Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-25 / 47. szám
8 Irodalom» művészet 1984. FEBRUÁR 25. essék, ez is itt van a nyakamon! — gondolta undorodva és dühösen egy reggel, amikor a szokottnál is nehezebben tért magához, hogy elkezdje a napot. Ettől az ötventőii mindig is irtózott. Pontosabban nem mindig, hiszen húszéves korban ez a születésnap, mint fenyegetés, egyszerűen nem létezik. Húszéves korban az ember időtlen, és ehhez mérten pocsékolja is az idejét, mintha sosem '.fogyhatna el. Csak negyven felé kezdte idegesíteni, hogy mi lesz, ha majd jön az ötven. A legszebb férfikor — mondják. Micsoda marhaság! Legszebb férfikora küszöbén roggyant térdekkel vánszorgott a fürdőszobába a tükör elé, és hányinger fogta el, mikor meglátta az arcát. Minden lágyság és derű megszökött róla. Régen olyan volt az arca reggel, mint egy kipihent, friss vadállaté, amint vágtára és zsákmányra éhesen előbukkan a dzsungel mélyéből. Egyik ifjúkori szerelme pumának is becézte. Most pedig olyan gyűrött volt, mint egv földrengés sújtotta város, és olyan megfeszített, elszánt kifejezés ült rajta, mintha egy szál kötélen lógva kapaszkodna egy krokodilusoktól nyüzsgő folyó fölött. A szakálla! Régen egyöntetű sortéként borította arcát. Ha netán nem volt kedve borotválkozni, legfeljebb ápolatlanul férfiasnak hatott. De most! Ezek az elszórtan lserkenő, ezüstös — mit ezüstös? piszk,cciszürke! — sörték. Mintha felverte volna a képét valami alattomos, ismeretlen gaz. Vagy mintha ocsúba nyomták volna a fejét. Undorító! És reggelre mindig ilyen. Van még nő, aki egy ilyen pofával hajlandó együtt ébredni? Mik ezek a szőrök a fülében? Ezt eddig észre sem vette. Csak idegen öregurakon röhögött magában, villamoson, autóbuszon, akik egész borotvaecsetre való szőrt hordanak a fülükben, és sosem értette, miért nem vágják ki? Erre most tessék, itt van, ki tudja, mióta szőrös a füle, őrajta is röhögnek a tacskó húszévesek — és csak most veszi észre, egy ilyerí alaposabb vizsgálódásnál, a közeledő ötven pánikjában. A hülye borbély mért nem szól az embernek? Más borbélyt kell keresni. Ez úgyis mindig agyonritkltja a haját. Pedig nem kell azt már ritkítani! Na igen, a haja. Igaz, nem szólhat egy szót sem, nem lett kopasz, mint kortársai közül annyian —, de azért ez a haj sem a régi már. Hol van az a dúsan hullámzó bo- zont, melybe oly szívesen túrtak bele a nők, különösen azok, akik idősebbek voltak nála? Hová lett a fénye? Hajmosás után egy napig még hagyján. De azután! Mintha egy tányér rántáslevest borítottak volna a fejére. És egyáltalán: hogyan változhat meg valakinek a hajszíne? Ez már hormonkérdés. A hormonok pedig maradjanak nyugton, jó? Tulajdonképpen jelentkeznie kéne az útlevélhatóságnál. Mert az útlevélben ez áll! — hajszíne: szőke. Ez szőke? Ez egyszerűen seszínű. Be kellene íratnia az útlevélbe — hajszíne: seszínű! Gyorsan megborotválkozott, hogy legalább ezt az ocsút ne lássa a kópén. Mindjárt elfogadhatóbb volt az egész. Azután bemászott a kádba is, hogy a meleg, majd a hiGörgey Gábor: Öt ven deg zuhany átbizseregtesse tagjait — ez hasonlított ahhoz az érzéshez, amikor húszévesen sok felhasználatlan energia bdzsergette izmait. Ez a hasonlóság — önmaga ataviz- musa — most jólesett, még akkor is; ha tudta, hogy pótszer csupán. Ezek a pótszerek lassan beköltöznek az ember életébe. Tudatunk ilyenkor már kezd -megtelni protézisekkel. Dühbe gurult. Hogy jutott ő egyáltalán idáig? Hiszen észre sem vette jóformán, és máris itt van ez a bizonyos ötven. Ügy érezte, valami, nagy méltánytalanság történt vele. Neki senki sem szólt, hogy ez ilyen hamar itt terem, és hogy jó lesz vigyázni, mert a mulasztások behozhatatlanok. Eszébe jutott például megannyi kínálkozó kaland, amit öntelten — ráérünk arra még! — kihagyott. Tulajdonképpen mit képzelt? Hogy azok az édes nők elraktározódnak valahol, és majd amikor ráér és kedve szottyan, szép sorjában előszólitgatja őket? Hogy azok mind lesik — természetesen hibernált állapotban, változatlan életkorral —, mikor méltóz- tatik nekik időt szakítani rájuk? Elkezdte maga elé idézni e bájos árnyakat, de a tizediknél, abbahagyta: érezte, tehetetlen dühében a vérnyomása egyre feljebb szökik. Hogy is mondta neki ifjonc korában egy idősebb barátja? „Ha az ifjúság tudná — és ha az öregség tudna!” Nahát azért itt még nem tartunk. Van itt még tartalék bőven. Csak- hát most már jóval több munkát kelle befektetni az ilyesmibe, mint fiokós korában. Kapuzárásról tehát nincs még szó, pánikról sem beszélhetünk — legfeljebb egy kicsit sie- tősebbre kell fogni a dolgokat. Az időfaktor. A tudományokban, a filozófiában, fontos szerepet játszott. Miért ne játszhatna szerepet nála is? Eltűnődött, mi az, amit még elmulasztott a gyorsan pergő években, Amit talán még be lehetne hozni. És ami legalább vigaszul szolgálna azért, hogy itt van a nyakán az ötvenedik. És eszébe jutott Kovács. Akinek még sosem mondta meg a véleményét, pedig hányszor szerette volna. Ügy érezte, az ötvenedik magaslatára érve most már megmondhatja a véleményét neki. Nem tudta pontosan, miért éppen most. Mégis, valami kicsinyes számításokon és gyávaságon túli biztonság áradt szét benne. Igen, ez lesz az ő édes bosszúja ezért a születésnapért. Megmondja Kovácsnak ! De mért csak Kovácsnak? És Molnár, akivel még sosem közölte, mekkora hólyag? És Tóth, akinek már annyiszor szeretett volna kipakolni, de mindig lenyelte? É9 Gál, akinek most már meg fogja mondani, hogy tehetségtelen karrierista? És Szűcs... De álljunk meg! Papírt és ceruzát ide! Gondos listát készített mindazokról, akiknek — betöltve az ötvenediket — megmondja végre a véleményét. Kéjmámort érzett, amikor a harmadik, sűrűn teleírt lapot befejezte. Elhatározta, hogy a fontossági sorrendet is megcsinálja holnap. Ma egyelőre Kovácsnak fog kitálalni. Azután jöhet a többi is. Ruganyos léptekkel lépett a hivatalba. Egészen más szemmel látta az embereket. Ha találkozott valakivel, aki rákerült a listájára, úgy nézett rá, összehúzott szemmel, mint vadász a vadra. De nem ha- markodta el a dolgot. A vadász is vár, tudja, mikor kell a kiszemelt vadat kilőnie. Beszóltak neki, hogy Kovács hívatja;. — Nocsak, odasétélunk a puskacső elé? — gondolta elégedetten, és elindult a főnöki szoba felé. Felhúzott ravasszal a lelkében. — Szervusz kérlek — fogadta Kovács rosszkedvűen. — Remélem, tudod, hogy ez a terv, amit beadtál, fabatkát sem ér! Hülyeség! Ügy, ahogy van, ki lehet dobni az ablakon. risten! Mi történt ezzel a Kováccsal? Nincs még egy simább modorú ökör ebben az országban, mint ő. Ostoba fráter, de mindig udvarias. A kifogásait is mindig finoman becsomagolja. Mi ütött belé, hogy ilyen hangon beszél vele? — Látom az arcodon, hogy el vagy képedve — folytatta Kovács, — Pedig hozzá kell szoknotok. Mától kezdve mindenkinek megmondom a véleményemet. — Hogyhogy! — hebegte ő, és még mondott volna valamit, de nem jött ki hang a, torkán. — Ügy, hogy ötvenéves lettem. Nincs időm tovább tötyörészni. És legalább annyi örömöm legyen ebből a megalázó születésnapból, hogy ami a szívemen, az a számon. Akarsz valamit mondani? — Nem ... dehogy ... — mondta ő. — Majd megcsinálom újra a tervet. Mikor kilépett a folyosóra, úgy döntött, hogy azt a listát elteszi a hatvanadik születésnapjára. Utóvégre nem olyan öreg ő még, hogy már most megmondja mindenkinek a véleményét! mmmmm Barabás Márton: Kalitka Oláh Éva: Mire a húsz év (j. 3) Jelen voltál meghajszolt életemben, Minden törékeny szerelemben, Hosszú felejtés-kínjaimban, Az örökös és végső NEM!