Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-08 / 32. szám

1984. FEBRUAR 8. I A tévé képernyője előtt A televízió nemegyszer bizonyította már, hogy or­szágos ügyet tud csinálni abból, amit aikar. Kultúrá­ra, művelődésire szólító ak­ciói — mindig széles vissz­hangot keltettek. Minden ed­digi Ki mit tud is megér­demelt sikerrel zárult. Ezért is érdemel iigyelmet egy most induló, tudásra moz­gósító versenye, a Ki miben tudós is. Tudós Ifjak versenye Lelhet, hogy sokan észre sem vették a programok so­rában, különben is szombat délután nem a leglátogatot­tabb idő a képernyő előtt, s a televízió maga sem csa­pott különösebb hűhót kö­rülötte, a múlt hét szom­batján megkezdődtek az „ifjú tudósok” versenyei, méghozzá matematikából. Hétről hétre középiskolás diákok ülnek a kamerák elé — és gondolkodnak, tö­rik a fejüket egy-egy. a laikusnak bizony érthetetlen feladat megoldásán. Mi eb­ben a szórakoztató? — kér­dezheti valaki. Valóban ez a műsor mutatványnak sze­gényes, formája végtelenül puritán. Háromtagú zsűri, szigorú zsűri rezzenéstelen arccal ügyel a rendre, egy műsorvezető adja ki szűk­szavúan a feladatokat és a versenyzők párban végzik csendben munkájukat. Két és fél perc a rendelkezésük­re álló idő és az óra ren­dületlenül ketyeg, akárcsak az időmérő taxaméter. Idő és tudás is versenyez itt egy­mással ; egyszerre indul az óra és indulnak az agy „ke­rekei”. Melyik lesz vajon a gyorsabb, külön izgalom, szorongás a kívülálló néző­nek is. Ez már valami, ami­ért egy ilyen „száraz” tar­talmú műsort meg lehet nézni. De ami fő vonzerejét ké­pezheti: a gondolkodó ifjú emberek, kamaszok látvá­nya; akik kipirult arccal — színesben ez is jól megfi­gyelhető — idegeik megfe- szüLésével. kiélezett helyzet­ben állnak helyt derekasan. Jó látni őket. napjaink po­zitív hőseit. S nincs ebben a jelzőben semmi túlzás. És itt szeretném megjegyezni: ebben az értelemben külö­nösképpen jó ügyet szolgál a televízió a diákok versenyé­nek megrendezésével. Hisz ily módon olyan fiatalok jutnak a képernyőre, akik­ből az életben is minél töb­bet szeretnénk látni. S vég­re azok is szóhoz jutnak, ha csak néhány matematikai szóra is, akiket nem szocio­lógusok fedeztek fel az élet valamelyik perifériáján, ha­nem szorgalmuk és tehetsé­gük „dobott” a nagy nyil­vánosság elé. Ez a vetélkedő, miként hasonló társai az emberi ér­tékek széles propagandája, jó értelemben az értékes emberi tulajdonságok orszá­gos kirakata. Épp ezért jo­gos a nézőnek az az igénye, hogy a felvonuló ifjú ma­tematikusokról mint embe­rekről is szeretne többet tudni. Kik ők. mit csinál­nak, amikor nem matemati- káznak, mi hajtja őket, s hogyan vélekednek a világ­ról, amelyben benne élnek? A tudás is lehet az egyéni­ség tükre, s a közeibe fér­kőző kamera is elárulja egy­némely vonásukat, de vajon nem lehetne rövid riportban is bemutatni őket? Talán azalatt, míg a feladat meg­oldásán munkálkodnak. Egyébként két kellemes mozzanatra külön is felhí­vom a figyelmet: a falon el­helyezett szemléletes tudás fájára, amelynek gyökerei­nél helyezték el a versenyző fiatalok fotográfiáit. Jelez­vén: a tudás fája ezekben az ifjú tehetségekben gyö­kerezik. És egy másik ked­ves gesztus, a zsűri tagjai, akik közül ketten