Szolnok Megyei Néplap, 1983. december (34. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

1983. DECEMBER 24.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

„ Megsárgult napok

Társasági élet falun

Hol a barátság mostanában?

a

Bláke volt már akkor Szolnokon, de milyen béke! Az átélt borzalmak még szorították az emberek torkát. Budán javában dörögtek az ágyúk.

A cukorgyári bénház konyhájából gyerekzs'ivaj szűrődik a szobába. Jó hallani. Van benne valami mélységesen emberi, jó kedvre hangoló, gondot oszlató. Herman Keriesztélymé idézi azokat a régi napókat:

— Itt laktunk akkor is a cukorgyári lakótelepen. Egy: szer, november elején látom az ablakból, hogy jön néhány szovjet katona. Icus négyéves volt, a karomba kaptam, mondtam, megnézem már, mit keresnek. Kimentem a ház elé. Akkor már a németek mindenfelől lőtték őket., Egyikük ott halt meg előttünk. Az egyik sebesült kiskatoná.t a szomszédok kötözték be és rejtegették, mert a németek rövid időre visszatértek. A halott ott feküdt a sárban. Amikor végre a kertben eltemethették, egy társa magyarázta: hat gyermeke várja otthon. Még nem tudták, hogy hiába, Erre gondólhatott ő is, mert odajött, és megpuszilta a kislányom.

Közelgett a karácsony, a szeretet ünnepe.

— Éltünk, ahogy tudtunk. Ügy, minit a többi munkás- család. A gyerekék mellett anyukám is velünk volt. így aztán nem válogathattunk. Egyszer a tésztaleves mellé paradiicsomszószt főztem. Lakott nálunk két szovjet katona, megkínáltam őket is. Az egyik igencsak szabadkozott, azt hajtogatta, hogy a ruszkd maima nem szokott ilyet főzni, de a társa, akit Jóskának neveztünk el, ráförmedt, hogy akár szokott ilyet főzni a ruszki mama, akár nem, ezt meg kell enni. Meg is ették a rájuk eső részt,

A gyár vezetői és tisztviselői elmenekültek. A gazdátlan lakások rendbetételét a lakótelepi asszonyoknak is kellett segíteni.

— Piros papa ügyelt ránk. Pirospozsgás arcáról, nagy bajuszáról kapta a nevét. Vidám orosz ember volt egyébként, alig huszonhárom éves. Amikor meglátta, hogy várandós vagyok, nem engedett dolgozni. A karácsony egyébként olyan volt, mint a többi hétköznap. Fenyőfa és ajándék nélküli. Emlékszem, paprikáskrumplit főztem akkor. Néha húsféle is került az asztalra, mert a szovjetek megtudták, hogy a férjem ért a disznóvágáshoz, és sokszor hívták segíteni. Ilyenkor mindig hozott valamit haza is. Néhezen telt el a tél, és a nyárra megszületett Pista fiam.

Kevesen mondhatják el magukról Szolnokon azt, amit Soós Istvánné. Hetven éve lakik ugyanabban a cukorgyár! bénházban. Négyéves volt, amikor odaköltöztek a szülei. Pista bácsi sem újonc a cukorgyárban. 1923

óta dolgozik ott. Az idei kampányban is részt vett. Nyugdíjba vonulása óta ez volt. a tizenkilencedik gyártási szezon. A negyvennégyes cukorgyári karácsony idézőiére tehát hites tanúkat lel bennük az ember. Maca néni a beszédesebb, ő kezdi a visszaemlékezést:

— Ma már nehéz elképzelni, hogyan éltünk, amikor ideért a front. A pincében volt vagy hatvan centi mély víz, mégis oda kellett húzódnunk. a tüzelő tetejére deszkákat helyeztünk, azokra telepedtünk. A férjem meg sokszor éjszaka is bent volt a gyárban, mert muszáj volt neki.

Pista bácsi másként ítél:

— Nem volt muszáj, de a becsület úgy diktálta. A pároló testekbe, a diffúziókba, ahová csak lehetett, eldugtuk a németek elől a cukrot. Nappal meg azok rakatták velünk).

