat a tanácselnök szavaira. A vezsenyiek roppant büszkék arra, hogy időseb­bek a megyeszékhelynél is: évekkel korábban ünnepel­ték a kilencszázadik szüle­tésnapjukat, mint Szolnok. Arról persze szó sincs, mintha rátartiak lennének, annyi viszont bizonyos, hogy az alig több mint kilencszáz vezsenyi többre tartja magát a kétezer-egynéhányszáz la­kosú Tiszaj énénél. — Hosszú falu a miénk — mondja a tanácselnök, és eh­hez térképet is kiterít az asztalon. A méretarányok át­számításával is kiderül, hogy a község két legtávolabbi pontja között legalább két kilométer a távolság. — Biciklis településnek is neveznek bennünket, hiszen az egyetlen igazán homokra termett közlekedési eszköz­zel járják be és át Tiszajenőt. — Ehhez már nevet is az el­nök, mert neki kocsija van. Nincs egyedül az autójával, lévén, a jenőiek többsége is kocsitulajdonos. — Az építési engedélyek között nagyon sok g szolno­kinak kiadott — magya­rázza Eszes József. — Valami miatt megkedvelték Tiszaje­nőt a „kisbirtokosok”, és az a valami alighanem a gyü­mölcs termesztésére alkal­mas talaj. Évente, átlag ti­zenöt építési engedélyt adunk ki, jóllehet, tőlünk kevésbé sjz(ívesein vásárolnak házhe­lyet, mint a maszekoktól.' Az indók rendkívül egyszerű: a tanács csiak tartós haszná­latba vételre adja el a telket, a maszektól viszont örökre megvásárolhatják. A tiszajenői utca ezekben a nyirkos időkben korántsem nevezhető szépnek, hangula­A jenői tanácselnök és a párttitkár Nemcsak mi akartuk az egyesülést f— ‘mondja a tósze­gi téeszelnök tosnak. Erre már majdnem „ráfizettek” a község lakói és vezetői, mert meghívtak egy friss diplomás orvost, hogy települjön le náluk, de mert március közepén láto­gatott el hozzájuk a doktor, megijedt a - látszólagos sivár­ságtól. A közszájon forgó történet szerint nem is lenne orvosa Tiszajé nőnek, ha a most is praktizáló doktor nem. nyáron néz szét a leen­dő terepén. És ha már szóba került az egészségügyi ellá­tottság, természetesen követ­kezett a kérdés: úgy érzik-e a falu vezetői, hogy e téren minden a legnagyobb rend­ben van. A párttitkár mosolyából arra is lehetne következtet­ni, hogy Tiszajenőn minden­nél kisebb gond az egészség­ügy, ám a mosoly csalóka. — Aat mondhatjuk, hogy p tiszajenői betegeknek a leg­nagyobb biztonsággal rendel­kezésükre áll az orvos, de a körülmények mást mutatnak, — komorul el Zsemlye Ist­ván. — Nagyon szeretnénk), ha még egy fogorvos is ked­vet kapna a letelepüléshez, csakhogy ehhez meg kellene építenünk, vagyis bővíteni kellene az egészségházat. Tavaly hozzákezdtek Tisza­jenőn az egészségház átala­kításához, nagyrészt be is fejezték a munkát, amelyben nagy szerepe volt a jenőiek társadalmi munkájának. Ál­talában nem kell hosszan biztatni a községben élőket, hogy a voltaképpen saját ér­dekükért áldozzanak időt és fáradságot. Éveken át a tár­sadalmi munka versenyben, a megyében az élen jártak, most azonban, — miként a tanácselnök fogalmazott — legfeljebb a negyedik hely jut nekik. — Van egy nagy álmunk, pontosabban az álomhoz már tervünk is van: szeret­nénk egy felszabadulási em­lékművet építeni, ám csupán háromszázezer forintunk áll rendelkezésre, és ez még a művész honoráriumát se biztos, hogy fedezi. Nyilván­való tehát, hogy számítunk a társadalmi munkára. A tanácselnök mintha szé­gyenné az ötletet, már mint az emlékmű építését. Na­gyon jól tudja, hogy a tisza­jenői emlékmű kivitelezésé­hez nehezen veszi rá a ve- zsenyieket társadalmi mun­kára. — Az emlékmű környeze­tét parkosítanánk, lenne egy szép faluközpontunk — mondja az