Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)
1983-10-19 / 247. szám
1983. OKTÓBER 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé I képernyője előtt Mielőtt néhány műsorról szólnék, álljon itt az elmúlt hét, sőt az utóbbi idők szerintem „legszellemesebb” legaranyosabb mondata. Sokszor kételkedünk nem is alaptalanul egy-egy meteorológiai jelentés érvényességében, beválthatóságában. Végre hallhattunk egy holtbiztosán igaz prognózist. Szépséghibája csak annyi, hogy nem az időjárásjelentésben, csupán egy játékban hangzott el, Rózsa György műsorában, aki épp egy meteorológust kapott telefonvégre, s kedélyes indításul csak úgy megkérdezte tőle, milyen is lesz az idő a jövő héten. S ekkor hangzott el a tömör válasz: ha így marad, (mármint ahogy most van, megjegyzés tőlem), akkor nem változik! Nem tudom, humornak szánta-e a választ az időjárások szakembere, de egy biztos: ennél pontosabb és érvényesebb előrejelzést még soha nem adott a meteorológia. Diszkó a Hiltonból És most egy szombat esti „eseményről”: új műfajt avatott a televízió, azaz a képernyőn is polgárjogot nyert a diszkó, méghozzá verseny formájában. S nem is akármilyen körülmények között. A televízió is megadta a módját. Az előkelő Hilton szállóban rendezték, s az egyik legjobb tévériporter állt csatasorba, szmokingot öltött az örökifjú Vitray, s nem felvételről sugározták az eseményt, ahogy manapság többnyire hasonló programokkal szokás, egyenes, adásban, azaz frissiben közvetítették, élőben a közönség összetételéből is kitetsző elegáns vetélkedőt. Amelyet bizonyos Detre Péter úr szervezett, akiről csak azt tudhattuk meg, hogy a londoni diszkó világbajnokságok szervezésében már igen jártas úr, de hogy önmagán kívül kit és még inkább, hogy mit képvisel, netán intézményt, szervezetet, erről édesen hallgatott a műsor. Volt társadalmi zsűri is és hivatásos ítészek is tették a dolgukat. Legfeljebb azon ütközhetett meg a jámbor néző, hogy miként pontozhat a verseny során az a zsűritag, történetesen Jeszenszky Géza aki — mint hallottuk maga készítette fel az egyik indulót, azaz a saját munkáját is minősítette pontjaival. Ami ugyebár komoly versenyeken nemigen szokás. Igaz, nem is volt ez komoly verseny, nem ment itt vérre a játék, csak egy londoni beugróért járták a fiúk, a többi díj egy-egy vacsora- meghívás valamelyik hotelba, bizony nem tét ma már. Végül is nyert a versenyben egy profi, Boros Tibor, aki foglalkozása szerint is táncos, illetve a balett jegyese, azaz „hivatalból” vitte el a babért. Hogy teljesítménye mennyit ér majd a brit fővárosban, nem tudni, de hogy az egész rendezvénynek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, kétségtelen. Egyébként volt már szépség- verseny szép hazánkban, arról sem maradt le a televízió, most rendeztek egy diszkóversenyt; ugyan mj lesz a következő, vetődhet fel az emberben, mi az. amivel előállnak majd ebből a szórakoztatássá előléptetett, művészi értéket aligha képviselő kategóriából. Nem szeretném, ha a szavaimból valamiféle diszkóelleni provinciális fenntartást érezne ki bárki is. soraimból azt olvasná ki. hogy megvetem az élet efféle járulékos elemeit, csupán azt a publicitást sokallom, amelyet tapasztalataim szerint kapnak; azt az igyekezetét irigylem tőlük, amellyel legnagyobb, és leghatásosabb kommunikációs eszközünk közelít hozzájuk, akár az élőadás nem mindennapi fáradságait is vállalván érte. Milyen jó lenne. ha hétközben munkás hétköznapjaink ábrázolásában is hasonló igyekezetheti tanúsítana — mindnyájunk örömére. Szaporodnak nagy öregeink, akik tegnap még életünk tevékeny formálói, részesei voltak, s ma pedig már képernyőn köszöntendő jubilánsok; kit azért üdvözöl a televízió mert elérte a hetvenet, kit azért köszönt, mert már átlépte a nyolcvanat is. A múlt héten a hetvenéves Csenki Imrét, a Kossuth-dí- jas karnagyot és az