Karácsonytájt,

negyvennégyben

Később már karácsony felé járt az idő, amikor a cukorgyár! portánál álló tíz szovjet műhelykocsiba Pista bácsi vezette be a villanyt. Jogos büszkeséggel emlékezik:

— Olyan becsületem támadt, hogy kaptam egy papírt, amivel szabadon járhattam a gyár területén. Nagy szó volt ez akkor, mert a tizenkettes épületnél lőszertelep volt, női katonák őrizték. Engem mindig továbbengedtek.

Előkerül az a régi engedély is. Kézzel írott, cirill- betűs, pecsétes okmány. Negyvennégy decemberében datálták. Most már múzeumi értékű példány. Persze, nemcsak papír volt a fizetség:

— Sokszor kaptam a munkámért ennivalót is a szovjetektől. Hoztam haza rizses kását, meg miegymást. Még pénzt is adtak. Igaz, mdtsem tudtunk kezdeni akkor a rubellel.

Azon a negyvennégyes karácsonyon már kezdett éledni a gyár. a korábbi vezetők távollétéfoen az idősebb munkások vették át az irányítást. Munka bőven akadt. A németek a gyár szívét felrobbantották.

— Még a kapcsolótáblát is elpusztították, — emlékezik Pista bácsi.) — Amikor munkához fogtunk, először a víztornyot hoztuk rendbe. Azután meg egy kis gőzgépet, hogy működtetni tudjuk a generátort, amit a vasútállomásról hoztak vissza a szovjetek. Amikor már ismét volt víz, meg villany, az emberek bizakodóbbak lettek.

— Karácsonykor már villannyal világítottunk, — mondja Maca néni. — Hajtogattuk is, hogy lám, az oroszok segítségével m-ire képes az a pár szorgalmas

munkás. Büszkék voltunk rájuk, meg féltettük is őket. Mondtam is az uramnak, hogy ha az oroszoknak dolgozol, ne legyél már olyan hülye becsületes, mert a végén úgy megkedvelnek, hogy elvisznek magukkal városról városra. Visszagondolva

azoíkra az időkre el kell ismerni, bogy vadidegenek voltak, hetedhét országból jöttek, — a lehetőségekhez mérten — mégis jobban elismerték a jó munkát, mint később néhány helyi hivatali főnök.

Eltelt az a karácsonyi időszak is. Maca néni szép hasonlattal él:

— Ahogy sütött a tavaszi nap, úgy javult a sorsunk.

A munkásoknak cukorral fizettek. Amikor az elfogyott, felnyitották a melasztartályokat. Maca néni nem fa- nyalgott azon:

— Akj ügyes volt, ki tudta mosni a melaszból a cukrot. Olyan szép fehér cukor lett belőle, hogy na!

Hallgatom ezt a két szere- tetre méltó öreget, és elkap a kíváncsiság, hogy majdnem négy évtizeddel az említettek után hogyan élnék ilyenkor, karácsony táján ? Maca néni zokszó nélkül sorolja:

— Ebben a kampányban is mindig fél négykor keltem, hogy kész legyen a férjemnek a reggeli, ne üres gyomorra szívja a cigarettát. Aztán a napi munka, a takarítás, bevásárlás, mosás. Én hetvennégy éves létemre nem vagyok úgy, mint sok fiatal, hogy itt fáj, meg ott., fáj. Igaz, néha, amikor esténként begörcsölök, mondom jajj, papa, minek élek én már, de amikor jön a hajnal, a munka, akkor elfeled- kezek a betegségről.

Amikor nincs kampányidőszak, a nyugdíjasok csendes életét éli a hetvenkilenc éves Soós Pista bácsi. A kampányban azonban elkapja a hév:

— Az idén sok mindent csináltam Egri Lajossal. Jóképességű, újító ember.i Tervezett például egy automata mérleget a mészégetőhöz. A kokszot és a követ automatikusan adagolja az a szerkezet. a répamechanizácáó- hoz is csináltam neki egy makettet. Tudja, miniatűrben nehezebb elkészíteni valamit, mint nagyban. Ennek az újításnak az a lényege, hogy a répa közül kidobja a vasat, a gazt, a fadarabot De most már vége a cukorgyártási szezonnak, utolsó nap nem dolgozok. Ledolgoztam élőre. Utazunk a fiamékhoz Dunántúlra. Ott töltjük a karácsonyt.