elnök, mintha engem kellene meggyőznie a fantáziája megoldhatóságá­ról. — Nehéz egyetérteni az ötlettel, bizonyára másra is szüksége lenne Tiszajenőnek és Vezsenynek — mondom, de meg is bánom, mert Eszes László kissé megbán- tódik: — Nincs a közelben egyet­len szobor se, muszáj már valami központot építeni. És a halászok ? Bámészkodunk a hosszú, három utcányi faluban és keressük a jellegzetes, csak erre a településre ráfogható momentumokat. Hiába. Ti- szajenő semmiben se más, mint a szomszédai, hacsak annyiban nem, hogy széjje- lebb terpeszkedik, A nagy kiterjedést indokolja, hogy mielőtt megszületett, két helységből állt. Mára a múltból megmaradt az „al­só” és „felső” megkülön­böztetés, legalábbis a MÁV szerint, lévén két vasútállo­mása is. Nem véletlenül kaptak rá a szolnokiak, és nem cáak ők, Tiszajenőre, hiszen az alig húsz kilomé­teres távolságot percek alatt megteszi a vonat, és napon­ta többször is. Az úgyneve­zett hobbi telkek most még a csúnyábbik arcukat mu­tatják, de ha beköszönt az igazi jó idő, benépesülnek a parcellák és felveszik a sző­lőből, meggyből, miegyébből szabott ruhájukat. A hiúságában többszörö­sen megbántott Vezseny egykoron híres volt a halá­szairól, fűzvessző fonóiról. A hírességből semmi se ma­radt. Komondi József tíz éve még a halászatból élt, ám mivel a halászat nem szak­ma, vagyis nem adnak rá szakmunkás bizonyítványt, felhagyott vele. „Józsi bá­csi” tele van keserűséggel: — Itt születtem, az apám és még a nagyapám is ha­lász volt, magától értető­dött, hogy engem is annak neveltek. De egy idő után elment a kedvem tőle. A szolnoki halászok szövetke­zete rátehénkedett erre a Tisza szakaszra is, iparen­gedélyt nem kaptunk. A szö­vetkezet olyan normákat rótt ki, amelyeket képtelen­ség teljesíteni, ezért fel­hagytam a halászattal, most segédmunkás vagyok a víz­műnél. Komondi Jóesef keserűsé­ge jellemző a vezsenyiekre. Ez. a „rátarti”, több, mint ki­lencszáz éves kisközség úgy összenőtt a Tiszával, mint­ha testvérek lettek volna. És egyszercsak elválasztották egymástól őket. Kérdés ma- qad, vajon miért nincs a Ti- ^a mentén halász szakmun­kás, egyáltalában miért • nem szakma ez az ősi mes­terség. A vezsenyiek persze nemcsak emiatt morgolód­nak. Tisztán látják, hogy a tavaly önállóságát vesztett termelőszövetkezet ráfize­tett mindig, viszont azt is tudják, hogy a mostani gaz­da, a tószegi Petőfi ugyan­azzal a gyakran víz alá ke­rülő földdel gazdálkodik, mint az elődje. Dr. Kardos Sándor téesz­elnök nem örül a kérdésnek: miért volt szükség a téesz- házasságra? A Tisza mellett, de nélküle — Az az igazság, hogy maga a vezsenyi elnök szor­galmazta az égyesülést — mondja elgondolkodva. — Ismertük a mezőgazdálko­dásra alkalmas terület hi­báit, mégis ráálltunk az egyesülésre. A TisZh a gazda ember nagy ellensége, mert gondol egyet, és maga alá gyömöszöli a fáradozás eredményét. Két éve, a nagy augusztusi árvíz idején nyolcszáz hektár kukoricát semmisített meg a folyó. Ez a bizonyos augusztusi árvíz emlékeket ébreszt ben­nem is: először láttam köny- nyező téeszelnök-helyettest. A tószegiek természetesen könnyebb helyzetben van­nak a vezsenyieknél, náluk nem okoz problémát a Tisza. Országosan irigylett gát­rendszerük van, még a rosszhírű Sasi kanyar se ijesztgeti őket. Mégis félnek a szőke fo­lyótól, vagy, hogy ponto­sabbak legyünk, megvetik. Kovács Gyula fonott-bú- torkészítő kisiparos a vezse­nyi hagyományok őrzője, minden fel- és lemenő roko­na a Tisza-parti fűzekből élt. — A mai vezsenyi fűz már nem alkalmas kosár és egyéb fonásra — legyint a fiatal mester. — Nézzen szét, az udvaron csak nemes fű­zet lát, de ezt nem a Tisza adja, hanem külön erre a célra rendszeresített alpári szövetkezet. A kétlépésnyi műhely rosszul világított mennyeze­te alatt dolgozik Kovács Gyula az édesanyjával és a feleségével. A kisipari iga­zolványt három éve váltot­ta, mert úgy érezte, hogy kitűnően meg lehet belőle élni. — Csalódtam — mondja Kovács Gyula — bár pa­naszkodásra semmi okom. — Ha az anyag szállítása nem kerülne ilyen sokba, még biztatnám is a többi fonót, hogy váltson iparen­gedélyt. Kiskereskedők adják el a mester munkáit, természete­sen nagy haszonnal. — A magam ura vagyok, éppen ezért hajnaltól késő estig dolgozom. Minden megrendelést kielégítek, bármilyen faramuci ötlettel áll is elő a kedves vevő. Az ízlésem néha tiltakozik a fodros-bodros kerti bútorok ellen, de hát élni kell vala­miből. Nem győzöm hang­úlyozni, hogy a Tisza ad­„Vonzóvá tesszük TiszaugoflP* hatna alapanyagot, ha nem lenne megmérgezve. A fonott bútor készítő sincs egyedül a véleményé­vel, nevezetesen, hogy a Ti­sza mérgezett. Ugyanezt bi­zonygatják a halászok. Tö­rök Ferenc öt éve költözött Szegedről Vezsenyre a csa­ládjával, hogy majd megél­nek a halászatból. A család­fő és két fia valóban halá­szik, de a számításukat nem találták meg. A Tiszának ez a szakasza talán még szeny- nyezettebb, mint a szegedi Mondják, és szeretnék el­hinni, amit mondanak: va­lamennyi halfajta megél most is a folyóban. Igaz, a természetesnél kisebbre nő. Ötletekkel, lovakkal Ám a jo üzletember oko­san és jól él a Tiszából. Nagy Péter, a tiszaugi Pe­gazus szálló vezetője sose adta volna a fejét szálloda­igazgatásra, ha nem talál olyan partot, mint az ugi. — Kizárólag a Tiszának köszönhető, hogy jól megy a bolt — bizonygatja Nagy Péter, és a vendégkönyvet hívja az állítása megtámasz­tására. Megannyi dicséret. — A helyi tanács és az idegenforgalmi szakemberek néhány esztendeje úgy dön­töttek, hogy Tiszaugból köz­kedvelt üdülőkörzetet csi­nálnak. Kellett hozzá né­hány forint, meg néhány ló, néhány szoba... A fősze­zonban állandó teltházunk van. A Pegazus szálló kínálata vonzó: többkilométeres lo­vas túrákat szervez, persze szakképzett vezetővel. A szobái se drágák, jó a kony­hája, általában nehéz hibái találni Nagy Péter munká­jában. Anélkül, hogy ingyen reklámot csinálnak a Pega­zusnak, valóban érdemes el­autózni vagy buszozni a hangulatos környezetű Ti- szaugra. Ottjártunkkor fel­merült a kérdés, miért nem látnak nagyobb üzletet a Tiszában az idegenforgalom irányítói? Megpróbáltuk felfűzni s Tisza menti falvakat, keres­tünk bennük valami közöst. Nem találtunk. Mind más egyéni arccal, egyéni gon- dokkal-bajokkal. Talán Ti- szavárkony örül egyedül a folyóval kötött megbontha­tatlan barátságnak. Tudniil­lik őt nem zavarja a néha megduzzadó folyó, a párlé­pésnyi hobbi telkekre sereg­nyi jelentkező akad vevő­ként, fütyülnek rá a várko- nyiak, hogy Tószeggel közös a tanácsuk, de nem fütyül­nek a kicsinynek látszó hi­bákra. Ez utóbbiak közé tartozik a falu határában buzgó szénsav forrás, ame­lyet senki se használ ki. Il­letve a Magneziüpari Mű­vek egy vezetékkel csapolja a forrást, amely akár egy hűtőházat is eltarthatna. És a Tisza eltarthatná-e a partján élőket? A füzérre felfűzött községekben lakók szerint nem. De a változá­sok, a fejlődés alól sem a Tisza, sem a partján élők nem vonhatják ki magukat. Bendó János ‘Fotó: Nagy Zsolt „Nem ad alapanyagot a Ti- Gondban az öreg halász sza” A jó tiszaugi lovas is holtig tanul

Next

/
Oldalképek
Tartalom