Szolnok Megyei Néplap, 1984. január (35. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-21 / 17. szám
1984. JANUÁR 21. Irodalom* művészet 9 Szeder Katalin: Tudom, hogy őrzi a csillagokat félvállra vetve kabátja Lábánál farkát csóválva ugat kutyája a szél a világba Nem unja magát rádiója se kell minden felhő neki béget míg a határtalan űrbe fülel nem sírok Fölfelé nézek Ha tetszik nyájával snóblizik is mint pitykét ingére kirakja s az űrkabinokra kacsintva kicsit hazabaktat a halk virradatba Kiss Dénes: Meg kell fejtenem ki vagy mit akarsz velem mennyi benned az áhítat a barátság a szerelem visz-e szorongás napfényes utcákon át az élesre csiszolt őszben hol mint kristályrácsok villantják puszta fakoronák a Nap cserepeit s pókháló ejti csapdába az időtlent Meg kellene fejtenem e nagy szelídgesztenyék alatt vonásaid keresztrejtvényét csönd-kondító pillantásodat s ki vagyok neked te nekem ki vagy? Hadd tudjam meg e tiszta szavú őszben amiért e végtelen pillanat ragyogó tisztásán elidőztem Lakatos István: Boszorkány Az álom függönye mögött e kék hajnali órán törli a bőrére tapadt holdfényt egy szép boszorkány. Űzöm hét napja a tavon, de ő — köd, pára, felleg: míg megragadom, változik vízzé és nyakig ellep. Ej vagyok? Rámhajnalodik. Beragyogom? Kilobban. — Ne fuss, feltündököltelek, így sem fonhatsz be jobban! Lidérc? Tündér? Nem is tudom. Csoban a vízsodorba. Ha kővel meghajítom, ő mint csókot visszadobja. Remeg a tó fölött az ég, sás, nád zászlója lebben. — Hogyha sötét lesz, jól vigyázz, kés leszek a szívedben! Előbb a titkárra néztem, aztán a könyvespolcra, mely mögötte magasodott, végül a falra ahonnét Marx, Engels, Lenin nézett vissza rám. A pártirodában beszélgettünk, a hosszú tárgyalóasztalnál. A titkár egymás után szívta a Szimfóniákat, már csupa füst volt az egész szoba. — Ami a Vetróval történt, azt sose fogom elfelejteni — mondta, és nagyot slukkolt a Szimfóniából. — Pedig történt velem egy s más az életben. De azt: soha. 1. Ismeretségem Vetróval nem a legjobban kezdődött. Az esztergályosok munkájával akartam ismerkedni. Vetrót az igazgató ajánlotta. Művezető a forgácsolóban. Ha ügyesen kérdezek, sok mindent megtudhatok tőle — mondta. Az ügyesen szót mintha na-‘ gyobb nyomatékkai hangsúlyozta volna, de akkor erre ügyet se vetettem. — Nem szeretem a kérdezőskö- dőket —• mondta Vetró, miután kezet fogtunk. Egyszerre igyekeztem érzéseimet titkolni, és alaposan szemügyre venni. Méterkilencvenes hústo- rony, fakult szürkéskék munkaköpennyel. fekete sörtehajjal. Akár egy profi birkózó, nem sokkal a visszavonulást követően. A levegőtlen kutricára is foghattam, hogy azon nyomban elöntött a veríték. — Azért mégis szeretném, ha beszélgethetnénk — mondtam. — Egyszer járt itt egy szakszervezetis a megyétől. Elkért tőlem egy jelentést, azóta se láttam. Egy egész hét végem ment rá. mire azt a jelentést megírtam — mondta. — Én nem alkarok elkérni sem milyen jelentést. Én csak beszélgetni akarok — mondtam. 