maguk is Ki miben tudÓ6-ok voltak. Császár Ákos akadémikussal az élen a verseny, az elő­döntő végeztével kezet fog­tak a diákokkal és gratulál­tak sikerükhöz. Szép és iga­zán demokratikus gesztus. Vasárnapi magazin Lehet-e nagyobb dicsére­te egy műsornak, mint az, hogy nézése közben észre sem vesszük, hogy elszaladt az idő; hogy egy másfél órás magazin azt a benyo­mást kelti, mintha harminc percig se tartott volna. A Vasárnap délután — vezet­te Vágó István és Wisinger István — esetében pedig ez történt. Kedves hangulat­ban oly kellemesen pereg­tek az események, hogy ész­revétlenül múlt el az idő. Igazi magazinban lehetett részünk: színes, változatos tartalomban gyönyörködhet­tünk. Az „eszmei” alapot a Lelkes család szolgáltatta hozzá, egy valóban irigylés­re méltó nagy család, amely­ben mind az öt gyerek a művészet valamelyik ágával, műfajával jegyezte el ma­gát. S ahogy hallottuk, a gyermekek családjaiban is folytatódik a hagyomány, ott is gyakori a gyermekáldás. Miért szerencsés a Lelke­sékkel való megismerkedés? Mert esetük fényesen iga­zolja: a sokgyermekes csa­lád nem holmi idejétmúlt hagyomány: értelmesen és szépen megfér ennyi em­ber is együtt a kis közös­ségben. Akár modell is le­hetne. Volt ebben a maga­zinban különleges csemege is: a festő és a dobos közös produkciója. A művész le­festette, amit a dobos hang­szerén kivert, a dobos ze­névé varázsolta, amit mű­vésztársa alkotott: a színe­ket. formákat. Különös ka­land az alkotás világa. S izgalmas probléma is keve­redett a riportok közé: a pénzérmék kérdése; annak feszegetése. hogy mennyi bosszúságot okoznak a kü­lönböző értékű, de nagyon is hasonló nagyságú és for­májú pénzérmék a forga­lomban. A riporter és a pélnzktifoocsátó hatóság kö­zötti vita — ez utóbbi ugyanis nem érzi komoly­nak a problémát, eldöntet­len maradt. De így is érde­kes volt. Miként az újság­csináló amerikaival készített riport, vagy akár a világ­járó muzsikus remek felvé­telei a világ különböző tá­jairól. Ez a délutáni műsor bármelyik esti programmal vetekedhet érdekességben. Jó, hogy némi tévelygés után ismét magára talált a televíziónak ez a kedvelt magazinja. Röviden A világhíres George Cu­kor rendezte, főszerepét a varázsos Katherine Hepburn játszotta, a Zöld a vetés cí­mű amerikai tévéfdlm még­sem igazán művészi élmény; a jótevő idős hölgy „ka­landja” egy tehetséges, de tudatlan bányászfiúval, akit hősi küzdelemmel emel ki sanyarú sorsából, érzelgős történet, túlcukrozott süte­mény. Erre szokás monda­ni: oly szép. hogy meg kell a szívnek hasadni. Nem rossz ötlet színházat adni szombat este a néző­nek. Egy Goldoni-kömédia pedig egyenesen öröm. A miskolciak játéka vérbeli színháznak minősült; Major Tamás rendezői keze nyomát jól érzékelhettük a kimun­kált. vérbő, erőtől duzzadó előadáson. De jók ezek a színházi közvetítések — ha felvételről történnek is — azért is. mert módunk van megismerni egy társulatot, sőt alkalmunk nyílik nekünk szolnokiaknak, s másoknak is, ahol működik teátrum, összevetni színházunkat a látottakkal. A jó színház egyébként a képernyőn is jó élmény. — VM — SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Vita ée meditáció Pedagógiai egység és nevelői sokszínűség Hozzászólás a tan ár