Szolnok Megyei Néplap, 1983. november (34. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. NOVEMBER 6. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Szenvedélyes emberek őrünk racio­nális. Bizo­nyos szem­pontból ez a racionalitás átmegy a mindennapok mechaniz­musába. Kétségtelen, hogy ilyen korszakban az úgy­nevezett forradalmi ma­gatartás és a forradalmi szenvedély olyan jelensé­gek, amelyek közvetlen és állandó megnyilvánulá­sára nincs konkrét lehe­tőség. Sokan el is kese­rednek emiatt, mert elfe­lejtik, hogy Brecht Gal- lileije kimondta: nem az a szerencsétlen ország, amelynek nincsenek hő­sei, hanem az, amelynek hősökre van szüksége. Valóban, abban a pilla­natban, ha hazánkat va­lamilyen szerencsétlenség érte, megváltozott a racio­nális magatartás. Meg­változott, hiszen — gon­doljunk csak a legutóbbi árvízre vagy akár olaj- és gázkitörésekre — hir- telenében az ismeretlen­ségből, a mindennap szür­keségéből emberek emel­kedtek ki, akik néhány órára vagy napra hőssé magasodtak. És semmit nem von le a hősiesség értékéből, hogy amint a veszélyek elmúltak, az emberek visszatértek oda, ahonnan kiindultak: a mindennapi élet mecha­nizmusába. Mert mi sem ellenszen­vesebb, éppen akkor, amikor társadalmi létünk konszolidált, mint állan­dóan kérni és keresni a forradalmi, a hősies tet­teket, a látványos és dön­tő föllépéseket. A kon­szolidált világ erre na­gyon ritkán ad lehetősé­get. De nincs is elméleti ellentét a forradalmi ha­gyomány és a konszoli­dált fejlődés között. Nincs, mert minden for­radalomnak az a célja, hogy folyamattá váljon, hogy megteremtse a ma­ga konszolidált fejlődését, és minden konszolidáción belül megbújnak azok az ellentmondások, melyek megkövetelik egy-egy pillanatban a forradalmi kiállást, a forradalmi magatartást. Sohasem tekintették a filozófia, sőt a társada­lom történetében sem el­lentmondásnak a min­dennap racionalitását és a szenvedélyességet. A felvilágosodás korában például, s éppen az angol felvilágosodásban nem­csak Locke határozott empirista racionalizmusa határozta meg a gondol­kodás és a cselekvés irá­nyát, hanem Shaítesbury enthuziazmusról szóló könyve is, amelyben ép­pen a lelkesültség fontos­ságát hangsúlyozza. A francia felvilágosodásban sem pusztán Voltaire szatírái irányították a gondolkodást, hanem Rousseau szentimentális felháborodása is bom­lasztotta az ancien régi­me viszonyait. És a vég­telenségig folytathatnánk a sort, mely azt bizonyít­ja, hogy minden raciona- . lista gondolkodó vagy maga is kiállt az érzel­mek, a lelkesedés hatal­mas szerepe mellett, vagy szövetkezett azokkal, akik ezt hirdették. Nemcsak tapasztalati­lag, hanem gondolatilag is érthető, hogy az embe­rek hol benneélnek a mindennapi racionalitás­ban, hol — ha kell, ha szükség van rá —■' kisza­kadnak belőle. Midőn Gobbi Hildától egyszer megkérdezték, hogy va­jon ma is megtenné-e azt, amit a felszabadulást kö­vető években gyakran megtett, hogy tudniillik ingyenesen, nehéz körül­mények között vállalkoz­na arra, hogy verset mondjon — a művésznő körülbelül ezt válaszolta: ha hasonlóak volnának a társadalmi körülmények, akkor a legtermészete­sebb módon vállalnám. Tehát az, hogy meg is mutatkozzék, mépedig látványosan az egész kö­zösség előtt nyilvánvaló­vá váljon, hogy melyik emberben van határozott közéleti elkötelezettség, s kiben nincs, az végered­ményben a helyzet, a szi­tuáció függvénye. A szenvedélyes embe­rek ma sem vesztek ki társadalmunkból. Legfel­jebb kevésbé figyelünk rájuk. Hiszen az a tudós, aki éjszaka fölkel, és be­megy a laboratóriumába, mert kíváncsi éppen be­állított kísérletének-ered- ményére, éppen úgy szen­vedélyes ember, mint az a tanácstag, aki órákat vagy napokat veszekszik, mire kiharcolja egy idős ember elhelyezését, vagy egy üzlet létesítését stb. Míg az utóbbi esetben a közéleti jelentőség evi­dens, addig a kutató ese­tében kevesen tudnak