2. — Mindig is nehéz ember volt ez a Vetiró. — A párttitkár maga elé fújta a füstöt. — Az apja is ilyen volt. Itt dolgozott ö is, a forgácsolóban. Jófejű. Többször szerettük volna kiemelni. Mondtuk neki: elküldünk iskolára, tanulj. képezd magad. Még sok minden lehet belőled. Tudja, mit mondott rá? Én meg akarok maradni ilyennek, sima parolinosnak. Szak- szervezeti bizalmi. Ennél magasabb funkciót nem hajlandó vállalni ... — A művezetőséget is elvállalta — mondtam. — Miután megválasztották. • Felkaptam a fejem. — A művezetőket nem szokták választani. A titkár elmosolyodott. — Valóban nem. Vetrót azonban megválasztották. Még annak idején — tette hozzá. Ez még a hatvanas évek elején, volt. Egy munkájából kikopott rendészt akartak a górék az esztergályosokra rálőcsölni. Akkor összefogtak, és megválasztották Vetrót. — Még mindig nem egészen értem ... — A legszájasabb esztergályos, egy marós meg egy fogazó bementek az igazgatóhoz, és megmondták, hogy a volt rendész nem keü. Ők Vetrót akarják. Egy darabig győzködték őket. hogy így meg úgy. de azok kötötték az ebet a karóhoz. Végül a górék retiráltak. — Érdekes történet — jegyeztem meg. — Távolról sem a legérdekesebb — mondta a titkár. 3El kellett telni bizonyos időnek, mire Vetróval úgy amennyire ösz- szem eleged tünk. De ahogy múltak a hetek, mind beszédesebb lett. Sok mindent megtudtam tőle. Amikor az emberek látják, hogy jegyzik szavaikat, többnyire megmerevednek, szólamokat, közhelyeket Papp Zoltán: a CITROM kezdenek emlegetni. Vetró nem tett lakatot a szájára. Tán még egy kis gőg is volt benne. Nincs rá jobb szó: melósgőg. Erényeivel és hátrányaival. Szidta a műszakiakat, a gyártáselőkészítést. Beszámolt részletesen, mint szokott brusztolni a normásokkal, akik akkor is mohóskodnak, amikor még nem járódott be az új széria. Nem folyamatos az anyagellátás. Ha elromlik a gép. sokszor nekik kell megbütykölni, méghozzá munkaidő után. Meg hogy ezek a gépnél melózó gyerekek mindegy szálig el vannak adósodva, mert mindent egyszerre akarnak. Házat építeni, új bútort, motort, tévét mosógépet, hűtőszekrényt venni, meg az se árt, ha hét végén van otthon egy rekesz Kőbányai. Két évig állandó éjszakás volt ő is. kellett nagyon a pótlék. De kibukott Az asszony is azzal fenyegetőzött, hogy elválik tőle, így aztán abbahagyta. — Most meg már örülünk, ha két műszakra való esztergályost össze tudunk hozni — mondta. — Fogynak az esztergályosok, mintha járvány pusztítaná őket — tette hozzá, kissé keserűen. — Pedig a górék állandóan azt lelkelik, hogy a forgácsoló az üzem szíve, meg ilyesmiket. Mégis alig tudjuk a két partit kiállítani. 4. Mióta beszélgettünk, a titkár már az ötödik Szimfóniára gyújtott. — Valami brigádtalálkozó vagy miafene volt aznap — kezdte. — Van egy jó kis üdülőnk a strandon, ott szoktuk csinálni az ilyesmit. Egy jó birkapörkölt. egymás szavába vágva dumálnak a fiúk, megisszák a magukét, aztán megy mindenki isten hírével. Rájuk fér az ilyesmi a sok robot után. Aznap nagyon belelendülték. Csak Vetró kezdett el szedelőz- ködni hat óra tájt. Még cukkolták is. tán kiráz a gatyából az asz- szony, ha elkésel? Ez persze csak olyan haveri cukkolás volt, mert tudták jól, hogy Vetróné nyolcadik hónapban van. veszélyeztetett terhes. De az ugratást azért nem hagyták el. Vetró csák mosolygott, kicsit fölényesen, mint a hozzá hasonló erős emberek. Meg volt is benne egy kis nyomás, bár részegnek azért nem neveztem volna. Nagyobbakat hallgatott, többet vigyorgott a szokottnál Ennyi. — De mielőtt hazament volna, bement még az önkiszolgálóba. Kisváros a miénk, ez az egy önkiszolgáló üzletünk van, a főtér sarkán, szép nagy bolt, van benne minden. Vetró is megpakolta a kosarát csokoládéval, kakaóval és citrommal. Mert akkor hetek óta nem lehetett már citromot kapni, épp aznap délután érkezett... Kosarat mondtam? Hát sajnos nem a kosarát pakolta meg, hanem a szatyrát. A kosárba csak egy Boci csokit meg egy csomag Szimfóniát tett. Persze elkapták. Balhé, miegymás. A szokásos. — Azt mondta, kilép. Még a városiból is albújdosik. Aztán meg, hogy lemond a művezetőségről. Maradsz, mondtam neki. Megtévedtél. Piás is voltál. Mással is előfordulhat ilyesmi. Nem vagy te gazember. Elmúlik, elfelejtik, többet úgyse csinálsz ilyet az életben. — A hír persze futótűz gyorsasággal terjedt. Mondtam, kisváros a miénk. Ennél kisebb bolhából is csinál elefántot itt a pletyka. Másnap a nagycsarnokban, ahol a hegesztők is dolgoznak, az egyik védőlemezre valaki krétával ráírta: CITROM KAPHATÓ A FORGÁCSOLÓBAN A MŰVEZETŐNÉL! A melős is nevel. A maga módján persze. Néha kegyetlenül. Amikor szóltak, mi van lementem. letöröltem. Másnap újra ott volt a felírás. Megint letöröltem, így ment ez egy hétig. Ha százszor felírják, annyiszor fogom letörölni, mondtam a következő hétfőn, jó hangosan. Elég sokan hallhatták. — Néhány nap múlva abbahagyták. Emlékszem, csütörtök volt. Kilenc felé végigjártam a nagycsarnokot. Már egyik védőlemezen se volt krétafelirat. Vetró maradt. Azóta is egyik legjobb művezetőnk. — Hirtefeiv rámvillantotta a szemét. — Már elég sokat beszélgetett vele. Megismerhette. Magának mi a véleménye? 5. Aznap a nulilakettes szorítócsavarokról beszélgettünk. Hogy mennyi minden szükségeltetik egy ilyen egyszerű munkadarab megmunkálásához. Előkészületi idő, főidő, előtolás — ilyen és ehhez hasonló kifejezések röpködtek a levegőben. Mikor kis szünetet tartottunk, letettem én is a ceruzát, hogy megmasszírozzam a sok írástól elmerevedett ujjaimat. — Hogy van a gyerek? — kérdeztem. — Ősszel megy első gimnáziumba — mondta Vetró. és rakosgatni kezdte a munkalapokat a kopott tetejű asztalon. összeállította: Rékasy Ildikó Gábor lepattintja az asztalkát az előtte levő ülés hátáról. Nem ivott kávét hajnalban. Meg is éhezett. Mellette az ülésen kerek arcú fiatalember. Tétován az asztalka zárját piszkálja. — Segíthetek? — hajlik át hozzá Gábor. — Isten ments. Nem. Köszönöm, a világért sem. Nekem kell... Nagyítót kap elő. A szerkezet irányába tartja. Ügyesen lepattintja az asztalt, a nagyítót összecsukja, elteszi. — Edzés. Amíg még lehet. Most kell mindent megtanulnom. Rövidesen totál vakegér leszek. — Bocsánat. Nem akartam tapin- tatlankodni. Gábor zavartan pislog. A reggeli, mint mindig, bőséges. Sőt. Túlméretezett. Még egyszer kér a tokaji furmintból. Szomszédja ásványvizet