egyéniség vitához Szolnokon Serényi Ferenc kiállítása Berényi Ferenc Munkácsy- díjas festőművész alkotásai­ból nyílik kiállítás február 10-én, pénteken, délután 3 órakor Szolnokon, a Megyei Művelődési és Ifjúsági Köz­pont galériájában. A kiállí­tást — amelyet Ligeti Lász­ló, a SZOT elnöke nyit meg — február 29-ig tekinthetik meg az érdeklődők. A tiszaligeti sportcsarnokban Lézerbalett 2000 Különös élményt kínál a Montage Balett Stúdió feb­ruár 13-án, 18 és 20 órakor kezdődő műsora Szolnokon, a' tiszaligeti sportcsarnok­ban. A műsor szellemében és látványvilágában a kö­zelgő ezredfordulót idézi egy elképzelt tér- és időbeli uta­zás keretében. A színpadké­pekben megjelenik a líra, az erőszak, az erotika, a kom­puterek és robotok világa. Az előadás sokrétűsége min­denki számára tartogat ér­dekességet, amelyet a diapo- rámás vetítési technika és a lézerberendezések tesznek lenyűgöző látvánnyá. Századunk zenéjéből Hangversenyciklus a rádióban Hagyomány már, hogy a rádió minden év tavaszén megrendezi hangverseny- ciklusát századunk zenéjé­ből. A sorozatra idén április 12. és május 17. között kerül sor. A rendezvény egyik fontos feladata, hogy nemzeti estek keretében bemutassa a leg­újabb külföldi kortárs zene­műveket, az adott ország ze­neirodalmát és előadóművé­szetét reprezentáló muzsikus közreműködésével. A tizen­egyedik alkalommal megren­dezendő ciklusban dán és kubai zeneszerzők kompozí­cióit ismerhetik meg a hall­gatók. A különleges hang­szereken játszó Gert Morten- sen és a gitárvirtuózként népszerű Jesus Ortega mű­során felcsendülő szerzemé­nyek magyarországi bemu­tatók lesznek. A „Századunk zenéje” to­vábbi négy hangversenyének repertoárján is számos, ha­zánkban még el nem hang­zott, illetve igen ritkán hall­ható zenemű szerepel. A programban napjaink zenéje mellett helyet kapnak a ko­rábbi évtizedek olyan mű­vei is, amelyek valamilyen ok miatt feledésbe merültek a közönség előtt. Az idei so­rozatban szerepel majd Ben­jámin Britten egyik utolsó alkotásának magyarországi bemutatója: A Curlew folyó című misztérium opera, Hiányoznak iskolánkból a tudós tanárok? Nincsenek nagy egyéniségeink ? Kevés a kiváló tanár, a megszállott nevelő? Miilyenek vagyunk hát? És vajon milyen tanár­ra van szüksége a mai isko­lának és a mai tanulóknak? Fogas kérdések. Ha a köz­oktatás előtt álló feladatokat vesszük számba, akkor a kez­deményezésre, alkotásra kész. az elméletet is meg­újító pedagógusokra, illetve pedagógusközösségekre gon­dolunk. Akkor viszont, ha a tanulók — az itt és most élő gyerekek! — érdekeit néz­zük, más értékek lesznek fontosabbak. Napjainkban ugyanis még nem annyira a tudós tanár hiányát érzi szo- rongatottabban az iskola, mint inkább a .biztos szak­mai és módszertani felké­szültségű, személyiségével és teljes emberségével is hatni tudó, humánus pedagógusét! Az olyan tanáregyéniségekét, akik az ifjúság nevelésének valamennyi formájában részt tudnak venni, s nem­csak az ismeretátadó szol­gáltatás végzésében. Akik örömet formálnak a szemlé­letformáló, értékalakító be­szélgetések, viták kötetle­nebb formáiban is, akik okos értelemmel és érzelemmel tudják végezni a napközi- otthoni, mozgalmi, klubveze­tőd, gyermekvédelmi, kollé­giumnevelői tevékenységeket is, vagyis akik akarják és tudják is nevelni a fiatalo­kat. Ha végletesen fogalma­zunk: az intézménynek a ki­váló nevelőkre van inkább szüksége. S még mennyi mindenre rajtuk kívül! „A mindenséggel mérd magad!” József Attila-i elv talán soha ennyire nem volt aktuális, mint napjainkban. A megnövekedett társadalmi tanulói igények |jogosteíágát elismerjük, át is érezzük, de a megvalósítás lehetőségeit már nem — s ez számtalan feszültség forrása pályánkon. Különös gondként jelentke­zik ez az igényes, a „tudós tanár” és a „jó nevelő” ké­pességeivel is egyaránt ren­delkező pedagógusoknál: ér­zik, hogy nem tudnak eleget tenni a saját maguk és kör­nyezetük szabta követelmé­nyeknek, s ez állandó lediki- isimere(tfurdalást, idegi ter­helést jelent számukra. (Talán ezért is kíván a ta­nulók legtöbbje — ha meg­kérdezik őket — derűs, ked­ves, nyugodt, harmóniát árasztó nevelőket, akik ve­lük és a közösséggel többet törődnek.) Sokan és joggal kérik szá­mon a ma iskolájától az em­bernevelés teljességét. Az Is­kola ma már nem az egye­düli forrása a tudásnak: ezt igen sok helyről megkaphat­ja a tanuló. De a személyes­séget, a személyhez való in­tenzív odafordulást, törődést aligha remélheti a közműve­lődési intézményektől, tö­megkommunikációs eszkö­zöktől. Ezt a család mellett csak az iskolától, a pedagó­gustól kaphatja meg a tanu­ló. Bízhat benne, hogy sze­mélyisége teljességét ragad­ja meg az iskolai hatásrend­szer. Jó ideje „hivatalos” nevelési élv a személyiség- központúság, ám a pedagó­giai gyakorlatban még min­dig a tudáselosztó szerep uralkodik: a körülhatárolt és zárt tananyag ütemezett közvetítése mintha fontosabb lenne még a mindennapok munkájában, mint a teljes ember nevelése. Nemcsak a tudós tanárok, a sajátos pedagógusegyéni- ségek hiányolhatok ma az is­kolákból, de a helyi nevelé­si rendszer hatékonysága, a pedagógiai szabadsággal él­ni tudás ás. Sürgető igények ezek, dehát még a feltételek sem teremtődtek meg egé­szen hozzájuk, s nem is vál­tak még széles körben elfo­gadott értékekké. Nem volt-e hangsúlyosabb az elmúlt év­tizedekben a pedagógiai egység megteremtésének fon­tossága. mint a „legyetek ön­magatok” elv alapján kifej­lesztett pedágógiai egyéniség és öntudat? A központi pe­dagógiai akarat megvalósí­tása során nem volt létkér­dés, hogy tudós-e maga a ta­nár, tud-e egyéni színeivel is élni: rendszerint többet nyo­mott a latban az előírtak­kal való azonosulás mérté­ke s az utasítások teljesíté­sének eredményessége. Ki­emelkedő szakmai tekinté­lyek, értékes pedagógusegyé­niségek így is megtermettek szinte minden tantestületben, de többnyire megszokottá és elfogadottá vált, hogy az eszmiei-pedagógiai-csélek- vésd egység szent ügye érde­kében a pedagógusok egyé­niségüket is munkaköpe­nyükbe rejtsék. Az elsősor­ban végrehajtó jellegű isko­lai munka közben nem jött létre — vagy csak nagyon ritkán — az a „szellemi és érzelmi radioaktivitás”, me­lyet az alkotó ember, a jó­kedvű, hittel dolgozó ember sugároz magáiból, s melynek nevelő ereje hatékonyabb sok ,.korszerűnek” tartott módszernél. Az új tantervi dokumen­tumok feltétlenül számíta­nak a pedagógiai szabadság alkotó, mozgósító erejére. De máris látjuk ennek a ne­héz felelősségét