Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)
1983-12-03 / 285. szám
Irodalom, művészét 1983. DECEMBER 3. Deák László. Mea culpa nem hiszek a ti arcotoknak és nem hiszek a szavaitoknak csak bennetek hiszek mégis becsapottságaimat elfeledve árulásaitokat megbocsájtva hűtlenségeteket magamban megismerve vágyaitok hálójában vakon botorkálva reményeimmel kiszolgáltatva testem beszédem útján felfedve bennetek mutatkozom csak általatok boldogulhatok pedig érdemtelenek vagytok bizony és semmiben sem enyémek minden telítettséget múltamba utaltok kezemből csusszanó síkos halak vagytok álmom megvilágító napok újabb üregek az ürességben újabb tömörségek a sűrűségben hangok vagytok hangzavarban szólongattok tapogattok utánam ki röpke szilánk vagyok a záporozó anyagban Kalász László: Szívem körül hajladozol mellemben sürgölsz valahol nélküled már se kacagnom soha többé sóhajtanom elmehetnék a világba hogy a szemem sose látna elfordulhatnál: ne lássál se éjjel se napvilágnál külön mi már soha sehol valaha se valamikor nélkülem már se kacagnod soha többé sóhajtanod Simái Mihály: A szőlősgazda nem szól az utolsó szőlőszemek anyám azok az utolsó szőlőszemek sohasem fogynak el — csak a kórházi ágy süllyed csak a vérfoltos lepedő — s mi — fönn egy fellegen ülünk egy fellegen s szőlőfürt az idő s szőlőszem a szemed szőlőszem a szemem — s a Szőlősgazda nem szól csak néz néz csöndesen Váczi Kovács Mária : Akvarell gémek valamely elbitangolt gésák gyöngyházkimonós fehér csontvázai bolyonganak egy dallam kacaton ■ csobogásában s hallani zuhanásuk a kivasalt folyó tükrébe vér és betöri a vízen elterülő sima és néma hártyát s áttetsző üvegfátylai megpendülnek a csöndnek s éles szilánkjai a partokon szétfröccsennek és cseppenként gyűlik fel a neszek hulláma visszaomlani Bistey Fehér ház pálmafával, András: háttérben a tenger ékás Ferenc zenepedagógus — harminckilenc éves, őszülő hajú, átlagos arcú és termetű férfi (enyhén hajlott háttal) — tulajdoniképpen véletlenül került vidékre. Amikor hatévi együttélés után élhagyta Beáta, ő is, mint annyi más férfi, inni kezdett; a pincérek és bárzongoristák hivatásuknál fogva örültek a legújabb baleknek, aki estéről estére drága italokkal honorálta a „megértő” kiszolgálásit és a szomorú slágereket. — Nem lesz ennék jó vége — mondogatták Békás Ferenc ismerősei —, ki fogod magad nyírni. — Lehet — válaszolta ilyenkor a zenetanár, és tovább ivott. Aztán egy borongós őszi reggelen — gyomrában többféle italkülönlegességgel — úgy döntött, hogy eladja mindenét, ami eladható, és vidékre költözik. Az elhatározást tett követte. A ház a falu legvégén állt. A szoba-konyhás épületről a vakolatot már régen elhordta a szél, a kertben viszont a növénytan ösz- szes élősdije megtalálható volt. Békás Ferenc először a kerítést hozta rendbe, aztán megismerkedett Hlaskó úrral, a kocsmáros- sal. A kocsmáros alacsony, kövér, teljesen kopasz ember volt, orrán már látszottak a borvirágok. A zenetanár paprikáskruimplival kínálta a kocsmárost. a kocsmáros pedig pálinkával a zenetanárt. Még aznap este örök barátságot fogadtak egymásnak. Békás Ferenc néhány hónap elteltével kezdte megszokni a vidéki életet. A kocsmáros tanácsára vásárolt négy disznót: a kert végében nevelgette őket. Egyedül az éjszakákat nem bírta elviselni. Gyakran felriadt, ilyenkor elővette Beáta fényképeit (kettő darabot sikerült megőriznie). reggelig bámulta, miközben azon gondolkozott, hol is rontotta el. Nem tudott rájönni. Éppen egy Bartók-darabot játszott, amikor Beáta hazajött, lecsapta a zongora tetejét, és kijelentette: ő most összepakol és elmegy. — De hát miért? — kérdezte Békás Ferenc, és a döbbenettől majdnem kiesett a szeme. — Elegem van belőled — jelentette ki Beáta; ideges mozdulatokkal csomagolni kezdett. A zenetanár az ajtó élé ugrott széttárta karjait. — Csak a testemen keresztül — mondta elszánt hangon. Beáta felkacagott. — Ezt pont te mondod? — kérdezte. azzal gyengéden félretolta élettársát és elhagyta a szobát. Békás Ferenc hónapokig reménykedett, hiába. Beátát mintha a föld nyelte vólna el. De hát miért? Hlaskó úr szerint azért, mert ilyenek a nők. — Nehogy azt higgye, hogy az én feleségem különb — mondta, és fenékig itta a poharát. — De nem akar elmenni az istennek se. Persze hova is menne? Mert éntő- lem megkap mindent, amire szüksége van. — Éntőlem is megkapott — sóhajtott a zenetanár. A kocsmáros megértőén bólogatott. — Holnap átmehetnénk a szomszéd faluba — mondta később, és fejét bizalmasan a zenetanár felé tolta. — Lakik ott egy nő. a Csup- ros Mari... Elég sokan járnak hozzá, de hát az ugye nem baj. Másnap elmentek Csupros Marihoz. Békás Ferenc keserűen vette tudomásul, hogy sikerült vidéki emberré válnia. Fekete koncertöltönye, amit még a belvárosban csináltatott. fényesre kopott, könyökét gyakran kéllett foltoznia, ing- jeit elszoktatta a vasalástól (Csupros Mari esztétikai igénye kizárólag a papírpénzek világában mutatkozott valamelyest); hajnalban kelt. megetette a disznókat, délelőtt a kertben dolgozott, esténként pedig Hlaskó úr kocsmájában tangóharmonikázott, ahol nyolc-tíz nagyfröccs után együtt énekelt a többiékikel. Csupros Marit hetente látogatta. A baj egy vasárnapi iszogatásSzikszai Károly: A virágoskert sál kezdődött. Történt ugyanis, hogy Hlaskó úr nevenapját ünnepelte, s ahogy egy jó kocsmároshoz illik, ezen a napon mindenkinek ő fizetett. Békás Ferenc egyre vörösebb fejjel húzta a tangóharmonikát, majd záróra után elindulták Hlaskó úr portája félé. A kocsmáros felesége már aludt, így a kerti asztalhoz ültek. Hlaskó úr demizsont helyezett az asztal mellé, az asztalra pedig két poharat. — Isten, isten — mondta miután töltött. — Isten, isten — mondta Békás Ferenc is. Hlaskó úr kertje faluszerte híres volt virágjairól, amelyeket a kocsmáros felesége, bizonyos Rózái asszony ápolgatott, ahogy mondani szokta: „ha már nem pdott gyermeket az isten, legalább a virágjaim legyenek szépek’; és Rózái asszony cseppet sem túlzott. A kertnek nap mint nap csodájára jártak a környékbeliek. Már hajmalodott, amikor Békás Ferenc csuklani kezdett. — Valaki nagyon emlegeti magát — jegyezte meg a kocsmáros és telitöltötte a poharakat. — Lehet, hogy eszébe jutottam Beátának? — kérdezte földerült képpel a zenetanár. — Kizárt dolog — válaszolta Hlaskó úr. — A nők nem olyanok. A maga Beátája meg különösen nem. Egyetlen perszónáról tudnám elképzelni, aki ilyenkor emlegetheti: a Csupros Mari. Békás Ferenc kortyolt néhányat, aztán mély apátiába esett. — Na, most meg mi baja van? — bökte meg tömpe ujjaival a kocsmáros. — Azért szép a viliág, nem? Nézzen csak körül! A zenetanár kinyitotta szemét, körülnézett. — Persze, hogy szép — bólintott. majd a kocsmáros felé fordult. — De mi a szépség, barátom? — Hogyhogy mi a szépség? — hümmögött Hlaskó úr. — Hát a Rozálom kertje... — Ugyan, barátom! A szépség önmagában nem jelent semmit! A szépség kizárólag a szemnek okoz örömet, tehát öncélú dolog... — Micsoda? — ámult a kocsmáros. — Az én Rozálom kertie akkor is szép! Mondhat bármit, nem érdékel. — Nem erről van szó — folytatta Békás Ferenc. — A kert valóban szép. De mire megy véle? Semmire, kedves barátom! A szépség csak nemesít, de mit érünk a nemesítéssel, amikor a föld kétharmada éhezik? — Miket beszél? — szólalt meg Hlaskó úr, és óvatosan elhúzta a zenetanár elől a poharat. — Azt mondtam barátom, hogy az emberiség kétharmada éhezik, és sajnos nagyon sokan vannak, akik ezt a tényt figyelmen kívül hagyják. — Na és? A zenetanár rendíthetetlen nyugalommal folytatta: — Már rég megoldódott volna a probléma, ha nem lennének ennyire megátalkodottak az emberék. Ha például virágtermesztés helyett burgonyával ültetnék be a földeket, ha a gyönyörű rózsák helyén krumpli teremne meg tök, elég élelem lenne ezen a földön, higgye el... — Most már értem — jelentette ki a kocsmáros, és visszahelyezte Békás Ferenc elé a poharat. — Szóval virág helyett Gülbabával kéne beültetni a földeket, és akkor mindenkinek jutna elég élelem. — Ügy bizony. A kocsmáros néhány percig gondolkozott. aztán fölállt és kijelentette: — Magának teljes mértékben igaza van. Gyerünk — elhagyta a verandát, a virágok közé lépett. A zenetanár követte. Forgó szemekkel tépd esték a szegfűt, gerbe- rát, rózsát, a muskátlikat a lábúikkal rugdosták ki a cserepekből. Másfél óra múlva végezték az egésszel. — Délután bevetjük burgonyával — lihegte Hlaskó úr. — Be bizony! — Mert mink nem vagyunk megátalkodottak! Mink tudjuk, hogy a szépség ideje még nem jött el! Majd ha már senki se éhezik ezen a kerek világon, akkor jöhetnek a muskátlik. De addig egv szál se! — Ügy bizony! — No. igyunk egyet... — Békás Ferenc délután háromkor arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a gyomra. Feltápászko- dott, megkereste a szódabikarbó- nás dobozt, maga elé helyezte Beáta fényképeit, és újra elaludt Este hatkor megérkezett Hlaskó úr. — Hát maga? — kérdezte kissé csodálkozva á zenetanár. — Nem vetünk be burgonyával semmit — közölte szomorúan a kocsmáros. — Ha látta volna a feleségemet... A zenetanár lehajtotta a fejét. —T Kirúgott — nyögte Hlaskó úr. — Azt mondta, jöjjek magához. Hát jöttem. ékás Ferenc csak most Vette észre a bőröndöt: ott feküdt a kocsmáros lábainál. — Hát akkor lépjen be — mondta a zenetanár. Hlaskó úr sóhajtott egyet, és eleget • tett a felszólításnak. Bőröndje legtetejéről bekeretezett fényképet húzott elő; Rózái asszonyt ábrázolta. Zakója könyökével kicsit megdörzsölte. és a sublót tetejére állította. — Azt hiszem, itt jó lesz — dünnyögte magának. Békás Ferenc némán figyelte a kocsmáros mozdulatait. Aztán a fényképre pillantva örömmel megállapította: az ő Beátája sokkal, de sókkal szebb, mint a kocsmáros felesége. Pilkovics tizenegy óra felé gyerekzsivajra ébredt. A gyerekek a szomszéd utcában futballoztak, minden kiáltásuk behallatszott a nyitott ablakon. Forgolódott, a párnát a fülére szorította, de már nem tudott újra elaludni. Az álmosságtól támolyogva, pizsamában kiment a verandára. Hétkor ért haza a hajnali sütés után, még az agyában lüktetett a dagasztógép zúgása, arcán érezte a kemence tüzes leheletét. Bárcsak esne már! — gondolta. A szárazság miatt hullani kezdtek a levelek, a száraz, forró szél lerázta a szilvát a mézgától ragacsos, repedt kérgű fáról, a földön rothadó szilvaszőnyeg fölött darazsak zümmögtek.-A gyerekek fölverték a port, a szürke felhő a kert fölé szállt, azután leereszkedett a fákra, a veteményes ágyúsokra meg a veranda frissen mosott kőkockáira. — Rohadt kölykök! — mormogta. — Az ember kiköpheti a tüdejét! Visszament a szobába, a párnája alól fényes bádogszelencét vett elő, gondosan megsodort egy cigarettát, azután visszaült a verandára. Mélyen leszívta a füstöt, köhintett néhányat. A háziasszony kinézett a konyhaajtón. — Már fölébredt, Pilkovics úr? — kérdezte mosolyogva, és hátrább húzta a homlokából a fejkendőt. — Ilyen hamar? — Fölébresztett a lárma. — Pilkovics a málló deszkakerítésen túl futballozó gyerekek felé bökött. — Hogy ez ellen semmit sem lehet tenni! — Elküldeném őket, — mondta az asszony — de nem lehet. — Kijött a verandára, közvetlenül Pilkovics széke mellett állt meg. Az arca beesett, a vállcsantja szinte kiszúrta a vékony ruhát. A férfi füléhez hajolt. — Itt van a két Csep- csányi-gyerek meg Kocsi József fia, jobb a békesség. Pilkovics morgott valamit, azután újra visszament a szobájába, és egy kopott bőrtárcával jött vissza. — Számoljunk el, Menyhártné! — Ugyan, — szabadkozott az asszony, és a kötényébe törölte a kezét — nem olyan sürgős az. Pilkovics leszámolt neki ötszáz forintot. — Tudja-e, mi történt az éjjel? — kérdezte az asszony egy pillanatnyi csend után. — Mi történt, Menyhártné? — Elvitték az állomásfőnököt. Megint hallgattak egy darabig, azután az asszony megkérdezte: — Hozzak Valami ennivalót? Pilkovics megrázta a fejét, és bement a szobájába. Nedves földszag volt odabent, hiába tartotta nyitva egész nyáron az apró, rácsos ablakot. Lefeküdt az izzadságszagú ágyra, két kezét a feje alá tette. Az állomásfőnököt is... — gondolta. — Meddig tart ez, uramisten!? Második éve élt a faluban, amióta kitiltották Budapestről. Mindig éjjel dolgozott a pékségben, nappal aludt, vagy üldögélt a verandán. Egyszer látta a tengert Dalmáciában. Alacsony, fehér ház mellett állt, a háztetőn kövek, hogy a bóra ne röpítse le a cserepeket. A sziklás, csipkézett parton sudár pálmafa állt. Ez a kép olyan elevenen élt az emlékezetében, hogy meg tudta volna számolni a legyezősze- rűen széthajtó ágakat. Sokszor eltervezte már, hogy szabadságot kér, és egy éjjel nekivág a határnak. Órákig eljátszott a gondolattal, minden részletét véCzene Jánosné: Háborús emlék