ugyancsak hetedik X-éhez érkezett költőt, Weöres Sándort köszöntötte illő tisztelettel és gazdag odaadással. N<gn az igyekezeten múlott, hogy ennek ellenére épp a Weöres Sándorról készült portré nem sikerült igazán. Pedig a televízió, ahogy mondani szokás, bedobott itt minden anyait és apait; nem átallotta bebarangolni a költő tájait, városait, bőven adagolta a levegős szabadteret, talán azért, hogy Weöres költészete és a természet pompája közötti kapcsolatot villantsa meg a színes képekben; a baj csak az, hogy a beszélgetésekbe is túl sok levegő szaladt, érdektelen apró történetek, alkalomra illő jóbaráti dicsérő szavak buborékai nem helyettesíthették a vonzó és kicsit talányos egyéniséget közelebb hozó ismereteket. Nem hiszem, hogy a költő nem tudott volna elmondani többet is magáról, mint amennyi ebből a lenge filmarcképből kiderült. Talán úgy kellett volna kérdezni őt, ahogy Antal Imre faggatta nagy kíváncsisággal Csenki Imrét, a püspökladányi tanító zeneszerzővé cseperedett fiát, aki mellesleg csaknem 4 évig, ’36 és ’40 között Mezőtúron is dolgozott, s akinek keze alatt nem véletlenül lett híressé a városi dalárda. A neves karnagyról, aki az Állami Népiegyüttes zenei atyamestere volt Rábai Miklós oldalán, aki ugyancsak a Tiszán túlról indult, minden lényegeset megtudhattunk. S aki eddig kevésbé ismerte őt, az utóbbi időben ugyanis keveset hallottunk róla, (hiába, a kortársak könnyen és gyorsan felejtenek), az is képet kapott róla, teljeset. A felhangzó zenék — közöttük a Csenki kérésére írott Kállai kettős Kodály ajándéka a népiegyüttesnek, Csenki vezényelte most is, akárcsak hajdanán — felemelő élményt nyújtottak. Két emlékező-köszöntő műsor, közös tanulsága: a nagy egyéniségekhez is akkor jutunk csak közelebb, ha belülről, s nem kívülről közelítünk hozzájuk. Röviden Simonffy András drámáját, A japán szalont vitte képernyőre a televízió András Ferenc rendezésében. Történelmünk egyik epizódja elevenedett meg a képeken, szinte egy az egyben kaptuk a negyven évvel ezelőtt történteket; azt, hogy valójában mi is zajlott le ott Moszkvában, ama japán szalonban a magyar küldöttségek között, amelyek fegyverszüneti tárgyalás reményében vagy szándékával érkeztek a szovjet fővárosba. Megismerhettük e történelmi színjáték szereplőit, továbbá felismerhettük meddővé vált magatartásuk okait — sokfelé húzás, marakodás kicsinyes dolgokon, üres formalizmus —, és arról is „tudósított” ez »a társalgási dráma, hogy a történelmi osztály képviselőitől semmiféle határozott, új megoldást hozó cselekvés nem várható. Ezt kétségtelenül elmondta a tévéjáték. Arról azonban mélységesen hallgatott, hogy mindez milyen feszült történelmi körülmények között zajlik, hogy míg a japán szalonban formális dolgokon cseverésznek a tiszt urak, addig magyarok ezrei pusztulnak el értelmetlenül a különböző frontokon. Nem volt tehát igazán drámai súlva ennek a tévéjátéknak. V. M. Cserép-teríték Fotó: H. L. Fűszertartók cserépből és fából Kiállítás a Mészöv-székházban Kaimarakiállítás nyílt hétfőn délután Szolnokon, a Mészöv Marx parki székiházának földszinti nagytermében. A bemutatón Chlu- metzky Ildikó fazekas népi iparművész és Hegedűs József fafaragó munkái láthatók. Az alkalmi kiállítóteremben különös hangulatot teremt a színes .cserepek és a fa szerkezetét, az anyag nemes egyszerűségét megmutató faragások együttes látványa A két népi mesterség termékei, nyugodtan nevezhetjük így, alkotásai, nagyszerűen megférnek egy tárlat keretében, sőt, együttesen maradandóbb élményt nyújtanak. Chlumetzky Ildikó fazekas munkái nemcsak dísz, hanem használati tárgyak is, melyek készítőjük színes fantáziájáról vallanak. Minden egyes darab legyen fűszertartó vagy öblösebb edény, az alkotó könnyed alnyagtfonmálásának jeleit tükrözi. Tálait, edényeit végignézve a szemlélődőben kialakul a kép a fiatal népi iparművész egyéni stílusáról, amelynek egyik alapeleme a dicsérendő kísérletező kedv. A fa formázásának széles területét ölelik fel Hegedűs József) 'alkotásait, Markáns és végtelenül egyszerű vonások az erényei sötét tónusú parasztbútorának és ennek mintegy ellenpontjaként — mesterségbeli tudását csillogtatva — a finomság, kecsesség jellemzi a különböző formájú, erezetű tálakat, gyertyatartókat. Üde színfoltjai a bemutatónak a mintázott eszközök. Munkáiban igyekszik megmutatni a fa természetes szépségét, soha nem kezeld öncélúan a megmunkálandó anyagot. A megnyitón is már nagy érdeklődésre számottartó kiállítás — melyet a Szolnok és Vidéke Áfész rendezett — a hét végén látható, naponta 8 és 17 óra között. — fs Család és az iskola Kié a kezdeményezés joga? Milyen a pedagógusok és a szülők kapcsolata? Erre keresett választ egy felméréssel a népfront megyei pedagógiai munkabizottsága. A pedagógusok a nevelési értekezleteken mondták el véleményüket, a szülők körében pedig a népfront aktivisták közvéleménykutatást végeztek. Mindkét oldalnak abban megegyezett a Véleménye^ hogy a kapcsolat nemi igazán jó. A pedagógusok úgy gondolják, hogy az okai a családi életben keresendők elsősorban. A munkabizottság a családi nevelés sajátosságai között kizárólag a negatív jelenségeket sorolta fel: (kevés idő jut a gyerekre, a hét végét jövedelempótló külön munkára fordítják a szülők és nteim közös családi programra. A gyerekek négy fal között, a tévé előtt töltik el a szombatot és a vasárnapot. Hiányoznak a meghitt beszélgetések. A szülők persze jól szeretnék nevelni a gyereküket, a magukénál kényelmesebb életet szánnak nekik, ezért engedékenyekké válnak, nem támasztanak kitartást, szorgalmat igénylő követelményeket. Nem tulajdonítanak jelentőséget a köfzjösségi munkának, szemléletük túlzottan osztályzatcentrikus. És még folytathatnám a bizottság szülőket elmarasztaló kinyilatkoztatásait. Nem vitatom: biztosan sok családnak, ahogyan a jelentés írja, ■ezek a „legjellemzőbb sajátosságai napjainkban”. Bizonyára abban is igazuk van a nevelőtestületeknek, hogy a család és az iskola kapcsolatának problémái a szülők nevelési tapasztalatlanságában keresendők, és abban, hogy hiányos ismereteik vannak az iskolai nevelésről, annak céljairól és követelmény- rendszeréről. így van, valóban nem ismerjük úgy, ahogyan szeretnénk, vallották be azok a szülők, akikhez eljuttatták a kérdőíveket a népfrontosok. Több tájékoztatást igényelnének a szülők, gyakoribb találkozási lehetőséget, kötetlen beszélgetést a pedagógusokkal. A fogadó órákat erre nem tartják alkalmasnak. Nemcsak a szülők, a pedagógusok is időzavarban vannak. Az ő elfoglaltságuk, leterheltségük épp olyan akadálya a folyamatos kapcsolat fenntartásának, mint a szülőké. Voltak, akik a diszkréció hiányát kifogásolták. A szülői munkaközösségek tevékenységében pedig sokallták a formalitást, Ezek a közösségek már régóta nem szülők, hanem elsősorban az iskola érdekeit képviselik. Kiderült az is, hogy a szülők az iskolával kapcsolatos kritikájuknak, ritkán adnak hangot, mert attól tartanak, hogy közvetetten a gyereküknek ártanak. Lehet, hogy alaptalan a feltevésük. De ki győzze meg őket, ki oszlassa el kétségeiket, ha nem a pedagógusok? És egyáltalán a kapcsolatteremtésben kié a kezdeményezés joga? Gyerekei fejlődéséért, kiegyensúlyozott személyiségük kialakulásáért felelősséget érző szülők, akik nem szeretnék nyüzsögni, feleslegesen szerepelni, sokszor tanácstalanok. Hogyan közeledjenek, egyáltalán közeledjenek-e az iskolához? Nemcsak a hozzáértő pedagógus nevelési tanácsaira tartanának igényt, hanem szívesen vállalnának az iskola érdekében is feladatokat. Márpedig a feladattovábbításról a szülői munkaközösségek tagjai gyakorta megfeledkeznek.. Hangsúlyozom ezúttal csak olyan szülőkről beszélek, akik megpróbálnak minden tőlük telhetőt megtenni, hogy okosan neveljék a gyereküket. Először velük kellene a kapcsolatot tartóssá, folyamatossá tenni, s a segítségükkel talán a hátrányos helyzetű, a veszélyeztetett gyerekért is többet tudna az iskola tenni. K. K. Negyvenkét esztendő a postán Karcagon bárkitől érdeklődtem felőle, mindenki azt mondta: Kovács Pali bácsi, a helyi posta hivatalvezetője jó ember. Mégis e minősítés ellen ő tiltakozik a legjobban. „Az 58 esztendőm tapasztalatai alapján azt gondolom, hogy mindenkinek egyformán jó ember nincs, és egy vezetőnek nem is lehet hasonló célja. Rólam elterjedt, szigorú vagyok, de hát ahogy a kunsági szólás- mondás vallja: érdemre osztják a máriást. Ha valahol nincs igyekezet, szorgalom, jó munka, ott akkor jó az ember, ha büntet és nagyon keményen követel. Jellemző erre az az eset, amelyik pár hete történt. Egy fiatal legényke próbaidejét töltötte nálunk, és noha figyelmeztettem : bármennyire viszket is a torka, sörrel, borral, pálinkával csak munkaidő után locsolja. Az ■ifjú tanulónk úgy berúgott, hogy alig bírt hazatántorogni. Megvártam, míg másnapra kijózanodik, behivattam az irodába, leültettem, és röviden csak ennyit mondtam: kisfiam, még te sok helyen bizonyíthatsz, de én kiadom az utadat. Megköszönjük az eddigi munkádat, felveheted az érte járó pénzt, de olyan helyre menj, ha ennyire szomjas vagy. ahol szélesebb az út. Nem hiszem, hogy neki jó ember voltam akkor, noha meglehet, tíz év múlva áldani fog a szigoromért”. Kovács Pált, Bihar (megyei legény embert a szíve hozta Karcagra: ide nősült, és 1947 óta négy esztendő kivételivel itt él. 1978-ig hivatalvezető-helyettes volt, azóta hivatalvezető. Ügy elrohant ez a 36 év, tele rengeteg munkával, temérdek feladattal, hogy szinte észre sem vette. Talán azért, mert: „mindig volt valami, ami •lelkesített:. így inem Volt időm az évek múlását számolni”. Ebben lehet valami, hiszen a munkáján, a hivatásán kívül társadalmi tevékenységet is vállalt, végzett. Tizennyolc évig volt alapszervezeti párttitkár; hosszú, hosszú ideig városi népi ellenőr; számíthattak rá a népfrontban is, és abban is van némi érdeme, hogy jelenleg a várasba 3 ezer 693 Néplap és 2 ezer 420 Nép- szabadság jár. A Néplap olvasottsága itt a legmagasabb a megyében. Így már érthető. hogy nemcsak postásnak, hivatalvezetőnek tartja magát. — Azt hiszem, a mi munkánk több annál. Aki újságokat terjeszt, leveleket kézbesít, táviratokat, csomagokat továbbít, nemcsak szakmai, de politikai munkát is végez, és mindenképpen kell, hogy értsen az emberek nyelvén. Sokszor kérdezik; hogyan lehet az, hogy Pali bácsit csak ritkán lehet megelőzni a köszönésben? Az a válaszom; nekem minden karcagi személyes ismerősöm valamilyen formában, Pali bácsi hivatalosan még csak két év múlva éri el a nyugdíjkorhatárt, de a rakoncátlankodó szíve miatt az orvosok máris nyugdíjat javasoltak neki. És fájó szívvel, de egyetértve az intelemmel, szeptember 30- án reggel rr.ég bement a munkahelyére, de délután már átadta a legfontosabb iratokat és kulcsokat az utódjának. Nem szépíti a múltat: akadt öröm is, volt kudarc is, de az elismerés sem hiányzott. Ötszörös Kiváló Dolgozó, a Posta Kiváló Dolgozója és a városban végzett társadalmi tevékenységéért is háromszor tüntették ki. Ennek ellenére a „A posta nagy kenyeret sose adott, ma sem ad, de aki szereti Pzt a munkát, annak megzsírozza” — mondja Kovács Pál legnagyobb boldogsága a családján kívül az, hogy negyvenkét évet dolgozhatott, tölthetett el ezen a pályán, egyetlen munkahelyen, a postán. Kicsit szorongva várja a jövőt. Elvégre ahogy tréfásan említi: nyugdíjas még sohasem volt. Kertes házban él, van egy kis szőlője, gyümölcsöse, az is sok munkát kíván. Azután az unokák, a családja is igényli nagyapa szeretetét, gondoskodását. Mert mi tagadás, erre eddig a temérdek elfoglaltsága miatt nem jutott elég idő. Talán majd ezután. D. Szabó Miklós