is. Bátorta­lanul, de hozzákezd tünk a megszokott iskolai munkát két vállalva, sajátosságain­kat, egyéni értékeinket fel­mutatva. De csaik ott, azok­ban a közösségekben remél­hetünk sikereket, ahol a pe­dagógiai egység biztonságot adó melegében lehetünk, ahol kiegyensúlyozott mun­kafeltételeink vannak, ahol jó emberi kapcsolatok segí­tenek önmagunk kiteljesíté­sében. A jó közösségekben ,.kivirágzik az egyén”. Ahol adott mindenki számára a felelős részvétel lehetősége, ott a nevelőközösség is meg­erősödik, s harmonikussá válik az egység és sokszínű­ség dialektikája. Amire most oly nagy szükség van! Megyénk iskoláit járva, egyénekkel és közösségekkel besziéJgetve, vagy pedagógiai pályázatokat olvasva öröm­mel követhetem nyomon sok-sok tantestület alkotó pedagógiai közösséggé válá­sát. A Pedagógiai Társaság által szervezett „iskolabe- szélgetéseken” — legyen az akár Szolnokon, Jászalsó- szentgyörgyön, Kunszent- mártonban, Törökszentmik- lóson. Öcsödön vagy Jászbe­rényben — sok olyan testü­letet ismerhettem meg, ahol „szabadon és önként szolgál a szellem”, s ahol az iskola helyi nevelési rendszerére támaszkodik a pedagógiai megújulás. Igaz, az alkotó pedagógus és az alkotó is- kcüa sok helyen még csak szándék, mégis reményt kel­tőek ezek az eredmények is. A neveléstudomány fejlődé­sének létkérdése a tényleges nevelési gyakorlattal való kapcsolata. Ehhez a gyakor­latra érzékeny pedagógiai kutatókra és a „tudós taná­rokra”, egymásra találásuk­ra van szükség. Ezekben az erősödő kapcsolatokban is ott találjuk a pedagógiai ku­tatóhelyekkel intenzívebb kapcsolatot tartó megyei is­koláinkat, a pedagógiai pá­lyázatokon vissza-visszaté- rően kimagasló eredményt elérő gyakorló pedagógusain­kat és pedagóguskollektí­váinkat. Sokat segítenek ők a pedagógiai tudományok­nak, ha maguk nem is kap­ják meg a közvéleménytől a „tudós tanár” titulust. Mivel segítenek? A kérdésfeltevé­sekkel, s azzal, hogy szinte „kényszerítik” az elméletet, mire keresse sürgetően a vá­laszt. Másfelől segítenek va­lóságfeltáró munkájukkal: mindennapi pedagógiai él­ményeik, problémázgatásaik, meditációik leírásával ins­pirálják az elméletet, de választ keresve problémáikra — önállón vagy közösségi ke­retekben — eiméletalfcotó tevékenységig is eljuthatnak. Ne misztifikáljuk hát a „tudós tainárság”-ot. ne lás­suk túl sötéten lehetőségein­ket! A pedagógustársadalom elindult niár az alkotó, pe­dagógiai megújulást hozó úton. Igaz, a lehetőségek még csak összességükben adottak, s az egyes egyének nem egyenlő eséllyel kapnak lehetőséget személyiségük sajátos értékeinek, színeinek a kibontásához. Bízzunk ben­ne, hogy e most folyó peda­gógiai meditáció és gondo­latcsere is hozzásegíthet ben­nünket a közös igények meg­fogalmazásához, s az egyéni lehetőségek felvillantásához. Dr. Fábiánná Dr. Kocsis Lenke főiskolai docens a Pedagógiai Társaság megyei titkára „színezni" — egyéniségűn­Bélyeg a megkerült festményekrül Bélyeget bocsát ki »Ma­gyar Posta — előrelát­hatóan február közepén — a Szépművészeti Mú­zeumból elrabolt és a bravúros nyomozás után megkerült festményekről. A Pénzjegynyomdában készülő bélyeg blokkot Andro András grafikus tervezte

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom