Szolnok Megyei Néplap, 1983. október (34. évfolyam, 232-257. szám)

1983-10-15 / 244. szám

1983. OKTÓBER 15. Irodalom* művészet Lugossy Mária kompozíciója Hunyadi István: Bóklászó vének ablakból Csöndes folyó legyen verseid csobbanása, engedd az ifjúságnak a parttalan dühöt. Totyogó bácsikák — elnézem ablakomból — nedves, hunyorgó szemmel kísérik a hűlő napot, amint árnyék-hegyekbe fordul. Megérzik, minden óra jutalomjáték s a látvány csakis értükvaló. A függönyt összerántják talán már holnap, nem irgalmaz idő. Ám ami fogható, még egyszer körbejárják, míg hírüladja távol a tülkölő hajót zuhogó víz neszét széles lapát kavarja, míg süket csöndbe bágyad, kilúgozza a felejtés. Ti drága öregek, írjátok képszalagra az elveszíthetőt, mit rozzant jelfogó elkaphat, szétsugároz, ha ittlét engedi, aztán forduljatok nem-látható utakra. — Honnan repültél ide? — kér­deztem, hogy jópofának tűnjek. — A filmgyárból rúgtak ki ép­pen, illetve én jöttem el, mert sze- métkedtek velem. — Mi történt? — Filmsorozatot csinálnak a Bel- jajev könyvből. Tudod, A repülő ember. Nagyon jó könyv. Jelent­keztem. Azzal kezdték, hogy mit keresek itt. Mondom én vagyok Ös Egon, a repülő segédszínész. — Na és? — Én valóban tudok repülni — mondtam —, és a gázsim se túl magas. — Férő! Van itt egy jelentkező a főszerepre. Az a segédszínész, aki tud repülni, és a gázsija se túl magas. — Meg van véve. Állítsátok ki a szerződést. Gondolhatod, hogy örültem. Vég­re egy nekem való szerep. Amikor K. fölött ráijesztettem arra az ide­ges vadászpilótára, már azt a je­lenetet gyakoroltam, amikor a re­pülő ember leül, megpihenni egy utasszállító gép szárnyára. — Azután? — Azután a pilóta trimmelő lap­pal kiegyensúlyozta a másik szár­nyat, és nyugodtan haladt tovább. — A filmgyárban mi történt azu­tán — kérdeztem, mert már kez­dett érdekelni a dolog. — Ja, három forgatási nap után elvették tőlem a szerepet, és oda­adták a Hazay Kontnak, aki való­ban tehetséges színész, de ahogy repül, az kész röhej. Képzelj el egy kissé már pocakosodé negyvenes színészt, aki ötszázas damilhuza- lokra függesztve, teljes átélései ka­limpál a repülőgép-makett szárnya mellett. — Nem értem. Te miért nem voltál jó nekik? — Megmagyarázták, hogy nem tudok repülni. Hogy repülni nem úgy kell, ahogy én csinálom. Szét­tárt karokkal kell, bedőlve a for­dulókba, lábfejek egymás mellett, és spiccben leszorítva. — Látta maga a Szupermant, hogy repül? — kérdezték. — Nem láttam — mondtam ne­kik. — Nem vetítették nálunk még a filmet. — De a Fülesben csak látta a képregényt? — Persze. Meg is fejtettem a hátoldalát. — Na látja. Ügy kell repülni, ahogy az a színész csinálja. — Könyörgök, az az amerikai színész fölemelkedett már öt centi­re a padló fölé, életében egyszer is? — Nem, de el tudja játszani. Mint ahogy a Hazay művész úr is eljátssza a repülő embert. Maga heverészik a levegőben, meg füg­gőleges testhelyzetben sétál, mint­ha a Váci utcában nézegetné a ki­rakatokat. Hol van az a néző, aki ezt be fogja venni? — Ne haragudj — mondtam ott a Jerevánban a második korsó sör mellett —, ebben azért van vala­mi. Vannak bizonyos konvenciók. Ha az operaszínész a szívére teszi a kezét, az nem azt jelenti, hogy az infarktus kerülgeti, hanem sze­relmes. Ha meg nem a szívere te­szi, az megint mást jelent. A repü­lést én is úgy képzelem el, hogy az ember széttárja a karját, és bedől a fordulókban. — Ügy nem lehet repülni. Pró­báltam már. Egyszerűen képtelen­ség. — Ide figyelj, Egon! Te repülni mentél abba a stúdióba, vagy egy főszerepet eljátszani? — Nem érted. Sajnos, te sem ér­ted — mondta ekkor szomorúan a repülő segédszínész, és elhúzott magasan a virágzó platánfák fö­lött. Senki sem nézett utána, csak én. Összeállította: Rékasy Ildikó fűzekkel szegélyezett kavicsút hurkot vetett a pádon gubbasztó öregúr köré. Sovány, borostás arca homorú tükörként fordult a kapu irányá­ba, amerről