Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-26 / 253. szám

1983. OKTÓBER 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Túrkevén képernyője előtt Képernyős produkciók és társaik Amatőr művészeti mozgalom a katonaságnál Gyásza van a nézőknek — meghalt Strosmajer doktor. Legalább azt érhette vol­na meg, hogy a műtőasztalon Dobiásné a keze alá kerül­jön! Az a fúria, aki annyi borsot tört az orra alá, aki ostobaságaival még ezt az ál­dott jó embert is kihozta a sodrából, bölcs béketűrésé­ből. Akkor talán kitölthette volna rajta ő is a mérgét, bár, ahogy ezt az angyali embert megismertük, ezúttal is megelégedett volna egy fa­nyar mosollyal, mondván, látja kedves Dobiásné, senki sein kerülheti el a sorsát. Csakhát erre már nem ke­rülhetett sor, Strosmajer doktor eltávozott az élők so­rából, mielőtt véget ért vol­na a so,rozat. A dramaturgia „végzete” a legkegyetleneb- bül épp' a legrokonszenve­sebb hősünkre csapott le, nyilván azzal a szándékkal, hogy könnyes szemekkel ve­gyünk búcsút nemcsak a doktortól, hanem egyúttal a sorozattól is, attól a város­széli kórháztól, illetve a vi­déki gyógyintézet szívünk­höz nőtt munkásaitól, orvo­saitól és ápolóitól, akik hó­napokon át szállították ne­künk az élményt és biztosí­tották számunkra a beszéd­témát, nekünk millióknak. Meghalt Strosmajer doktor Nem szeretném persze el­siratni a kellemes élménye­ket gazdagon nyújtó soroza­tot, annyi azonban minden­képpen kijár neki, hogy is­mételten leszögezzem (az elő­ző részletek summájaként már szóltam róla): ilyen vonzó „televíziós olvasmány­ban” régen volt részünk. Még ha a befejezés — az öreg Sova visszatérése, majd a szétzilálódott sebészeti osz­tály újra születése Elzbetá- val és Blazej főorvossal az élen — kissé hepiend ízű is, a dolgoknak ez a lekerekíté- se valahogyan mesterkéltnek tűnik, főképp azokhoz ké­pest, amit az előzőekben lát­tunk, tapasztaltunk. Ugyanis ez a sorozat azzal fogott meg bennünket, hogy emberi ösz- szeütközések formájában szembesített különböző sor­sokkal. Méghozzá oly módon, hogy mindig találhattunk magunknak valót közöttük, akivel ha sorsközösséget köz­vetlenül nem is, de érzelmi azonosulást feltétlenül vál­lalni tudtunk. Bebizonyította ez a sorozat, hogy a ma oly divatos elidegenítő effektek használata nélkül is, sőt, ép­pen ellenkezőleg élethez éde­sítő hatásokra törve is lehet az emberről mai hangon szólni, sőt, kritikusan is be­szélni. Bizonyára akadnak, akik hiányolják belőle a jel­lemábrázolás balzaci mélysé­geit, némi sznobériával gya­núsnak tartják a film gyors fogyaszthatóságát, mindezek ellenére azonban kétségte­len: a Kórház a város szélén milliókat szegezett a képer­nyőhöz, s az ilyen alkotások­nak igazán a képernyőn a helyük. Ha létezik televízió- szerűség, akkor itt ennek az esete áll fenn. Zenés színházi műsorok Nem újdonság, televíziónk régóta ápolja már híven a zenei hagyományokat, s ze­nés színháza pedig rendre mutatja be a legkülönfélébb zenés színpadi műveket, ze­nedrámákat. Az elmúlt hét végére két jeles program is jutott, mindkettő a zene könnyebb vagy könnyedebb válfajából. Szombat este Ja- cobi operettjét, a Sibillt mu­tatták be, méghozzá kitűnő szereposztásban (igaz, ismét­lésként a jubileumra, ugyan­is 100 éve született a szerző) és vasárnap este Flotow víg­operáját, a Mártát nyújtot­ták át ugyancsak igényes ki­vitelben, a budapesti művé­szeti hetekre készült produk­tumként. Ez utóbbit