iszik. — Leszoktam — int a fölkínált cigarettára. — Nem árt. A szemem miatt... lehetne. Csak — minek erre is költeni? Nyugdíjas vagyok. — Hány éves? — Harminchárom. És régen elkezdődött. A gép mintha állna a felhők fölött. Gábor messzire bámul az ablakon át, kicsit hátrafelé fújja a füstöt. A kisbabát cipelő nő, aki már a beszálláskor feltűnt az utasoknak, magas cipősarkán billentve mellé dobja magát a belső ülésre. Az engedélyezettnél jóval nagyobb, nehezebb volt a csomagja. Utoljára szállt be, biztos alaposan ráfizettették. — Cigizni gyöttem. Krisztiánt a csajnak adtam. Lehet ott is cigizni. Csak sipákol a két terhes. A kis csaj meg óbégat. Kiejtése furcsa. Idegen anyanyelvűé, aki a korosztályától tanulta a magyart, fölismerhetetlenné torzult tájszólásban. Gábor kedvtelve nézi a sápadt, festetten, de fiatal arcot, az előre- álló felső ajkat, a sok fehér rendetlen fogat. — Nem magyar — mondja Gábor. — Én? Német vagyok. Tuggya, az uram nálunk dógozott. A mi gyárunkban. Onnét van az ösmeret- ség. Na most aztán katona. Én meg az anyjánál maradtam. A gyerekkel. Na nem Voltam jó nála. Otthon voltam, mint a magamjá- ban. De nem voltam jó nála. Nem étettem meg a disznókat. Hat disznót. — Mióta él Magyarországon? — Mán két és egy fél évig. De most mán én hazaimegyek. Krisztiánt viszem magamnak. Disznókat én nem étetek. Nincs ott semmi, kirakat, mozi, semmi. Két kricsmi, az uram meg a katonáéknál. Laktunk azt előtte albérletbe. Pesten. Az volt a jó. Frankón. Gyütt a gyerek. Mondja akkor a Franci, hogy menj a szülő anyádhoz. Az övékébe. Nahát. Onnét gyüvök. Nem szeressek náluk. — Mikor szerel fe a férje? — Az uram? Egy éve fog. — És hogy fognak találkozni? — Hely van. Gyühet. Megyek, mert nyáladzik. Gyön a foga. A szabálytalan fogú, bátor mosoly fölszikrázik. A kerek, izmos far hátrabilleg. — Én ottmaradok — jelzi Gábor szomszédja vállat vonva. — Egy évig még megpróbáltam valami rendes lakáslehetőséget. Nem sikerült. Ott legalább az apósoméknak háza van. Ellakhatunk, teljesen külön lakásban. Kocsi is van. Persze, nem én vezetem. — Nős? — Hajaj! Két gyerek van. Egy fiú. Meg egy kislány. Betervezve. — A felesége? — Ahogy ez történt velem, átjött volna. De hát, nem megy. A rokkantnyugdíjamat megkapom, mindenestül. Azzal nincs baj. Már azzal a kevéssel, amit kapok. De ő nem tud* magyarul. Egy csomó mindenből ijp kellene vizsgázzon. Nagyon kevés ideig tudtam dolgozni. Alighogy elvégeztem a bányamérnökit, jött ez. Dolgoztam közben, de hétszer operáltak. Aztán kész. Vége. Ez van. — És mit fog csinálni? — A háztartást. Az apósom és a sógorom is ugyanabban a házban laknak. Aztán majd meglátjuk. Én perfekt vagyok. Tolmácsoltam már jó párszor. Ilyesmi. Magnó is van a világon, csak ahhoz ráolvasó kell, hogy fordítsak. De kialakul. Már nem izgatom magam. Tanulok. Készülök. Megtapogatja zsebében a nagyítót. „Kérjük, a biztonsági öveket szíveskedjenek bekapcsolni. És abbahagyni a dohányzást. Rövidesen le- szállunk Lipcsében. Köszönöm”. A lépcsőn Gábor arcába vág a szél. Felhajtja a gallérját, a fiatalembert karon fogja. Sietve igyekeznek az autóbusz fedezékébe.
