Szolnok Megyei Néplap, 1984. február (35. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-14 / 37. szám
1984. FEBRUÁR 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Vita és meditáció A valóság legyen a mérce Hozzászólás a tanáregyéniség-vitához |a rádió I I hullámhosszán I Hogy tetszik lenni? Nemes célt szolgál a Magyar Rádió a nyugdíjasoknak, az idősebbeknek szóló műsoraival. Hétről hétre jelentkezik Nemes András Dallamok, emlékek című műsorával, amelyben nagyapáink, nagyanyáink ifjúkorának legnépszerűbb slágereit, opera- és operet t részi etet t forgatja le újra, s bizonyára kedves epizódokat, történeteket idéz fel idősebb hallgatóiban. Ám érdemes a fiatalabb nemzedékeknek is végighallgatnia ezeket az adásoikat, hiszen számos muzeális értékű lemez is felkerül a korongra, olyanok, amelyeket másként már nem hallgathatnánk meg, s jól jellemzik az adott kor hangulatát, stílus- és ízlésvilágát. Ugyancsak elsősorban az idősebbeknek szól a rendszeresen ismétlődő Hogy tetszik lenni? című műsor, amelynek riporterei nyugdíjasokhoz, jobbára magukra hagyott nagyanyákhoz, nagyapákhoz kopogtatnak be, s teszik fel nekik a címben jelzett kérdést. A válaszok hol jók, hol meg szívszorongató- an szomorúak, de minden- iképpen kicsit önvizsgálatra késztetik a hallgatókat. Hány meg hány, a műsorban szereplő idősebbekhez! hasonló néni, bácsi él a (környezetünkben, akiknek bizony jólesne ha néha segítenénk eb- ben-abban, vagy egyszerűen csak elbeszélgetnénk velük, egyáltalán meghallgatnánk őket; fiaik, unokáik helyett. Kifogást persze sorolhatnánk bőven, sodc a munkánk, állandóan rohanunk, gondozni kell a gyereket, s nekünk is ott van az idős anya, apa. Elfogadható okok, de mégsem adnak felmentést, az idősebb emberek jó vagy rossz közérzete mindig a fiatalabb nemzedékek erkölcsi színvonalát tükrözi. Erre akar figyelmeztetni a Magyar Rádió hétről hétre a nyugdíjasoknak, de mindany- nyiunknak is szóló műsoraival. Utazó kutatók A külföldi tanulmányutak tapasztalatairól, az ott látott jó módszerek hazai alkalmazásáról beszélget Bán László Utazó kutatók című műsorsorozatában. A vasárnap délután a Kossuth adón elhangzott legutóbbi adásban orvosokat szólaltatott meg útiélményeikről. A beszélgetésekből ízelítőt kaptunk a nyugat-európai, s a tengerentúli országok kórházainak munkájáról, a betegek gyógyításáról. Szinte egyöntetűen úgy vélték, hogy a jelzett országokban gyorsabb, egységesebb a laboratóriumi elemzés, munka, mint nálunk, s ez megkönnyíti az orvosok munkáját a betegség felismerésében, a gyógyításban. Ami elgondolkoztató, a műsor orvosvendégei úgy vélték, hogy ehhez adottak a feltételek nálunk is, de ki tudja miért, mégsem vált még gyakorlattá. Noha így nem kellene annyi konzíliumot tartani — a megszólaltatott orvosok szerint nálunk ez igen divatos módszer — több idejük maradna az orvosoknak a gyógyításra. A műsor vendégei természetesen szorgalmazzák majd tapasztalataik hazai megvalósítását. S mi mást kívánhatunk nekik, mint hogy sikerüljön, hiszen mindannyiunk egészségéért, életéért teszik. S csak dicséretet, elismerést érdemelnek azért, hogy „nyitott szemmel” járták végig tanulmány útjukat, használható, eredményes módszerekkel, új ismeretekkel tértek haza, de közkinccsé tették a nálunk már bevált, kikísérletezett gyógyítási módost is. — tg — Fortuna kegyeltjei „Falshang" a farsangon Uralkodik a hercegi pár Eshet a hó, fújhat a szél, a népművelők, úgy tűnik, nem ismernek akadályokat, vagy csupán Fortuna isten- asszony fogadta őket kegyeibe szombaton? Tény, hogy útjuk elé az „égiek” nem bocsa jtottak hótorlaszökat, így