tereferélő, ingujjas emberek szállingóztak befelé. A napfény felszikráztatta a színeket, és fellazította a formák kontúrjait. Az öregúr hunyorgott. Az idegosztály szürke, rácsos ab- lakú épületéből ötven év körüli, kövérkés férfi lépett a kavicséi­ra. Körülnézett, beleszagolt a leve­gőbe, csettintett, aztán odament az öregúrhoz. — Zavarok, mi? — huhogott elé­gedetten, és lehuppant mellé a pád­ra. — Ad egy kis tüzet? Az öregúr nem változtatott te­kintete irányán, nem is felelt. Ta­karékos mozdulattal emelte szájá­hoz a cigarettáját, nikotinsárga uj- jai megremegtek, ahogy leszívta a füstöt. — Nem baj, nem baj! — kunco­gott a másik ravasz mosollyal. — Van gyufám nekem is! Újabb csapatnyi látogató érke­zett, összegyűltek a kavicsút elején felállított eligazító táblánál, átbön­gészték a kórház térképét, majd lendületesen indultak tovább a meglelt irányba. — A Rácz doktor azt mondta, hamarosan hazamehetek! Magam fogok borotválkozni! Az ember megnedvesíti az arcát, pamacsol. . . Jó hosszan kell pamacsolni. Tud­ja, én mindig tégelyes borotvakré­met használok, és késsel borotvál­kozom, nem pedig pengével. És timsót használok utána. A kövér jóízűen pöfékelt, simá­ra borotvált képe majd kicsattant az elégedettségtől. — A timsó aranyat ér — jelen­tette ki, és rábólintott. — Na, per­sze, magának beszélhet az em­ber. . . Az öregúr elnyomta a cigarettá­ját, leütögette róla a maradék pa­razsat, és zsebre tette a csikket. — Jellemző! — húzta el a szá­ját a kövér. — A zseb nem ham- veder, és a lélek nem köpőcsésze. A fiatalember strandpapucsban, rövidnadrágban és színes trikóban érkezett. A vállán könnyű sport- szaftyor himbálózott, a haja szőke és rövid. Amint belépett a kapun, az öregúr mindjárt észrevette. — A Rácz doktor azt mondta, jót tesz, ha beszélgetek — mondta a kövér —, de magával nem lehet szót érteni. Pedig mi a maga ba­ja? Egy nagy semmi. Hipochondria! Az is betegség? Ha a felesége nem pénzeli le a Rácz doktor urat, ma­gát az első héten hazapaterolták volna. De én úgy érkeztem ide, mint egy emberi roncs! Kérdezzen meg akárkit az osztályon, mind azt mondják. Mint egy emberi roncs! — Csókolom, nagyapa! — A fia­talember leguggolt az öregúr elé. Hogy van? — Hiába kérdi — legyintett a kövér —, úgyse válaszol. Egy hó­napja nem ejtett ki egyetlen han­got se! Mit hozott neki? A fiatalember kicsomagolta a sü­teményeket. — A nagymama küldi. Ischler és franciakrémes. Amit szeret. Az öregúr a fiú arcát bámulta. — Kanala van? — kérdezte a kö­vér, és elvette a padra tett süte­ményeket. — Egy hete nem eszik. Ez is csak megromlana itt — ma­gyarázta csámcsogva. — Hiába friss. — A nagymama nem tud jön­ni, fájnak az ízületei — mondta a fiatalember, és egy cseppett elpi­rult. — De csókoltatja, és várja ha­za. — Ugyan! — huhogott a kö­vér, és megtörölte a szája szélét. — Az Ischlert is megeszem, mielőtt elolvad. A fiatalember igyekezett kerülni a nagyapa tekintetét. — Fél órám van — mondta. — Még szeretnék kimenni a strandra, amíg így süt a nap. Horváth Péter: Látogatás — Helyes! — cuppantott közbe a kövér. — Nem is tudtam, hogy magának ilyen stramm unokája van! Maga sokáig fog élni, fiatal­ember! De ennek — biccentett az öregúr felé —, már nem sok van hátra. Egész nap csak itt ül, bá­mulja a kaput, pedig a Rácz dok­tor neki is megmondta, hogy nem szabad visszagondolni. Mert akkor úgy látná az ember, hogy kalap szart nem ér az egész. Az ember jól-rosszul . átvergődik az életén, dolgozik három helyett, aztán egy­szeresek itt találja magát ezen a pádon, két naponta borotválja a borbély mert ezek itt nem adnak kést a kezünkbe, az ajtókról lesze­relik a kilincset, kimérik a séta idejét, ránkoltják a villanyt, és ha az ember véletlenül benyúl egy nővér szoknyája alá, feljelentik a főorvosnál. — Nem szabad így nézni a dol­gokat, nagyapa — mosolygott az öregúrra a fiatalember kedves, sze­mélytelen mosollyal. — Itt minden­ki jót akar magának. — Ez az! — vihogott a kövér. — Odakint meg csak útban volna. — Ez azért nem egészen így van — próbálkozott egy félszeg ellen­vetéssel a fiatalember. — Nem? — krákogott gúnyosan a kövér. — Az ember egyszercsak ar­ra ébred, hogy rossz ágyban fek­szik, nem stimmel se az utcanév, se a nyakbőség, se a cipőméret. Én, kérem, bevettem félkiló altatót, de kimosták a gyomromat, és azóta itt vagyok. A maga nagyapja meg ad­dig járt a körzeti orvos nyakára a nemlétező panaszaival, csakhogy végre valaki szóba álljon vele, míg ide npm paterolták. Gyömölcslét nem hozott neki? Kiszáradt a tor­kom. A fiatalember előhalászott a sportszatyrából egy narancsleves flakont és egy papírpoharat. A kö­vér töltött magának, ivott, aztán felállt a pádról, és kinyújtóztatta a tagjait. — Megyek járok egyet. A Rácz doktor szerint a séta jót tesz ne­kem. — Néhány lépés után vissza­fordult. — Az élet reménytelen, tehát nem szabad reménykedni, akkor baj nélkül elmegy a bolt. És ha megvágná magát, okvetlenül használjon timsót. A timsó remek dolog. — Kacarászva szökellt ki a kavicsát hurkából, és elkacsázott a kettes belosztály felé. A nap feljebb kúszott az égen, az öregúr makacsul hallgatott. A fiatalember letelepedett mellé, fel­szedegette a sütemény morzsáit a pádról, összehajtogatta a selyem­papírt. Nem tudott mit mondani. Nem kellett volna idejönnie. Már amikor a térképtábla mellől meg­pillantotta a nagyapját, érezte, hi­ába igyekszik, nem tudja többé el­felejteni azt a hajlott hátú, frottír­köpenyes alakot, a homorú, vára­kozásteli arcát, amely mint egy napraforgó fordul feléje, ahogy kö­zeledett. — Én semmiről nem tehetek, na­gyapa — mondta védekezőn, és ga- lacsinná gyűrtei a selyempapírt. — Persze — bólintott a nagyap­ja, és a térdére tette erekkel te­lerajzolt, súlytalan kezét. — Ne ha­ragudj. A fiatalember, mint akit rajta­kaptak, ismét elpirult: — Én? Ugyan már, nagyapa, mi­ért? — Nem is tudod, mennyire örü­lök, hogy legalább te eljöttél. Hogy éppen te. Nagyon örülök. Komo­lyan. És mondd meg a nagyanyád­nak, hogy égettessen el. Az urna helye biztosan olcsóbb, mint egy sírparcella. És mondd meg neki, hogy csókoltatom. Szegénynek mindig baj volt az ízületeivel, igaz? Az öregember pislogva, behúzott nyakkal várta a választ. — Lassan mennem kell, nagyapa. A kapuból visszanézve a fiatal­embernek úgy tűnt, mintha a ka­vicsút hurka mind jobban és job­ban összehúzódnék az öregúr kö­rül. — Mi van, él még? — kérdezte a kórházkapu előtt a nagyanyja. — Felhívtam a Rácz doktort, azt mondja, sokáig már nem tudja bent tartani, kell a hely. Pedig ha hazajön, én felkötöm magam. Nem fogok egész nap körülötte ugrálni, főzni rá, tisztába rakni, és hallgat­ni a marhaságait. Hogy ilyen szé­pen éltünk, meg olyan jó volt. Te nem tudod, fiam, mit álltam én ki vele ötven év alatt. Mindennek ő az oka. Jössz ebédelni? A fiatalember rámosolygott a nagyanyjára, akinek kék foltokkal teli, rózsaszín bőrét vizes vattácso- mókkal bélelte ki az idő, és arra gondolt, kis szerencsével talán szü­lethetett volna olyan családba is, amelyet nem a gyűlölet tart össze elnyűhetetlen kötelékeivel, hanem a jótékony közöny, amelyet ő olyan féltve dédelget a szíve mélyén, mint valami felbecsülhetetlen zá­logházi értéktárgyat. i köze az öregek félév­százados acsarkodásá- hoz, a szülei örökös veszekedéseihez, egy hazának becézett te­lephely még mindig nedvedző, régi sebeihez? Miért van az, hogy bár­merre jár, arcok fordulnak utá­na, számonkérő tekintetek kísérik könnyed mozdulatait? Mit várnak tőle? Miért akarják mindenáron megfosztani attól a kellemes, hű­vös érzéstől, amely erőssé és se- bezhetetlenné teszi? — Menj csak egyedül, nagyikám — mondta a dagadt lábain ringó öregasszonynak. — Én kiugróm a strandra, és úszom egyet. Azt hi­szem, ma nagyon jó lehet a víz. Deim Pál: Minden értelmetlenül meghalt em- Szabados Árpád: Szék bérért

Next

/
Oldalképek
Tartalom