Horváth Ádám rendezésében láthat­tuk, aki megőrizvén a víg­opera játékos hangulatát — a végén nem véletlenül bú­csúznak el tőlünk főhajtás­sal a szereplők, ez is jelzi, hogy mindaz amit láttunk, játék volt csupán, dalba és muzsikába oltva — ugyan­akkor a szabadteret is be­kapcsolta jó érzékkel a lát­ványba, mégha olykor ez az oldottabb természeti közeg és a kicsit merev színészi já­ték nem is találkozott töké­letes összhangban. A tehet­séges fiatal énekesek ugyan­is sokkalta jobban énekel­tek, mint ahogy mozogtak. Elbűvölően szólt a „nóta”, ugyanakkor darabos, mester­kélt volt a mozdulat. Ezen bizony szigorúbb rendezői irányítással talán lehetett volna segíteni. A franciás könnyedségű zenemű azon­ban a maga dallamosságával így is kellemesen hatott a képernyőn, s új tehetsége­ket is fedezhettünk fel ben­ne, például a címszerepet éneklő Farkas Katalint —, hogy csilingelt előadásában a Rózsa-ária — és Bándi Já­nost, akinek lírai szépségű tenorja e televíziós bemuta­tó legkellemesebb meglepe­tése. Két jubileumot köszön­tött az említett művekkel a televízió, mindkét „köszön­tő” méltó formában történt, — jó színvonalon. Röviden Milyen lehet egy dráma­habcsók, ha magyar? Ha tör­ténetesen nem egy angol szerző produkálja, hanem egy honi író kínálja fel. Méghozzá olyasvalaki, aki a dramaturgia professzora, az­az Gyárfás Miklós. N«^s, nem túl édes, de nem is valami pikáns ízű; formás, azaz mesterien fel van tupírozva sovány cselekménye, épít a szópárbajokra, de töltete nem eléggé sziporkázóan szellemes. A Szerelmes szno­bokra valahogy ez illik. Sem az írónak, sem a rendező Nemere Lászlónak nem volt ereje ahhoz, hogy a témában rejlő sznobságra néhány érett fintort is vessenek, hogy leleplezzék azt az ide­jétmúlt magatartásformát, illetve gondolkodásmódot, amit a polgárian jól szituállf mama és hipermodernnek láltszó leánya testesít meg. A képernyőn is ritkán látha­tó Váradi Hédinek ugyan vannak nagyszerű színészi pillanatai, de valahogy ő is túlságosan el van ragadtatva a soha nem öregedő szép öz­vegy szerepétől, s nem tud úgy „kilépni” belőle, hogy egy-egy pillanatra kívülről is láttassa a szép sznobot. Mit tehet az ember, ha új ruhára nem futja: elősze­di régi holmijait. Valahogy így van ezzel a televízió is, ami kifejezetten szórakozta­tó műsorait illeti. Nincs ele­gendő új humor? Válogat a régiek, a régebbiek közül, így született most legfris­sebben a Böngészde — szombat délután négykor je­lentkezett —, amely lényegé­ben friss összeállítás öreg humorból; sikeres kabarétré­fákból, emlékezetes jelene­tekből. Szilágyi András válo­gatta őket, s ha bennük is­merősöket köszönthettünk is, másodjára is jót mulathat­tunk akár a Csehov-paródi- án (Ványadt bácsi), akár az IKV kiküldött mesteréről szóló, elevenbe vágó szatí­rán. Nyugodtan nevezhetjük ezt az órát humormagazin­nak, amelyben kedvünkre turkálhatunk, válogathatunk. Okos ötlet eredménye ez a magazin, hisz nem egy mű­sort szalajt el a néző közbe­jött elfoglaltságok miatt, s így egy-egy esetleges ismét­lés az utólagos megtekintés lehetőségét is kínálja. Meg- hát az is közismert ugyebár, hogy egy újszülöttnek nincs az a vicc, ami régi lehetne. VM. Kun hímzésekből nyílik kiállítás Kun hímzésekből nyílik ki­állítás Túrkevén, a Finta Múzeumban október 27-én. A város kézimunkaszakköré­nek tagjai Szádvári András- né vezetésével felkutatták a kun hímzés sajátságos je­gyeit, s ezek alapján készí­tették el a kiállításon lát­ható párnavéghímzéseket. A régies technikájú kun hím­zéseket annak idején kender vagy lénvászonra készítet­ték állati eredetű szőrfonál­lal, mintázatuk szimmetrikus elrendezésű rozettákból vagy tulipánokból áll. A rózsa­szín. a vörös, a barna, a fe­kete, valamint a kék és zöld árnyalatú fonalak pompás látványt nyújtanak. A túr- kevei hímzők ügyességből, hagyománytiszteletből kitű­nően vizsgáznak a minden bizonnyal sok érdeklődőt vonzó kiállításon. Neves művészek a törökszentmiklósi Pódiumon Schütz Ila és Balázs Péter nyitották meg Törökszent- miklóson a Pódium-bérleti előadások évadját. Novem­berben Psota Irén lép a kö­zönség elé Töltsünk el egy édes órát! című, sanzonok­ból, dalokból, kuplékból ösz- szeállított műsorával. A két­szeres Kossuth-díjas kiváló művész, Bessenyei Ferenc követi őt a Pódiumon zenés vendégjátékával. Inke László és Hacser Józsa A humorban nem ismerünk tréfát című, vidám műsorával folytatódik a sor, majd Paudics Béla ze­nés nosztalgia show-ját, vé­gül Csongrádi Kata prózá­ban* és dalban elmesélt „Sze­relem, házasság és még ... egypár baleset” című összeál­lítását tűzik műsorra a vá­rosi művelődési központban. A tizenkét évvel ezelőtt megalakult Locomotiv GT-t az első magyar szuper-group- nak kiáltották ki. A zenekar tagjai valóban a popélet ki­magasló egyéniségei voltak, Presser Gábor, Laux József, Barta Tamás és Frenreisz Károly neve- ismerősen és jól csengett a zenei berkek­ben. Az együttes remek szer­zeményekkel, nagylemezek­kel rukkolt ki bemutatkozás­ként, a későbbi személycse­rék is csupán rövid ideig ve­tették vissza a csoport mun­káját. A későbbi muzsiku­sok, Somló Tamás és Kará­csony János rövid idő alatt foeilleszklsdtek' a zenekarba, és egyéniségük új színt je­lentett. Az együttes nemré­giben jelentetett meg egy dupla albumot, amelyen élő koncertfelvételek kerültek egymás mellé. Sokan azért nem járnak A Ki mit tud? idei döntő­jének hosszú, forró nyári éj­szakáján a zsűri külön meg­dicsért többek között egy katonákból álló fúvószene­kart. Játékuk, tisztaságának szóltak az elismerő szavak, hiszen — mondták — ilyen rekkenő hőségben még a hangszerek is megváltoznak. A vetélkedősorozaton egyéb­ként is, immár hagyományo­san, jól szerepeltek a hon­védségi produkciók. A me­gyei döntőkről hetvenhét szám került az úgynevezett adás előtti utolsó válogató­ra, s ezen a szigorú rostán is túljutott közülük 21 műsor­szám. A középdöntőbe öten kerültek, köztük a Killián parodistái, s ketten jutottak a döntőbe. A népszerű Ki mit tud?- ban elért sikerek csupán egy jéghegy csúcsát jelzik. Rávi­lágítanak arra, hogy a nép­hadseregben igen sóik a te­hetséges fiatal. De vajon ké­szen kapja-e vagy felfedezi ezeket a tehetségeket a hon­védség? A válasz: is-is. Vannak például, akik komoly zenei előképzettséggel kerülnek a katonasághoz, vannak, akik valamilyen véle den folytán éppen ott fedezik fel képes­ségüket. A dolog tulajdon­képpen egy szempontból mindegy; a tehetséget gon­dozni kell. A képességek felszínre ke­rülésének és továbbfejlesz­tésének jól megszervezett rendszere működik a lakta­nyákon belüli világban. Ehhez az alapot az amatőr művészeti mozgalom szolgál­tatja. A legkisebb helyőrsé­gekben is működnek külön­böző művészeti csoportok, igaz, nem rendelkeznek olyan előnnyel, mint azok, amelyeknek az élén szakkép­zett vezetők állnak. Az ala­kulatok többségénél azonban hangversenyre, mert az ott megszólaló