meglehetősen szép számmal összegyülekezhettek Tiszafüreden, hagyományos farsangi mulatságukra. A •bált évről évre megyei egyesületük szervezi, s a házigazda mindig az előző esztendő farsangjának „hercege”. Tavaly Nagymáté Attilát választotta meg a tisztes gyülekezet, s most neki és maroknyi csapatának jutott a feladat: lássa vendégül a népművelők népes táborát. A vendéglátásban nem is volt hiba. Az étvágyat bizonyos tiszafüredi körtefák termésének jófajta leve hozta meg, és a farsang „áldozati bárányainak” teste csillapította. Nagy Bandó András humorista — több népművelő bál „mókamestere” — derítette még jobb kedvre a már amúgy is vidám farsangolókat. Az est fénypontja azonban a nyitótánc volt, amelyet a tiszafüredi művelődési központ Visszhang címmel megjelent a zalai írók, költők antológiája. A Keresztúry Dezső előszavával kezdődő kötetet a Zala megyei tanács vb művelődési osztálya megbízásából a Zala megyei levéltár adta ki. A válogatás egy híján húsz alkotó verseit és rövidebb prózai írásait tartalmazza. Az ismert, már egy vagy többköAvar temető és település maradványait tárták fel Dunaújvárosban, a székesfehérvári István király múzeum régészei. Felkutatták a területre feltehetően 568- ban betelepült nép 387 sírból álló temetőjét, s kibontották a föld alól az avar falu 19 házát, 12 kemencéjét és tucatnyi árokrendszerét. A leletek újabb értékes adatokkal szolgáltak az 1100— 1400 évvel ezelőtti népesség életmódjáról, temetkezési szokásairól. Különösen a munkatársai adtak elő. Utalva elsőbálozó mivoltukra, szerénységükre és nagy igyekezetükre; matrózruhába öltözötten. A nyitótánc után mindenki táncra perdült. A forgatagot nézve, a táncosok között aligha akadt elsőbálozó. .. Ügy éjféltájt „megszámozták” a hölgyeket s urakat. Közelgett az idő, hogy voksát adja a tisztes gyülekezet a farsang hercegére és hercegnőjére. Az uralkodásra végül ds nem talált senki méltóbb férfiút Pafféri Zoltánnál, a kisújszállási művelődési központ igazgatójánál s méltóbb hölgyet Lugosi Jánosné Ur- bán Erzsébetnél, az újszá- szi művelődési ház vezetőjénél. A „ceremónia mestere” ékes szóval ecsetelte a hercegi pár nagyszerű erényeit, tettel is jelentkezett írók, Bán Zsuzsa, Csordás János, Morvay Gyula, Lázár Tibor, Pécsi Gabriella és Pék Pál mellett még csak szárnyukat bontogató, a megye határain túl egyelőre ismeretlen tehetségek munkáival, sőt a kötetet záró interjúk, vallomások jóvoltából az antológia szerzőivel is megismerkedhetnek az olvasók. három évszázadon át temetkezési helyül szolgáló nyugvóhely tartogatott sok meglepetést a régészeknek. A sírokból — annak ellenére, hogy szinte valamennyit megbolygatták, s a gazdagabbakat ki is rabolták az avar időkben — sok nemesfém ékszer és értékes használati tárgy került elő. A dunaújvárosi avar temető és település legszebb, legértékesebb leleteit Székes- fehérváron kamarakiállítá- san mutatják be. jó tulajdonságait, majd palást került vállaikra, korona fejükre, jeléül annak, hogy a következő farsangig uralkodhatnak a „szakma félett.” A zenekar „tust húzott”. nem volt abban egy fals hang sem. Azért egyetlenegy „Falshang” mégis akadt ezen a farsangi mulatságon, mégpedig az újság, amelyet ezzel a címmel, erre az alkalomra jelentettek meg a népművelők görbe tükröt tartva önmaguk elé. Nos végül is milyen, ha az bálozik, aki máskor csak másoknak rendez bálokat? De kérdezhetnénk így is; milyen az, ha a „hóhért akasztják?” Minden ellenkező híresztelés ellenére nyugodtan állíthatjuk, kellemes. — t — XVI. Magyar Játékfilmszemle A XVI. Magyar Játékfilmszemle eseményei vasárnap két információs vetítéssel folytatódtak. Idén először tartanak ilyen jellegű bemutatót, amelynek filmjei nem szerepelnék a hivatalos programban. A két produkció: Szalkay Sándor filmje, az Elcserélt szerelem és Gazdag Gyula alkotása, a Bástyasétány hetvennégy. A további vetítéseken először a mozikból már ismert Jób lázadása című. Gyön- gyösy Imre és Kabay Barna rendezte filmet mutatták be. A produkciót a Társulás stúdióban készítették. Az Eszkimó asszony fázik című filmet Xantus János irta és rendezte. A Dialog Stúdióban született film főbb szerepeit Méhes Marietta, Lukáts Andor és Boguslav Linda játssza. Karinthy Ferenc Házszentelő című művéből készült Fábri Zoltán filmje, a Gyertek el a névnapra című alkotás. amely egy vidéki kisváros vezető embereinek életéről szól. őszinte hangvételű volt a meditációk alapjául szolgáló írás, de korántsem tárt fel mindent, s azt hiszen* nem ásott elég mélyre. Gyakorló pedagógus vagyok, az oktatás hierarchiájának legutolsó láncszeme, vagyis a probléma legközvetlenebb érdekeltje. Heti sok, napi több^keve- sebb tanítási órával, de mindig feszültséggel telve. Nem vitatható, minden tanár úgy lép e pályára, hogy előtte példák hosszú sora áll: pedagógusok munkája formálja őt is addig, míg maga is választott hivatásának művelőjévé válik. Volt tanárai a példaképek, azok legjobb szakmai, emberi tulajdonságait próbálja saját személyiségéhez idomítani, s nyilván „világmegváltó szándékkal” indul el, mert másképp semmiféle pályán elindulni nem érdemes. Ha ez így van, márpedig így van, akkor miért kevés a tudós tanár, miért vannak kiveszőiéiben a nagy tanár- egyéniségek? Egyet lehet érteni azzal, hogy a nagy tanáregyéniségek nem feltétlenül tudósok, és viszont. Egyébként is a „tudós” fogalommal csínján kell bánni, mert a tömegesítési igény óhatatlanul felhígulást, a fogalom eredeti jelentésének leértékelését jelentené. Ki ma a tudós tanár? Az, aki szilárd ismeretekkel rendelkezik: szakmájában, széles körűen tájékozott, s újat is alkot. Szakmabeli társaim között (matematika-fizika szakos vagyok) vannak ilyenek, s mi, kollégák ismerjük, tiszteljük őket, de nem biztos, hogy szigorú kritikusaink (tanulók szülők szóval a társadalmi környezet) tudnak tevékenységükről. Alapvető dolog, hogy ne várjuk] el minden tanártól, hogy tudós legyen, már csak azért sem, mert ez az igény irreális. Viszont el kell várni mindenkitől, hogy a pályát hivatásnak tekintse, s dolgozzon tisztességesen. De miért van az, hogy a társadalmi megítélés szerint mégis rossz az összkép rólunk pedagógusokról? E kérdésben én azt fogalmaztam meg mindenki számára érthetően, amit Tiszai Lajos a „mundér becsületéről” finoman írt. Állítom, sok nagy egyéniség van ma is közöttünk. Miért van az, hogy mégsem tud sugározni, hogy a közvélemény ma egyre kevesebb nagy tanáregyéniséget tart számon? A kiváló felkészültségű, jeles emberi tulajdonságokkal rendelkező tanár miért nem tud olykor még a tanulókra sem eléggé hatni, nemhogy a környezetre? A kérdések teljes valóságot feltáró megválaszolása alapos elemző munkát igényel, mert rendkívül sok oka van. Én most — adalékul a témához, meditáció gyanánt — néhány ilyen okról szólok. A társadalom értékítélete. Bevalljuk vagy sem, az ember tudatában ott rejtőzik a társadalmi rétegek rangsora. E tekintetben az értelmiség, s ezen belül a pedagógusok nem a legelőkelőbb helyen állnak. S itt nem arról van szó, hogy a pedagógusok lejáratták magukat; az ő szerepük ebben a legkevesebb, mindezt inkább a társadalom értékítéletének deformá- lódása eredményezte. Az addig rendben van, hogy megszűnt az az állapot, amelyben az emberek nagy részének tekintélyét vagy kiszolgáltatottságát az határozta meg; hová született; az viszont baj, hogy helyére nem lépett olyan szemlélet, amely egészségesen ítélne, például úgy, hogy a végzett munkát, annak társadalmi hatását is figyelembe venné. A társadalomban ma olyan szemlélet uralkodik, hogy az a több, akinek nagyobb a jövedelme. S ugyan kinek nagyobb? Aki tanul? Ha így volna, ugyan miért küszködne némely oktatási intézmény beiskolázási gondokkal? Ebben a miliőben a tanárban már-már kisebbrendűségi érzés fejlődik ki, mert hovatovább úgy érzi,, munkájának fontosságát csak ő látja, senki más nem ismeri el. A társadalmi környezet. Az iskola falain belül még úgy ahogy érvényre tudjuk juttatni nevelési szándékainkat, bár itt sem teljesen, hiszen az iskola nem szuverén intézmény, elég sokan beleszólnak a munkájába. Olyannyira így van ez, hogy a hajdan volt mondást már úgy módosíthatjuk, hogy mi vagyunk a társadalom ne- mecs ekjei. A szülők igazán sok mindent megtesznek gyermekükért — ami a dolog anyagi részét illeti. De vajon tartunk-e (én is szülő vagyok) fontossági sorrendet dolgainkban, vajon fontos helyen szerepel-e tennivalóink között a gyermekkel való más jellegű törődés? Nem hárul-e túl sok feladat az iskolára, olyannyira sók, hogy végül is nem tudnak a tanárok az igényeknek eleget tenni, s ez is rontja a kialakult képet?! Mind megannyi kérdés, amelyre á válasz nyilvánvaló. Reformsorozat, módosítások. Az az érzésem, a probléma legdöntőbb része ez. Erős András hosszú pályafutása alatt 13 átszervezést élt meg; én 17 éve tanítok, nem számoltam, hogy mennyit, de tény, hogy sok-sok kisebb- nagyobb változást. Lehet, hogy a szakmai tárgyaknál ez indokolt, (bár a mérnöktanárok szerint ez is kétséges), a közismereti tárgyaknál azonban semmiképpen sem olyan mértékben, ahogyan megvalósult, s nem olyan koncepcióval. Az új tanterveket jobbára olyan tanulók számára írták, akiknek előképzettsége tökéletes, s óriási a szellemi kapacitásuk. S az is baj, hogy gyakran rossz segédeszközök (pl. tankönyvek) állnak rendelkezésükre. Ne beszéljünk mellé: a tankönyv nem a rossz tanár mankója kell, hogy legyen, hanem a jó tanár segítője. Jó tankönyv azonban manapság mind al- 6Ó-, mind köaíépfokon csak elvétve akad; tény, hogy a tankönyvek egyes részei „ellenségei” a tanárnak. Míg időnk nagy része az órára való felkészülés során arra megy el, hogy úgy rendezzünk egy témát, s ezen belül egy-egy tanítási óra anyagát, hogy a tanuló életkorának megfelelő legyen, előző ismeretekre épüljön, lehetőleg egzakt is legyen, az utasításoknak is nagyjából megfeleljen, azt hiszem, sok energia emésztődik fel. De nem biztos* hogy jövőre ez pontosan megfelel, mert „kihagynak”, „beépítenek”, „módosítanak”, „átcsoportosítanak”, stb. Így csak „másnapra” készülünk, a távlati tervezésnek nem látjuk túl sok értelmét. Néhány dolgot mondtam el, csupán azokat, melyek szerintem a legfontosabbak a felvetett témában. A fentiek alapján én — ellentétben az eddigi hozzászólókkal — nem sok olyan biztató jelet látok, amely optimizmusra adna okot. Míg az oktatásban nem térünk vissza a realitásokhoz, az alapvető, hivatalosan is elismert és hangoztatott pedagógiai elvek gyakorlati alkalmazásához, megvalósításához (egymásra épülés az egyszerűtől a bonyolult felé, koncentráció, stb.), addig a vita tárgyát képező problémák is megmaradnak, s továbbra is csak küszködik a jobb sorsra érdemes tanuló és tanár. Kontra Géza szakközépiskolai tanár Az „első bálozók” nyitótánca Zalai írók, költők antológiája Avar temető és település Dunaújvárosban