ró­la, majdnem titokban tartja maga a tudós is, hogy milyen „bolond” cselekedetekre ragadtatja magát — s mégis van az ilyen cselekvésben köz­életi pátosz. A mindennapi életben tehát csak látszólag ke­vés a hőstett. Azok, akik gyereknevelést, állami gondozott gyerekek neve­lését vállalják, azok a pe­dagógusok, akik családi problémákat is megolda­nak, akik a tömegből ki­emelik a tehetséges gye­rekeket, mind-mind szen­vedélyes emberek, a min­dennap józan fanatiku­sai, s ez az a fanatizmus, amire ma szükség van, s amire a forradalom év­fordulója is figyelmeztet. Hegel egyszer azt mond­ta, hogy szenvedély nél­kül soha semmiféle nagy tettet nem vittek véghez a történelemben. Azt hi­szem, igaza volt, csak­hogy létezik látványos és létezik alig látható, sze­rény, a mindennapban megvalósuló, szinte elrej­tőző szenvedély. A szen­vedélyes emberek a ma­guk mestersége iránti szenvedéllyel, a maguk környezete megváltozta­tásának szenvedélyével napjainkban ugyanolyan jelentőségűek, mint a for­radalmi szituációban a forradalmárok: k azok az emberek, aki­ket a min­dennapi élet­ben úgy tartunk számon: lehet rájuk számítani. Az a munkás, akinek techni­kai tudására egy nehéz probléma esetében a mű­hely vezetője számíthat — s minden műhelyfőnök tudja, hogy kire számít­hat —, az a barát, akinek segítségére hasonlókép­pen számíthat a barátja; az a funkcionárius, aki­nek aktivitására és igaz­ságosságára minden ne­hézség esetében építeni lehet, — szükségképpen a szenvedélyes emberek közé tartozik. S minél ra­cionálisabb egy kor, an­nál inkább-van szüksége mindazokra, akik a ma­gák módján telítve van­nak szenvedéllyel. Hermann István Kitüntetettjeink Molnár Lajos A tejipari vállalat igazga­tóját sorsa az utóbbi közel negyven esztendőben mindig olyan posztokra sodorta, ahol ha volt is előírt munkaidő, nem lehetett „kikapcsolódni” a nyolc óra letelte után. Per­sze Molnár Lajos kicsit so­dortatta is magát, a hétgyer­mekes bérescsalád sarját a hadifogság után nem elégí­tette ki a felszabadulás után kapott, apai földön bősége­sen kínálkozó munka. „Ló, szekér, szerszámok nélkül műveltük kezdetben azt a 10 holdat” — mondja. Kubi­kosnak szegődve is maradt szabad energiája: társadal­mi munkásként különböző földmunkás szervezetekben dolgozott. Igen aktívan te­hette, hiszen 1949. októberé­ben a DÉFOSZ „főállású” já­rási titkárává választották Tiszafüreden. 1953-ban a Pa- lotási Állami Gazdaságba ke­rült (’54-től ’59-ig igazgató volt), éppen akkor, amikor a nagyüzemek előnyeit kellett bizonyítani az ország föld­műves népének. Akik ezt a feladatot választották, azok­nak bőven volt munkája, Molnár Lajosnak az átlagos­nál is több. A gazdaság élén 6 elemivel, politikai tapasz­talatok birtokában sem lehe­tett megmaradni, dolgozva megbirkózni a mezőgazdasá­gi akadémia anyagával csak éjjel jutott idő. És amikor talán már kényelmesebben lehetett volna élni, újra vál­tani kellett: az állami gazda­Balogh József Javakorabeli férfi életében öt esztendő nem túlságosan nagy idő. Mégsem csupán a fél évtizeddel ezelőtti ese­mény közelsége mondatja beszélgető partneremmel, hogy mennyire emlékezetes számára 1978 decembere. — Világéletemben nagy je­lentőséget tulajdonítottam az emberekbe vetett hitnek, a bizalomnak. Amikor 1978- ban az üzemi pártbizottság évvégi ülésén egyhangúlag megválasztottak titkárnak, és a bizottsági tagok kezében magasba emelkedtek a tag­sági könyvek, tudtam, hogy az a szövetkezet egész kom­munista kollektívájának megelőlegezett bizalmát je­lenti. Tudtam azt is, mire kötelez ez a bizalom. — A valamikori Béke Té- eszben jelentkeztem munká­ra 1957-ben. Gyalogmunkás­ként kezdtem, voltam azután építőrészlegben segédmun­Szűcs Mihály A jövő évi paradicsom­nak készülő ágyásokat vo­nalzóval sem lehetett volna szabályosabbra rajzolni a jászkiséri határban. Pedig, hogy hogyan fussanak a ba­rázdák, nem földmérő jelöl­te ki— a nyílegyenes sorok, Szűcs Mihály, a Lenin Tsz traktorosának szemét dicsé­rik. „Mostanság nem művészet traktorozni — legyintett, már-már munkáját leki­csinylőén Szűcs Mihály. — Éj/ azt becsülöm igazán, aki a „körmösök” nyergében ül­ság nagyüzemi termeléshez1 értő igazgatóját a szolnoki járási tanács elnökhelyette­sévé választották. Molnár Lajos ismét a tanulást, az agrártudományi egyetemet választotta 1964-ben. Felesé­ge gyakran még reggel is a könyv mellett találta. A já­rási tanácsok megszüntetése után a Szolnok megyei Tej­ipari Vállalat megszervezé­sét kapta feladatul. Ma már csak néhány hete van aktív igazgatóként dolgozni, nyug­díjba megy. „És talán most kell a legnehezebb dolgot megtanulnom: mit kezdjek a nagy szabadsággal — gon­dolkodott el nevetve. Az első pár hónap biztos rettentő ne­héz lesz.” Molnár Lajos, munkája el­ismeréseként november 7-e tiszteletére megkapta a Mun­ka Érdemrend arany fokoza­tát. kás, később raktáros, majd növénytermesztési brigádve­zető. Ahogy mondani szok­ták, megléptem a ranglétra néhány fokát, amíg eljutot­tam az elnökhelyettesi be­osztásig a három közös gaz­daság egyesülésével létrejött mai termelőszövetkezetben. A képletesen említett rang­létra — ahogyan maga fo­galmazta — meglépésében a munka mellett folytatott ál­landó képzés, tanulás — a szaktechnikusi oklevél, majd az üzemmérnöki végzettség megszerzése — segítette. És még valami, amiről szólva lefelé is, fölfelé is címzi az elismerést. Mindig szorgalmas, becsü­letes emberek dolgoztak az irányításom alatt. Ugyanígy vélekedhetett! az egykori és a mai vezetőtársaimról is. Szakmai-elvtársi segítségük mindig meghatározó volt az előrehaladásomban, és nem nélkülözöm azt a jelenlegi beosztásomban sem. Az eredményektől elvá­laszthatatlan a csaknem há­romszáz kommunista példa­mutató, kezdeményező mun­kája, amelyet megbecsülnek, elismernek a szövetkezetben. Az utóbbit az én esetemben a két és fél évtizedes szövet­kezeti munkásságom alatt kapott több kitüntetés is bi­zonyítja. A rangos elismerések so­rát most újabb gazdagítja: ezúttal a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom 66. év­fordulója alkalmából kapott Munka Érdemrend ezüst fo­kozatához gratulálunk Ba­logh Józsefnek, a karcagi Magyar Bolgár Barátság Tsz üzemi pártbizottsága titkárá­nak. ve is ugyanilyen tetszetős sorokat hagyott maga után.” . Az emlékező szavak után Szűcs Mihály rögtön igye­kezett még a dicsekvés gya­núját is elhessegetni. Nem kellett az első időben (’57- ben, 21 évesen került a kísé­ri gépállomásra) sem bele­szakadni ebbe a munkába: a hideg vagy a hőség meg­kínozta az embert, de né­gyen váltották egymást egy- .egy gépen. Negyvennyolc évesen persze sokkal jobb a portól védett, fűthető vezetőfülké­ben ülni. Szűcs Mihály nem is cserélné el a trak­torosságot semmiért. (Nem véletlenül várt 21 éves ko­ráig, hogy a gépre, ülhes­sen : édesapja csak a lesze­relés után találta elég ko­molynak, hogy a veszélyes masinák mellé engedje.) A műhelybe, a négy fal közé semmi pénzért nem ment be. „Szerelhetek így is, amennyit akarok, mi nem Dr. Borsos Imre A szoba falán öreg citera, körülötte kunsági és mesz- szibb földről való cserepek. A komóton folyóiratok, or­vosi, gyógyszerészeti szak­lapok. Elég különösnek tű­nik ez az együttélés, pedig természetes. Az öreg hang­szer talán csak szerény rá­adás arra a mérhetetlen kincsre, amelyet szülőföld­jétől, paraszt őseitől kapott. Dr. Borsos Imre két és fél ezer ember egészségét vi­gyázza. Ennyien tartoznak a körzetéhez. S amikor meg­kérdeztük a járókelőktől, hogy merre is van az az ut­ca ahol lakik, s ismerik-e akit keresünk, szinte sértő­dötten mondták, egyszerre többen is: hogyne ismer­nénk, hiszen „a mi orvo­sunk.” A hangsúly néha töb­bet mond, mint maga a szó ... Manapság néha összekeve­redik a fontos és a divatos fogalma. Dr. Borsos szemé­lyisége is erről győzött meg. Adósságtörlesztés