muzsika minősé­gében gyengébb a lemezről megismert, megszokott pro­dukcióknál. Viszont egy hangverseny hangulatát nem tudja visszaadni a legtökéle­tesebb lemezjátszó, magne­tofon sem. Különös élményt jelentenek azok a hangleme­zek, melyek anyagát koncer­ten rögzítették, amikor is a szerzemények a muzsikusok improvizációival, spontán öt­leteivel színesednek, és hall­ható, nyomon követhető a közönség reagálása is. A dupla Locomotiv-album- ra húsz dal került fel. Akad olyan kompozíció, amelyet a Vígszínházban rögzítettek, vagy éppen a népszerű tabá­ni koncerten, de a felcsendü­lő muzsika felidézi az együt­tes idei londoni koncertjét és debreceni előadását isi — f. s. — jól felkészült, hivatásukat magas szinten értő és gya­korló személyek irányítják á munkát, látják el a fiatalo­kat szakmai tanácsokkal. Három esetben szerveztek a hadsereg állománya szá­mára színjátszó rendezői tanfolyamot a Népművelési Intézettel karöltve. Nagy si­kere volt a néptáncoktatói kurzusnak, és szintén ered­ményesen zárult az amatőr- filmlklub-vezetők részére meghirdetett képzés. Minderre azért volt szük- séik, hogy lehetőleg egyetlen csoport se maradjon szakmai irányítás, felügyelet nélkül. Mert az igény nem csekély, hiszen a sorkatonai állomány mintegy tíz százaléka aktí­van tevékenykedik valami­lyen művészeti csoportban. Számukra-rendszeres szerep­lési lehetőséget biztosít a hadsereg keretén belül kiala­kult bemutatórendszer, amelyben az alapegységektől jutnak el a résztvevők a nép­hadsereg-szintű döntőkig. Minden esztendőben más és más művészeti ág kerül az érdeklődés középpontjába. Vannak évek, amikor a szín­játszásé a főszerep, van, ami­kor a folklórmozgalom kerül reflektorfénybe, van úgy, hogy az amatőrfilmesek fe­lé fordul a közfigyelem. Évente szerveznek alkotótá­bort a legjobb kézművesek­nek. Ez a vetélkedőrendszer azonban csak egyik része a szereplési lehetőségeknek. Ide tartoznak a különböző alakulatok közti és a civil társintézményekkel folytatott csereszereplések, valamint az országos akciókhoz kapcsoló­dó programok. A Killián fő­iskola tisztjelöltjeinek mad­rigálkórusa például minden évben elismerést vív ki az országos szemlén. A népszerűségi listán a Hat, könnyed kézzel írt útirajzot' miniatűrt tartal­maz Jurij Trifonov most megjelent kötete. Amolyan képeslapokba szánt alkalmi írások, vagy ha úgy tetszik, „melléktermékek”, vasárnap délutáni olvasmánynak szán­va. Csakhogy súlyos íróegyé­niség tollán a pihekönnyű témák is vérrel telítődnek, halálosan komollyá válnak. Csupán a hasonlóság, ám ko­rántsem analógiaként a mi Illés Endrénk minap megje­lent Igézet című kötetét em­lítem, amelyben útirajzait gyűjtötte össze. De míg il­lés Endre mindenkor tudato­san, felkészülten utazik, s hatalmas ismeretanyagával’ eleganciájával el is kápráz­tatja az olvasót. Trifonov lát­szólag vonakodva száll vo­natra, hajóra, repülőre, s a pillanatnyi látványnál, él­ménynél lényegesen fonto­sabb az, amit odahagyott: a feltoluló, egymással feleselő, egymást átszínező és értel­mező emlékek. Példaként a Látogatóban Marc Chagall - nál-t emelném ki. Ebből mintegy mellékesen odavet­ve' a művészettörténeti ta­nulmányoknál pontosabb ké­pet kapunk nem csupán a Franciahonba szakadt nagy orosz festőről, de a sztálini korszak szovjet képzőművé­szetéről, életéről is. Ma már hihetetlenül hangzik. hogy volt idő, amikor Chagall a „tiltott” kategóriába tarto­zott. mint ahogyan az is, hogy fényesen megélt a „Fülesnek” nevezett modell abból iS’ hogy a füle hason­lított a generalisszimuszé- hoz. Trifonov egy percig sem ironizál ezen, csupán leírja azt. ami Marc Chagall ké­peit nézegetve feltolul az emlékezetében. Teszi ezt az orosz prózában annyiszor megcsodált realizmussal, amely — éppen az emlékek távolsága miatt — telítődik honvédségnél egyébként a néptáncosok, népdaléneke­sek, citerazenekarok, tehát egyértelműen a folkloristák vezetnek. Megjegyzendő, hogy ők dolgoznak a legna­gyobb költséggel is. A kosz­tümök, népi hímzésű ruhák nem tartoznak az olcsó „mu­latságok” közé. Második he­lyen állnak a könnyűzenei együttesek, őket követik a színjátszók. A kívülállók talán úgy gondolják, hogy a katonaság keretein belül működő mű­vészeti csoportok témavá­lasztási köre meglehetősen szűkreszabott. Nos, a műsor­politikában egyetlen komoly megkötöttség van. Az, hogy a műsorok rossz közérzetet nem sugallhatnak, nem irá­nyulhatnak az emberi érté­kek lerombolására. Ahogy a honvédség egyik kultúrpoli- tikusa megfogalmazta: egyet­len kívánságuk van, mégpe­dig az, hogy a műsorok erő­sítsék a szocialista hazánkba vetett hitet, azt hirdessék — persze nem propagandiszti- kusan —, hogy érdemes vé­deni értékeinket. Természetesen direkt mó­don nehéz lenne ezt elvárni minden területen, hiszen fo­tószakkörtől népi díszítőkig sokféle tevékenységet űznek a katonák. A vezérelv azonban min­denhol ugyanaz. A tehetséget minél jobban kibontakoztat­ni, mind a személyiség, mind a közösség gazdagítása érde­kében. S hogy e cél nem rossz irányba fordítja a te­hetségeket, annak illusztrálá­sára talán néhány név meg­említése nem rossz példa. A katonaságnál kezdte művészi pályáját többek között Ilos- falvy Róbert, Ágay Karola, Kibédy Ervin és Kovács Dé­nes is. Sz. A. lírával és részvéttel is. Esendő öregemberként • mu­tatja be Marc Chagallt is, mégsem érezzük ezt tiszte­letlenségnek. Sőt! Megsej­tünk valamit az alkotás tit­kaiból is, arról a fájdalom­ról és boldogtalanságról, amely az azóta világhírűvé lett képeket ihlette, létre­hozta. Tanulmányokat (is) le­hetne írni Trifonov .mod- szeréröl”, arról a bámula­tos képességéről, ahogyan a kétköznapian egyszerűt át tudja lényegíteni, filozófiai mélységet, töltést adva ne- neki. Szürke ég. árbocok, vö­rös ló című írásában Finn­országba’ illetve a gyermek­korába kalauzolja az olva­sót, Marcel Proust-ra emlé­keztető „technikával”. A vö­rös ló nem szürreális kép. Valóságos élmény, amelyet gyermekkorában látott, ám ahogyan ez felidéződik, aho­gyan ellenőrzi’ bejárja a gyermekkora finnországi színtereit kartársakat, szem­tanúkat foggatva történel­mi esszévé kerekedik. Mi az, amit megőriz az emberi emlékezet? — kérdi Trifo­nov, s maga is megdöbben az idős emberek válaszain. Csupa látszólag lényegtelen dolgot, egy-egy epizód, tárgy formáját, színét őrizzük meg évekig' s az újságok szalag­címeiben szereplő „nagy” események másnapra kies­nek a tudatunkból. Mégis — sugallják Trifonov írásai — ezek a semmiségek az iga­zán emberiek és fontosak, ezek teszik oly varázslatos­sá az emlékezést, az idős emberekkel való találkozást. Szabó Mária fordítása, pu­ritánul egyszerű, ám tud­juk’ hogy a legnagyobb bra­vúr éppen ez: nehéz súlyo­kat könnyedén felemelni. (Magvető Könyvkiadó, Bu­dapest, 1983.) H, S. Lemezfigyelö A Locomotiv GT koncertválogatása Amit megőriz az emlékezet Jurij Trifonov: Tótágast álló ház

Next

/
Oldalképek
Tartalom