Már útra készülődöm, amikor Maca néni megjegyzi:

—• Mi eleget tettünk élethivatásunknak, nyugodt

szívvel fogunk majd meghalni..

Úgy érzem, valami szorongatja a torkom, amikor búcsúra nyújtom a kezem...

Simon Béla

A végén kezdem, bizonyít- hatatlan benyomással, amit a kengyeli beszélgetéseken éreztem. Gyanakvás. ellenérzés vibrál a levegőben. Az oka? Volt. aki célzást tett arra, hogy manapság a falusi értelmiség az ügyeletes negatív figura az országban. Ezt sugallják egyes filmek, egyes újságriportok. És akkor jövök én. Aki nem is az életükre, a hétköznapjaikra, a munkájukra kíváncsi, hanem a szórakozásukra, az úgynevezett társasági életükre. Kikkel járnak össze? Milyen baráti társasághoz tartoznak? Jól kifaggatom őket, és azután a cikkben az ironikus vagy sajnálkozó, esetleg kioktató újságírói vélemény |k(özé ékelve olvashatják majd saját mondataikat, persze csak azokat, amelyek beleillettek az előregyártott — vagy a mostanság kialakult

— szerintük meghamisított képbe.

— A városiak, azt hiszik,

hogy mi a disznóól körül a sarat taposva a pénzt haj- hásszuk. Ahogy dagad a pénztárcánk, úgy zsugorodik a szürkeállományunk. — Molnár István keserű és ingerült megjegyzésének előzménye a táposvödör és az udvariaskodásom volt: —

Rosszkor jöttem? Éppen etetés közben zavartam meg?

—■ Nem. Már befejeztem. Csak ilyenkor, télen az előszobában készítem be a reggeli etetés adagját.

Akkor sem értettem, hogy miért váltott ki belőle mindez védekezési reakciót, magyarázkodást: — Már huszonhat éve élünk Kengyelen, de ez az első esztendő, amikor hízót tartunk.--------------------- a szolgálati

A

bban lakásban laknak ma is, amelybe Kengyelire érkezésükkor költöztek. A lányuk egyetemista Pesten (tanárnak készül). Nyugdíj előtt nyolc évvel 5 ezer néhány- száz forint a tanárember fizetése. Miért hitte, hogy megszólni, kivetni való van abban, ha kihasználva a falusi udvar nyújtotta lehetőségeket, egy kis pénzt keres?

— Ha sC férjem nem ér rá, én etetem a hízókat — oldotta fel megjegyzésével a feszültséget felesége, aki öt éve az iskola igazgatója. — Persze a kert gondozása, az aprójószágok és most már a hízók ellátása a szabad időnkből vesz el. Végül is ötvenévesek vagyunk, ha városban élnénk sem az volna a legfőbb gondunk, hogy hol szórakozzunk esténként, és kikkel éljünk társasági életet. Másképp éltünk, amikor fiatalok voltunk. Pedig akkor igazán kis sárfészek volt ez, *a valamikor cselédek, napszámosok telepítette falu. Jól éreztük magunkat, befogadtak, akik már itt voltak. Bevezettek a társaságba, aminek akkoriban még volt ceremóniája.

— A vizittel kezdődött — mesélte, szemmel láthatóan jobb kedvre derülve a férj.

— A főiskolán azt is tanították, hogy kinek kell bemutatkozni elsőként a faluban. Először az igazgatóhoz mentünk, utána az idősebb kollégákhoz, akiknek ha szimpatikusak voltunk. bemutattak a barátaiknak.

— Ha moziba mentünk, egy sornyi jegyet vettünk — vágott közbe vidáman az asszony, majd csendesen hozzátette; — Sokat emlegetjük ezeket az időket, és a nyári úttörőtáborokat.

— És a jelen?----Néhány házaspárral járunk össze névnapokon. Van köztük orvos, orvosírnok, anyagbeszerző, de a többség pedagógus. Az összejöveteleinken állandóan az iskola van terítéken.