lenne, ha napjaink irodalma, művé­szete valósabban, a lényeg­ről többet mondóan szólna a mai dr. Borsosokról. A jo­viális, kvaterkázó, a bécsi, a prágai vagy a pesti egye­temen végzett, két háborút is megélt, csak a szakmai ruténjára támaszkodó falusi orvos-modell már a múlté. A nagyhatású, emlékezetes film fiatal orvosa is „fel­jött” már a saját maga épí­tette bárpincéből. Tisztelet azon döntő és túlnyomó többségüknek, a dr. Borso­soknak, akik nem is köte­lességük kényszerétől, de önmaguktól indíttatva az Tóth Endréné 1950-ben határozta el, hogy kereske­dő lesz, akkor került az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat jogelődjéhez, a Karcag és Vidéke Kereske­delmi Vállalathoz. „Mindössze két év meg­szakítással azóta is a vál­lalatnál dolgozom. Azt a. két esztendőt a kisújszállási könyvtár vezetésével töltöt­tem. Ám úgy éreztem, hogy ha szeretek is a könyvek között élni, a vevőket job­ban szeretem. Ezért vissza­tértem eredeti foglalkozá- somhoz.” A kisújszállási ruházati eladót kilenc éve hívták a megyeszékhelyre, hogy át­vegye az éppen újonnan megnyílt gyermekcipőbolt vezetését. „Kényes szakma a cipő­csak kormányozzuk a trak­tort. Ráadásul — és ez az érdekes ebben a munkában — nekem nemcsak a tech­nikát kell érteni: nem ültet­hetek állandóan egy agronó- must mellém, hogy eldöntse, jól szántok, vagy csináljam másként... A legfontosabb azonban, hogy ott lehetek most is, ahol felnőttem — a szabad határban.” A készülő paradicsom­földről hazafelé véletlenül találkoztunk a Lenin Tsz főagronómusával, Kovács Károllyal. A kérdésre, hogy Szűcs Mihály mivel érde­melte meg a Munka Érdem­rend bronz fokozatát, soká­ig gondolkodva próbált csat- tanós válasza fogalmazni. Aztán „csak” annyit mon­dott: „Mert mindent rá le­het bízni, és ha egy tábla megművelése neki jut, ak­kor mindenki tudja, hogy az ottani szántás minősége már csak a földön múlik.” orvostudomány naprakész ismeretével gyógyítanak falun. Dr. Borsos Imre 1963-ban választotta a kunhegyesi embereket, betegeket. Irthat­nánk így is: „került” Kun­hegyesre, csak éppen nem lenne igaz. Hat évig Gádo­roson gyógyított, hívták vá­rosba, vezető állásba. Kun­hegyest választotta. Bizal­mat, szeretetet kapott cse­rébe két évtized áldozatkész munkájáért. Közben felnőt­tek a lányai, a legnagyobb már végzett gyógypedagó­gus, a középső vegyészmér­nök-jelölt, a legkisebb pe­dig orvosnak készül, édes­anyja, édesapja hivatását szeretné folytatni ... Az öreg citera ritkán szól. Csak magamnak dalolgatok, nemigen érek rá, mert ha nincs betegem a szakköny­veim kötnek le, a folyóira­tok, szaklapok olvasása, az úi módszerek végiggondolá­sa nélkülözhetetlen a gyó­gyító-megelőző munkában, mondja dr. Borsos. A kunhegyesiek orvosa megkapta a Munka Érdem­rend bronz fokozatát. Tóth Endréné eladás, különösen a gyerme­kek számára nehéz megfe­lelő minőségű és tartós ci­pőt gyártani. És egy több- gyermekes családban bi­zony alaposan meg kell gusztálni, milyen cipőt vesz­nek a szülők, mert a növés­ben lévő apróságok hamar szűknek találhatják a láb­belit.” Tóth Endréné jelenleg a Tip-top cipőboltot irányítja. Nem tudom, van-e az ideális kereskedőről min­denkinek valamilyen el­képzelése, bennem úgy él a „vérbeli” eladó, hogy mi tartjuk a hátunkat a gyár­tók helyett. Szerencsére egy­re javul a cipők minősége, amit bizonyít, hogy a for­galmazott termékeknek mindössze öt-hat százalékát hozzák vissza a vásárlók. Igyekszünk a hibás csizmá­kat, cipőket gyorsan meg­javíttatni, és az eredetileg nyolcnapos határidő he­lyett két-három nap alatt rendbehozatjuk az árut.” Tóth Endrénét megbecsü­li a vállalata: kapott már kiváló dolgozói kitüntetést, tulajdonosa a Belkereske­delem Kiváló Dolgozója ki­tüntetésnek is. Idén novem­ber 7-e alkalmából pedig megkapta a Munka Érdem­rend bronz fokozatát. V. Sz. J. — T. F. — T. L. — B.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom