Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-01 / 26. szám

1984. FEBRUÁR 1.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

IA tévé „ I

I képernyője előtt I

A szombati lapokban jelent meg — a miénkben is —, de már péntek este a televízió híradója is közhírré tette, hogy az idén milyen alkotásoknak és kiknek), alkotóművészeknek, színészeknek ítélte oda díjait a kritikusok testületé. Így ismétlés lenne újra felsorolni őket. De mert minden díjkiosztás egyben mérlegelése is egy esztendő tévédrámatermésének, ezért talán nem érdektelen, ha néhány szót ejtünk utólag is róla. Legfőképp arról, hogy az 1983-ban bemutatott 52 tévédráma iközül miért éppen A piac vitte el a pálmát, miért éppen erre a szociográfiába oltott krimire esett a kritikusok választása. (Egyébként a mennyiség megfelel a több évi átlagnak, azaz minden ellenkező híreszteléssel szemben mégsem pusztít akkora aszály a televízió dramaturgiájának há- zptáján, mint ahogy azt a múlt évi kedvezőtlen előjelekből várni lehetett.)

Egy díj margójára

Nem volna érdektelen A piac díjazása mellett a vitában felmerülő érveket felsorakoztatni, de hosszú lenne, így csupán egyet-kettőt belőlük, az általános tanulság szempontjából talán a legfontosabbat. Mi is volt a döntő argumentum a László Bencsik írta és Mihályfy Sándor rendezte tévéfilm mellett? Tartalmának maisága, hogy napjaink mindennapi valóságából meríti tárgyát. (Bizony kevés hozzá hasonló vállalkozás akadt a ’83-as termésben!) s hogy mondandója közérdekű, olyan jelenségek ellen emeli fel szavát, olyan társadalmi-erkölcsi problémáikat feszeget — alattomos érdekösszefonódások mindent megrontó anyagiasság, önző gátlástalanság stb. —, amelyek megoldása, vagy amelyek ellen az odaadó küzdelem elengedhetetlenül szükséges. Ezeken túl javára billentette a mérleget széles körben valló „fogyasztható- sága”. Azaz olyan formában igyekezett tálalni mondandóját — ha esztétikailag nem is mindenben kifogástalanul —, amely nem taszította el a nézőt a képernyőtől (mint némely komolykodó tévé- dráma teszi), inkább oda- vonzotta. S ezért nem átal- llotta igénybe venni a bűnügyi történetek egyes kellékeit sem — ízléssel, mértékkel. A piac díjazásának általánosítható tanulsága tehát az, hogy a tévédráma akkor jár igazi útján — nem zárva ki azért más utakat sem —, ha nem a fenkölt művészi komolykodásban éli ki magát, ha nem adja fejét az öncélú művészkedésre, ha nem öncélú játék), hanem művészi híradás napjaink valóságáról. Nem új igazság ez, csak valahogy mintha elfeledkeznének róla azok, akiknek a televíziós dráma a kifejezési formájuk.

A piac sikere tehát némiképp figyelmeztetés is a tévédráma és a mai magyar valóság szorosabb kapcsolatának igényére és szükségességére Hozzáteszem, kaphatott volna természetesen más munka is díjat, egyébként abszolút értelemben Mihályfy Sándorék filmje sem tökén etes, erényeit tekintve azonban relatíve mégis kiemelkedett a mezőnyből, az említettek értelmében. Eny- nyit egy díjkiosztás margójára

Wagner — félidőn túl

És most már a jelenről, azaz az elmúlt hét tévédrámáiról, ugyanis túljutott felén a Wagner-film, már a hatodik résziletét láthattuk, hátra van még négy, de mi tagadás, akár véget is érhetne már ez a szemre szép — igazán gyönyörű képek —■, de tartalmában meglehetősen unalmassá, egyhangúvá vált életrajzi filmsorozat, mely két dolgot sujkol belénk a nagy zeneszerző életéből: csillapíthatatlan szerelemvágyát

és szüntelen pénzzavarát. Mintha más igazán lényeges nem is lett volna Wagner életében! De még más is, igen: gátlástalansága, korlátokat nem ismerő művészi gőgje. A filmet követve — sajnos — egyre inkább világosabbá válik, hogy a Wag- ner-film alkotói a zeneszerzőben a halhatatlan géniusz, a zseni misztikus és gőgös fenségét kívánják „megénekelni”. Talán valamiféle rosszul értelmezett, divatjamúlt zsenikultusz jegyében. Eredménye: Wagner nemhogy a szívünkhöz nőne, egyenesen elhidagülünk tőle. Én legalábbis így érzem.

Új tévéjáték

Ezért reménykedem egy sikeres magyar regény televíziós feldolgozásában, amelyet péntek este indított útjára a televízió. Igaz, már a Stúdió ’84 is beszélt róla (itt említem meg, hogy az egyórás összeállításban három televíziós személlyel, illetve személyiséggel és alkotással foglalkozó riport azért kissé túlzás, már-már a belterjesség érzetét keltig de a bemutató pénteken történt meg. A Gyutkó László regényéből készült Jancsó Mik- lós-filmről van szó, amely már csak azért is figyelmet érdemel, mert Jancsó mindig kitalál valamit — saját hangján, módszerén beliji is. Most például narrátort alkalmaz, de nem szokványos módon. Kicsit szokatlan is még, ahogy szöveg és kép, illetve szöveg és egy-egy figura beszéde, jelenete kapcsolódik, de van ebben valami a regényíróval szembeni filmes alázat is, eredetiben hallhatjuk és élvezhetjük Gyurkó pompás prózáját. Jancsó újít, épp ezért legyűrje türelemmel iránta. S ne feledjük azt sem: itt rólunk van szó, a megidézett évtizedek a mi valóságunk. Ez nem históriai tárgyba bujtatott példabeszéd, ez maga a história: a mi históriánk. A Faustus doktor bcí'.- dogságos pokoljárása — több mint ígéret.

Röviden

Nem panaszkodhatnak a színészek, a televízió gáláns1, bőkezű és nagyvonalú velük szemben: soha annyi színész nem szólalt meg a képernyőn — különböző műsorokban, riportban, portréfilmben, visszaemlékezésben —, mint mostanában. S nekünk sem lehet okunk panaszra — ha csak arányaiban nem sokalljuk, amit kapunk —, színészeink elbűvölnek bennünket. Most például Dajka Margit színes egyéniségét csodálhattuk meg. Remek portré készült róla a Mestersége: színész sorozatban;

szerkesztette Virág Katalin, rendezte Török Ilona.

Jó szokása a Deltának, hogy egyszer-egyszer különkiadással is jelentkezik. A svéd orvos fotográfus filmje az élet születéséről igazi unikum. Bepillantani az emberi test zugaiba, meglesni a magzat fejlődését a fogamzástól a kifejletig, ez lenyűgöző látvány mindannyiunk számára, akik hasonjló folyamaton mentünk keresztül az öntudatlanság állapotában. Most láttuk, mi is történt velünik, Az élet csodája című film megmutatta nekünk.

Cselekvő értelmiség címmel készített beszélgetést a j^les szociológussal, Huszár Tiborral a tévé, s láttunk egy cselekvő értelmiségit. Aki ugyan ezúttal csafc beszélt, de akinek a szava is cselekedet. Mert ez a fő eszköze: a szavakba öntött gondolat, a problémaérzékeny gondolkodás. Úgy szólott önmagáról, hogy közben szakmája, a szociológia világával is megismertetett, s egyben az erkölcs felvetődő kérdéseit is mélyen érintette. Kár, hogy mindennek csak vasárnap, a késő esti órákban jutott hely a képernyőn.

V. M.

Vita és meditáció ______Miért ilyen

é

s milyenek legyenek?

Hozzászólás a tanáregyéniség-vitához

Huszonkét új alkotás

XVI. Magyar Játékfilm Szemle

Tegnap a Fészek Művészklubban sajtótájékoztatón számoltak be a XVI. Magyar Játékfilm Szemle előkészületeiről.

A filmszemle szervező bizottságának képviselői elmondták, hogy február 10— 15. között 22 új magyar filmet mutatnak be Budapesten a Vörös Csillag moziban. A versenyprogramot az elmúlt egy esztendő hazai filmterméséből állították össze. A válogatás nem teljeskörű, mert a stúdiók és az alkotók szabadon dönthettek arról, hogy mely filmjeiket nevezik be. A hivatalos versenyen kívül — idén először — információs vetítéseket is tartanak, és a Horizont filmszínházban összeállításokat mutatnak be a Balázs Béla Filmstúdió munkáiból, valamint a Színház- és Filmművészeti Főiskola produkcióiból. Ugyanitt levetítik azokat a televíziós filmeket, amelyeket a tévés premier után mozikban is játszani fognak. A tavalyi tapasztalatokból kiindulva — számítva a közönség élénk érdeklődésére — a Művész moziban is vetítik a versenyfilmeket, és video- programok várják az érdeklődőket a Vörös Csillag Filmszínház video mozijában. A magyar filmek nagy seregszemléjére mintegy másfélszáz külföldi vendéget várnak: rendezők, újságírók, filmszakemberek érkeznek, s az érdeklődők nagy száma azt mutatja, hogy továbbra is komoly tekintélye van határainkon túl a magyar filmgyártásnak.

A filmszemle díjairól társadalmi zsűri dönt. Elnöke Mihály András az Operaház főigazgatója, tagjai Babar- czy László rendező, Győrffy Miklós újságíró, Hanák Péter történész, Kardos G. György író, Lehoczky István az MSZMP Budapesti Bizottságának osztályvezetője és Vince Mátyás újságíró. Idén is kiosztják a szakmai díjakat: a filmrendezőkből álló szakmai zsűri elnöke Kézdi-Kovács Zsolt, tagjai Sándor Pál, Kosa Ferenc, Böszörményi Géza és Gulyás Gyula. A filmszemle utolsó napján, február 15-én a társadalmi zsűri nyilvános vitát rendez.

Felavatták Szász Péter szobrát

Felavatták S'zász Péter Balázs Béla-díjas filmrendező mellszobrát — Morell Mihály érdemes művész alkotását — tegnap a MAFILM központjában. A neves alkotó halálának első évfordulóján Bacsó Péter filmrendező mondott emlékbeszédet.

Az utóbbi időkben különböző publikációk és tudományos elemzések egyre nagyobb intenzitással foglalkoznak az oktató-nevelőmunka alanyi oldalával, a pedagógussal.

A Néplap január 7-i számában megjelent, tanár- egyéniségekkel, tudóstanárokkal kapcsolatos cikket én is nagy érdeklődéssel olvastam. A — „Miért tűntek el? és ha „Mégis vannak” hol vannak? — vitához én már semmit nem tudok hozzáfűzni, ugyanis teljesen egyetértek a további számokban megjelent kiegészítésekkel. Az akarva-akaratlanul vitaindító cikk azonban felvet egy, a pedagógusszemélyiség szempontjából előremutatóbb kérdéspárt is, miszerint: miért ilyenek és milyenek legyenek? Ha a válaszadás során eljutunk odáig, hogy a „közvélemény-formáló erők” mit tehetnek egy reális alapokon nyugvó korszerű „jövőkép” megfogalmazásában, az iskolai „konstruktív nyugalom” megteremtésében, akkor úgy gondolom, jó úton járunk.

„Akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak”. A két évezredes közmondás előítélet tartalma még ma is reális. Az is igaz azonban, hogy a mai hivatalos megbecsülés gyökeresen megváltozott az elmúlt századokhoz képest. A társadalmi közvélemény viszont csak hosszú fáziskéséssel és aránytalanul követi az államnak az elmúlt közel negyven év folyamán többszörösen és következetesen megnyilvánuló, pedagógusok iránti anyagi és erkölcsi megbecsülését.

Néhány alapvető dokumentumból kiragadott idézettel próbáljuk meg —, ha egyoldalúan is — nyomon- követni a négy évtizedes pedagógusi „történelmet”. A Magyar Kommunista Párt hároméves tervjavaslatában sokoldalúan foglalkozott a pedagógusok helyzetével. Többek között megállapítja: „Pedagógusainknak tehát olyan embereknek kell lenniük, akiknek anyagi létét és szellemi fejlődését az állam — a lehetőségekhez képest — bőkezűn biztosítja”.

A Magyar Szocialista Munkáspárt VIII. kongresz- szusán Kádár János megállapította:

„A pedagógusok hatóköre ma már messze túlnő az iskola falain, kiterjed szinte az egész társadalmi életre". Feladatként jelölte meg, hogy „ ... fokozzuk a pedagógusok munkájának társadalmi, erkölcsi elismerését és lehetőségeink arányában anyagi megbecsülését is.”

A Központi Bizottság ifjúságpolitikai állásfoglalása szerint: „A megnövekedett

társadalmi foglalkoztatottság, a családon belül az ifjúsággal való törődés idejének csökkenése miatt is jobban előtérbe kell kerülnie az iskolai nevelésnek.” Ez a 14 évvel ezelőtti megállapítás sem vesztette érvényét, de hasonlóképpen izgalmßs az idézet további része is: .......az értékes diákközösségi életet kifejlesztő nevelőiskola szocialista típusa még mindig nem vált általánossá, az iskolákban a nevelőmunka tárgyi feltételeiről még nem gondoskodnak megfelelően.” Hasonló hangnemben fogalmaz az MSZMP X. kongresszusának határozata is:

„

A pedagógusok anyagi és erkölcsi megbecsülését minden területen jobban összhangba kell hozni tevékenységük társadalmi fontosságával.”

Az 1972-es júniusi határozat továbbviszi ezt a gondolatot. „Az oktatásügy fejlesztésére jelentős összegeket fordítottunk ugyan, de ez a legszükségesebb meny- nyiségi fejlesztési igények kielégítésére is csak szűkösen volt elegendő.” Ugyanakkor megismétli a már többször visszatérő gondolatot: „A pedagógusok munkájának fontosságával még ma sincs megfelelő összhangban a társadalmi, erkölcsi, anyagi megbecsülésük."

És végül az MSZMP Szolnok megyei Bizottsága 1983. január 7-i állásfoglalásából:

„A pedagógusok bérhelyzetén jelentős mértékben javított az 1977-es béremelés... Ösztönzőbbé vált a pedagógusok erkölcsi elismerése ... Nem javultak kellően a pedagógusok munkakörülményei ...”

A pedagógusok nagy energiákat fordítanak napi munkájukra, összességében meg is felelnek a velük szemben támasztott követelményeknek. Fel-felerősödik viszont körükben némi elbizonytalanodás, a gyakori dokumentumváltozások, s az azokat övező és elhúzódó szakmai viták esetenként az iskolák lehetőségeit meghaladó társadalmi, szülői igények miatt ...”

Mit érdemes ezekből az idézetekből leszűrni? Egy dolgot bizonyosan. A szocializmust építő társadalom új normáinak a szokásokban és a mindennapok viselkedési mintáiban történő meggyökereztetése komoly küzdelmet jelent. Ebben a küzdelemben a pedagógusok jelest érdemelnek. Kádár János szavaival: „Az új ember formálásában a tanítók, a tanárok a legfontosabb társadalmi tényezők, a párt legjobb harcostársai.”

„Előretolt bástyán” harcolni soha nem volt könnyű dolog. Különösen nehéz akkor, ha a fegyverzetet egy

régtől meglévő — szerencsére ma már egyre kevésbé jellemző — ellentmondás is gyengíti. Tudniillik, hogy a múltbeli tapasztalatok alapján kell a fiatalokat a jövőre és a jövőben való boldogulásra felkészíteni. Tovább nehezítik a „harcos kiállást” a társadalmi-anyagi megbecsülés háttérországának utánpótlási gondjai.

Szóval, soha nem volt könnyű pedagógusnak lenni és ma sem az. A tudós tanár hiányát cáfolva elmondhatom, hogy ismerek olyan megyei igazgatókat, akik országosan, de még határainkon túl is kiváló szaktekintélynek számítanak, rendszeresen publikálnak. Ismerek megyénkben tanító tanárokat, akik országos hírű kísérletek, újítások részesei, komoly tudományos elismerések birtokosai. Sok olyan pedagógussal is találkoztam azonban, akik tanítványaik nevelésében szereztek, sehol sem jegyzett és nem eléggé becsült, de örökérvényű doktorátust. Olyan kiválóságok ők, akikről ugyan keveset hallunk, olvasunk, de létezésüket, egyéniségüket az „újratermelt” egyéniségek bizonyítják.

Jelen körülmények között tényként kell elfogadnunk, hogy a pedagógusok — az oktatásüggyel összhangban — állandó útkeresésben, megújulási törekvésben vannak és ez jelentős mértékben leköti tudományos értelemben vett alkotó energiájukat.

Az egészséges türelmetlenség gyakran hamarabb láttatja meg velünk a hiányosságokat, hibákat, mint az erényeket és eredményeket. Mégis, azt hiszem, most inkább — nem feledve a javítanivalókat — a jó gyakorlat, a siker és az eredmény felé kell figyelmünket fordítani. Szívesen olvasnék például — a tudós-tanár hiánnyal együtt létező — Mi- kola-díjas fizikustanárokról, az iskolaszámítógépek fáradhatatlan és ötletekkel teli népszerűsítőiről. Sőt, szívesen ismerkednék meg olyan Medvegy Antal-féle „szürke pedagógus” portréjával is, aki egyszerűen „csak” teszi a dolgát. Jó lenne olvasni olyan külföldi vagy' hazai egyetemen tanuló „tudósdiákról”, aki kiváló tanárai munkája nyomán vált azzá.

A siker nagyobb lendítőerőt adhat, mint a visszásságok kiemelése. Megújító lendítőerőre pedig mindenképpen szükségünk van ahhoz, hogy gondolkodásmódunk spirálmenetű és ne önmagába visszatérő kör legyen.

Jusztin László

a KISZ Szolnok megyei Bizottságának politikai munkatársa

Hétfőn este mutatta be Szolnokon Németh László Sámson című művét a békéscsabai Jókai Színház társulata. A színház- szerető szolnokiak az előadás végén vastapssal köszönték meg a rangos előadást, ünnepelték a címszereplőt alakító Nagy Attilát (Fotó: Nagy Zsolt)