— Ma már nem szokás a vizit?

— Nem.

— Elvárnák, hogy az új kollegák bemutatkozó látogatást tegyenek?

— Jólesne.

— Nekem is, ha a régi vi- zitszokások szerint holnap este bemutatnának néhány kollégájuknak — mondtam búcsúzóul és meg is említettem néhány nevet. Az igazgatónő elkomorodott, majd tapintatosan arra kért, másokat válasszak, mert többek között olyan kolléganő nevét említetten1!, akinek a férje a házukba be sem enged. Egyébként is, egy olyan pedagógusnőnek, akinek hétvégén olajjal teli kannát és 50 kilós táposzsákokat kell a biciklin tolni, míg a férje lehet, hogy éppen alszik, nem hiszi, hogy lenne mondandója szórakozásról, a baráti társaságról. Hogy ilyen az élete, nem azon múlik, hogy nem diplomás a férje.

““““■“““““■“ van ebben,

Sok igazság amit ké__________ sőbb a véletlen találkozásom Tóthné Kispál Tündével meg is erősített:

— Még képesítés nélküli tanító vagyok. Ez az utolsó évem a szegedi tanárképző főiskolán. Egy évig éltem Szegeden, nappali tagozatos voltam, aztán férjhez mentem. A férjem brigádvezető a tsz sertéstelepén. A házasságunk előtt szóba hozta, hogy én diplomás leszek (remélem!), ő pedig nem. Akkor is azt mondtam, amit ma, hogy ez nem érdekel. Nem a diploma teszi az embert. Az én vizsgaidőszakom neki is vizsgaidőszak, én tanulok, ő pedig emberségből vizsgázik ilyenkor. Jelesen. Magára vállalja a házimunkát, és rá vár a 40 hízó is. Gondolhatja, hogy nem túl sok időnk van a szórakozásra, a baráti tereferére. A kéthónaponkén- ti pesti operaelőadás az egyetlen állandó programunk, én a diákokat kísérem, a férjem pedig engem. Velem volt először az Operában, és úgy látom, élvezi.

— A mozi, a művelődési ház nem kínál olyan programokat, amelyek érdekelnék?

— Nem. A művelődési házban valamikor februárban voltunk utoljára a pety- tyes bálon. A moziban? Már nem is emlékszem. Régi, érdektelen filmeket hirdetnek a plakátokon.

— Kicsit trükkösek a kengyeli plakátok — nevetett Rucz Istvánné, amikor a mozit szóba hoztam. — Nem az számít, amit hivatalosan kinyomtatnak, hanem az, amit a mozis — a világ legleleményesebb embere — ceruzával ráír. Hogyan csinálja, nem tudom, de hogy időnként népszerű és premierfilmeket „csempész” Kengyelre, ez biztos. — A jókedvű, közvetlen asszony mozis élményeinek tucatjait mesélte. — A mi mozinkban néhány résszel előbb hal meg á hős, aztán a következőkben feltámad. Nem mondom, primitív kis helyiség a mozié, de kényelmesebbek a székei, mint a vígszínházi kakasülőn.

— Miért éppen ez jutott

eszébe?

— Mert évekig volt vígszínházi bérletünk, s az elmúlt évadban már csak a kakasülőre akartak adni. Nem kellett.

Tanár és szakfelügyelő Kengyelen Rucz Istvánné. O volt az egyetlen pedagógus, aki azt mondta, elégedett a fizetésével, és úgy beszélt a faluról, ahol született, ahol szülei, a testvére'családja él, hogy el kellett hinnem, szereti „ezt a kis vacak” települést.

— Lánykoromban Pesten dolguztam, remek helyen, a/ OTP-ben. Hétvégi hazaruc- canásaimon találkoztam a „papával”, aki nagyreményű ifjú állatorvosként került Kengyelre. összeházasodtunk és képesítés nélküli tanító lettem a faluban. Innentől fogva szokványos a menetrend. Olyan szakon tanultam a főiskolán, amilyenre az iskolának szüksége volt. Igen, Szegeden, ahol a lányunk fogorvosnak tanul.

— Sohasem akartak innen elköltözni?