-ben, Mesefám ezüst ág-bogán Voltál fennakadó végső MAGÁNY. Nem voltam része perces örömödnek, Nem volt helyem a gondolataidban, Nem tudhattad, hogy létezem-e még, S elvesztetted élted egyik felét, Hogy robbantója lehess oly erőknek, Melyek ösvényeinken, útjainkon, Csillagképeinkben mennydörögnek, S némán roskadó sírhalom alatt. Hová mehetnénk most vigasztalásért? Hová ömölhetnek az Óceánok? Mikorra telik le a gyászév, Ha mán' a gyászoló is tetszhalott volt? Húsz év után Ölelj magadhoz, Ne engedj el, Az rossz tavaszt hoz, Érintsd meg szőke, festett kócom, Párom legyél, Fehér bohócom, Szomorúságod Szívem lássa, S mindenki, hogy őszülő társra, Kenyérre, borra Sosem késő, Hadd:-hihessem, Ez lesz a végső Fellépésem a nagy porondon, Nevessenek két vén bolondon... Húsz év marasztal Húsz esztendőt, Adok neked egy fehér kendőt, Naponta egyet, kettőt, százat, Arcomról vont lentiszta vásznat, Magdolna-kendőket Felesben, Harcainkat, Hogy Eltemessem. Barabás Márton: Belső tér M. doktor bácsi íróasztala Most, hogy a rendről annyi szó esik, s a „racionalizálásról”, ami megmentheti ezt a rendetlen világot, M. doktor bácsi íróasztala bukkan föl a gyermekkor mélyéről, mert a dolgok összefüggenek. Ezen az asztalon minden volt. Könyvek, teleírt papírkötegek, mikroszkóp, félrebillenve két mérőhenger és egy kitömött karvaly között, sztetoszkóp, beöntő gumipumpa, borszeszlámpa a fertőtlenítéshez, s a legkisebb fiú teniszlabdája — bűnjelként természetesen —, mert ezzel törte be az imént a rendelő tejszínű ablakát, s most befúj a szél, lapozgatja a recepteket, s billegtet egy csöpp újságszél-darabkát, melyen olvasható, szép dőlt betűkkel ez áll: „két kiló krumplit hozni a piacról”. Mondták is mifelénk utcaszerte: ha M. doktor bácsi sört tölt munka közben, s két kortyintás között a habja megülepszik, nem meri meginni a maradékot, mert nem tudja melyik pohárban van a sör, és melyikben az elemzésre váró vizeletminta. Mert M. doktor bácsi mindent maga csinált, nem küldözgette pácienseit szakvizsgálatra, kit hová. Volt otthon röntgengépe is, igaz, nem olyan korszerű, sárkány-nyakú gégecsövekkel, kígyótestű fekete kábelekkel körülfont félelmetes masina, mint manapság az SZTK- ban van, de a kisgyerek tüdejét megmutatta, meg azt a „kis oldalast”, ami épp elég lenne egy fél tányér bablevesbe”, ö mondta így, s mi gyerekek örültünk a viccnek. Emlékszem, egyszer súlyos gyo- mormérgezósre hívta át anyám. Görcsök, s ijesztő lázálmok között is meghallottam sietős lépteit, ahogy végigfutotta a hossizú verandát. Mit ettél össze már megint, ebadta? — kérdezte, s láttam gom b j a vesztett, kivénhedt pizsamáját, melyen csak úgy panyókára vetve lógott egy hirtelen felkanyarított kabát. Néhány nap múlva újra jött. Vernét olvastam éppen, az Észak Dél ellent. Jól van — szólt, — látom élsz. Kivánsz-e egy kis töltöttkáposztát, füstölt szalonnával jól megágyazva, s tejföllel nyakonöntve? Azt mondtam: legfőbb vágyam, s sok vízbefőtt krumpli, s rántottleves után. Akkor már ép vagy — mondta. — Jól dolgoiztunk mi ketten. Te mert élni akartál, én meg mert hagyta-