— Csak én foglalkoztam a gondolattal — szólalt meg végre a férj. A feleségem olyan környezetben szeret élni, ahol mindenki ismeri.

— De a „papa” sem azért akart innen elmenni, hogy színházak és finom éttermek közelében éljen.

— Hát nem! Mert a pesti és a szolnoki barátaink is néha elcsodálkoznak azon, hogy mi sokkal több színházi előadást látunk, mint ők. A szakmám miatt mentem volna. Többet szeretnék csinálni, mint amire itt lehetősége van egy állatorvosnak.

— Aki mellesleg szaporodásbiológus és takarmánygazdálkodási szakmérnök is — vágott a szavába temperamentumos felesége, attól tartva, hogy a férje ezzel nem fog „eldicsekedni”. — Bent maradhatott volna az egyik tanszéken, de túl szegények voltak. Kevés fizetés, kilátástalan lakáshelyzet. Itt legalább szolgálati lakást kapott.

A körzeti orvost, dr. Her- bály Évát és férjét, aki autószerelő, szintén a szolgálati lakás csábította Pestről Kengyelre több mint 15 éve. Szolgálati lakás, amit azóta a tanács összkomfortossá tett. Az életüket pedig, azt mondják, ők tették, összkomfortossá. Sok mindenre kíváncsiak, és sok helyre eljutnak: a Budapest Sport- csarnokba, a tárlatokra, a szegedi színházba.-— Lehet, hogy el sem hiszi'— mondta a doktornő —, de egyik-másik évfolyamtársam!, aki Pesten az SZTK- ban dolgozik, irigyel bennünket.

———'—1 más

Más nézőpont,

. ítélés

az agrárszakembereké, akiknek a falu presztízsűik megteremtésének színtere. Többségük a falusi életre is készül. Több helyen tapasztaltam, hogy zárt világuk van, hogy nem tartoznak a klasz- szikus értelemben vett falusi értelmiség közé. Ez derült ki Zolnai Ferenccel, a Dózsa Tsz 38 éves elnökhelyettesével folytatott beszélgetésből is. Igaz, hogy ő csak két éve van a kengyeli tsz- ben. Baráti szálak Tiszaföld- várhoz fűzik, ahol 12 évig dolgozott. De ezek a szálak szinte kizárólag agrárszakemberekhez kötik.

— Ezen még nem is töprengtem. Természetesnek tartottam, hogy az állandó társaságunk — akivel a Szigligeti Színház Varsányi bérletes előadására járunk és három éve nyaranként a bélapátfalvai víkendházun- kat építgetjük — kollégális kapcsolatok révén alakwlt ki. Egyetlen egy olyan alkalomra emlékszem, amikor összejöttünk mi, falusi értelmiségiek, mert összehívtak bennünket. Voltunk vagy öt- venen a művelődési házban. Szépeket és okosakat mondtunk az összetartozásunkról. A művelődési ház igazgatójának kezdeményezésére eldöntöttük, hogy alakítunk egy filmklubnak nevezett, de lényegében értelmiségi klubot, ahol ritkaságszámba menő filmeket nézünk és vitatunk meg, ahol neves politikusok, tudósok, művészek előadásait beszélgetések követik majd. Ebben maradtunk valamikor egy vagy két évvel ezelőtt, és azóta nem történt semmi, nem hívott senki.

“”“klubvaAz értelmiségi lameny■ ...........................- nyi bes

zélgetésen szóba került. Valamennyien jó ötletnek tartották. Valamennyien várják a folytatást, a meghívást. Kitől? Kicsit bizonytalanul mondták, hogy a művelődési ház igazgatójától, aki agilis fiatalember, aki sok mindennel próbálkozott, de egyedül van és jó ideje már nem ér rá. Építkezik.

Kovács Katalin

Az Erdőgazdasági |Fűz- és Kosáripari Vállalat tiszafüredi telepén évente mintegy 1200 tonna zöld fűzvesszőt dolgoznak fel. Az osztályozás, főzés és hántolás után maradó 300—320 tonna száraz vessző 90 százalékát a békési Kosárfonó Gyárnak, a többit pedig háziipari szövetkezeteknek és ^iparosoknak szállítják