Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-10 / 214. szám
1983. SZEPTEMBER 10. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 Páskándi Géza Csodatopán címmel mesejátékot készített a televízió számára. 'A mű dramaturgja Békés József, a rendező Sík Ferenc. A mesejáték főbb szereplői: Bodrogi Gyula, Szirtes Ádám és Szacsvay László. Képünkön: Bodrogi Gyula és Szirtes Ádám a kamera előtt Híd a közönséghez Működnek-e a művelődési otthonok társadalmi vezetőségei? Több mint három évtizeddel ezelőtt elsősorban a kulturális ellátás hiányainak pótlására hozták létre a művelődési otthonok hálózatát. Azóta nagyot fordult a világ s a kultúra terjesztésének is sok egyéb csatornája épült ki hazánkban. Könyvtárak, a sajtótermékek sora, a rádió, televízió állt a közművelődés, a szakmai, a tudományos ismeretek terjesztésének szolgálatába. Nyilvánvaló, hogy mindez átformálta a művelődési intézmények tevékenységét. Egyre inkább arra kellett és napjainkban is arra kell törekedniük, hogy munkájukat a helyi körülményekhez, szükségletekhez igazítsák, az adott gazdasági, társadalmi és életmódbeli sajátosságokat, a lakosság igényeit, gondjait figyelembe véve töltsék be hivatásukat. A népművelők szakmai felkészültsége mellett egyfajta „garancia” lehet erre az intézmények társadalmi vezetősége. A társadalmi vezetőség ugyanis jó esetben az „összekötő” szerepét tölti be a művelődési házak, központok és a lakosság között. Az adott közösség képviseletében jelzi az igényeket, gondokat, ugyanakkor támogatja a művelődési intézmény törekvéseit, segíti munkáját. A társadalmi vezetőségek újjászervezéséről 1979-ben intézkedtek; ott, ahol erre szükség volt, újra választották a testületek tagjait. Szolnokon ez úgyszólván egybeesett a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ átadásával. Választással vagy felkéréssel — A művelődési intézmények szabad kezet kaptak társadalmi vezetőségeik kialakításakor — mondja Cza- kó Jánosné igazgató. — Voltak, főleg kisebb települések, ahol választások útján, máshol felkérések alapján kerültek emberek a társadalmi vezetőségekbe. Mi ezt az utóbbi utat választottuk. Mindenekelőtt azt tartottuk szem előtt, hogy a lakosság valamennyi rétege képviselve legyen a testületben, ugyanakkor olyan emberekre számítottunk, akikkel mindennapos munkakapcsolatban is állunk. Fontos ugyanis, hogy a társadalmi vezetőség tagjai valóban ismerjék. fontosnak tartsák azt a munkát, amelyhez segítségüket kérjük, ne csupán formálisan, hanem aktív módon vegyenek részt a feladatok megoldásában. Ez persze csak akkor valósulhat meg, ha a művelődési intézmények munkatársai is igénylik ezt a segítséget, nemcsak felesleges „kolonc- nak” érzik a társadalmi vezetőséggel való foglalkozást. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ végülis huszonegytagú vezetőséget választott. — Nem vagyunk hívei a „mammuttestületefcnek” — folytatja az igazgatónő. — A túlságosan sok ember jelenléte olykor gátolhatja az igazi viták kibontakozását. Márpedig azon vagyunk, hogy a társadalmi vezetőség negyedévenkénti ülésein érdemi módon elemezzük,' vitassuk meg az éppen aktuális témakört, határozzuk meg a feladatokat. Fontosnak tartom, hogy a társadalmi vezetőséget „foglalkoztassa” az intézmény, oly módon vonja be a munkába, hogy tagjai érezzék: a művelődési központ munkájának irányításában, szervezésében ténylegesen fontos szerepük van. Ez nem azt jelenti, hogy szakmai feladatokat vállaljanak át, ezek ellátása a népművelők dolga. A vezetőségek gyakorlati hasznát sokkal inkább az intézmény társadalmi kapcsolatainak erősítésében látom. Például azt, hogy nekünk egyre jobb kapcsolataink vannak a gyárakkal, vállalatokkal, jórészt , ennek a testületnek köszönhetjük. energiát szentelni erre az ügyre. Azt nem mondom, hogy távol áll tőlem a köz- művelődés, de világéletemben gazdasági feladatokat láttam el, és az az igazság, hogy kellő áttekintésem nem volt erről a területről. Kezdetben persze gyakran ösz- szejöttünk, üléseztünk, kiosztottuk a feladatokat, de valahogy a konkrét megvalósítás mindig elmaradt. Lényegében egyik fél sem hiányolta a másikat egy idő után. Automatikusan elmaradtak az összejövetelek, s ennek okát sem a művelődési központ, sem pedig a társadalmi vezetőség nem firtatta. A népművelők álláspontja valahogy az volt, hogy ha működik a társadalmi vezetőség, úgy is jó, ha nem működik, az sem baj. Ugyanakkor persze mi sem teljesítettük vállalt feladatainkat, pedig voltak elképzelések. Szerettük volna hatékonyabbá tenni az intézmény munkáját, propagálni, tömegbázist teremteni számára. Mindez csak szándék maradt. Nemcsak feladat, érdek Csécsei Lászlóné pedagógus ugyancsak tagja a társadalmi vezetőségnek. — Ügy vélem, a társadalmi vezetőségek gyakorlati hasznát a kooperáció adná. Ott voltunk huszonötén, a legkülönbözőbb munkahelyeket, szakterületeket, a lakosság különböző csoportjait képviseltük. Azt hiszem, ragyogóan lehetett volna egyeztetni a különböző érdekeket, igényeket. Talán már a vezetőség megválasztásába is hiba csúszott, nem a „hangadók” kerültek a testületbe, nem azok az emberek, akik jól ismerik szőkébb közösségük tagjait. Mindannyian számtalan egyéb feladattal megterhel- ten vállaltuk ezt a tisztséget, de azt hiszem, ez általános jelenség. Sok ember húzódozik attól, hogy társadalmi megbízatást vállaljon, aki aztán szívesen vállal, azt jócskán megterhelik. — Végülis nem szabad lemondanunk arról, hogy megfelelő társadalmi vezetősége legyen a művelődési központnak — vélekedik az igazgatónő. — A ház körül kialakult egy olyan mag, ■amely mindenféle tisztség nélkül is szívesen segíti munkánkat. Szerencsés volna őket megnyerni erre a feladatra. Év végéig mindenképpen szeretnénk rendezni ezt az ügyet. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ időről időre összehívja a megye társadalmi vezetőségeinek elnökeit, tagjait. Idén októberben kerül sor erre a tapasztalat- cserére, módszertani napra. A társadalmi vezetőségekkel való megfelelő kapcsolattartás, törődés azonban mégiscsak helyi feladat és — tegyük hozzá — érdek. — I. — Himnusz — hangszórón Az iskolaudvaron gyülekeznek az ünnepség résztvevői, egyelőre csak a szülők, majd később a diákok,: tosztfólyonként felsorakozva. Középen vörös drapé- riás hosszú asztal, mikrofonok, hangszórók. A széksorokkal szemközt alig hallhatóan az iskolai énekkar próbál ; különösen a Szózat megy nehezen, négyszer-ötször is nekirugaszkodnak: „Hazádnak rendületlenül... Hazádnak rendületlenül...” Az ünnepség tíz órakor kezdődik. Valamennyien fel- szólíttatunk, hogy énekeljük el a Himnuszt. De még: mielőtt kinyithatnánk a szánkat, recsegő mikrofonok re- pesztik a dobhártyánkat. Az énekkar és néhány idősebb szülő próbál bekapcsolódni az éneklésbe, nem sok sikerrel. Az udvaron több száz ünneplőbe öltözött diák áll szépen, fegyelmezetten, de csukott szájjal. Pedig a felszólítás nekik is szólt, sőt elsősorban nekik. A világversenyek győztes magyar sportolóira gondolok; megy föl a lobogó, a szemük megtelik könnyel, miközben kétségbeesetten tá- tognak. Mert szeretnék, legalább most az egyszer- életükben, nagyon szeretnék elénekelni első éneküket, a nemzeti Himnuszt. De i hiába, ők sem tudják. Néhány nappal később autóbusszal jövök a Váci úton. Mellettem ifjúmunkások beszélgetnek. Az egyikük külföldi magyar kiállításokat épít. Néhány napja jött meg Svédországból. Nem gondoltál arra, hogy disszidálsz? — kérdezi tőle valamelyik. Szinte ingerülten bizonygatja: miért nem érdemes, miért nem kifizetődő kintmaradni, s miért teszi okosabban az, aki hazajön. Később mégis némi csalódással gondoltam vissza erre a beszélgetésre. Azon tűnődtem: hát csupán ezért — a tűrhető életkörülményekért — maradnánk meg hűségben a hazával? És ha rosszabbul menne a sorunk? Akkor nem lenne igaz Vörösmarty intelme? Semmiképpen sem szeretném eltúlozni e véletlenszerű élmények, mondhatnám felületes benyomások jelentőségét. Mint ahogyan eszemben sincs azit (gondolni^ hogy iakár a szóbanforgó diákok, akár a sportbajnokok, akár pedig az ifjúmunkások csupán azért nem jó hazafiak, mert nem tanították meg őket a Himnusz tisztességes éneklésére, illetve, mert egy autóbusz közönsége előtt nem tettek hazafias hitvallást s nem tárták fel mindazt, amit bensőjükben gondolnak, amit számukra ez az ország jelent. Atí ifjúmunkásokat közelebbről nem ismerem, az iskoláról azonban tudom, hogy az országos tanulmányi versenyeken szinte mindig' kiváló eredményeket érnek el az itteni | diákok. S tudva, nem tudva végső soron ez helytállás a kötelességek teljesítésében. Ez az ő legfontosabb hazafias megnyilatkozásuk. Ehélkül könnyen válik minden más üres szó- csépléssé. Különösen az. utóbbi években, lassan évtizedekben igen sok történt azért, hogy áz ifjúságot mélyen gyökerező szocialista hiazafiságra neveljük. Konferenciák, szemináriumok, javított, átdolgozott tankönyvek, a Művelődésügyi Minisztérium, a Hazafias Népfront, az ifjúsági szervezetek kezdeményezései, honismereti szakkörök, hazánk történelme iránti érdeklődés, a paraszti, népi kultúra terjedése'falun és városban, a táncházmozgalom, itt mindmind érvként említhető. Ma már nemcsak a televízió Ki mit tud? vetélkedőjén láthatunk fiatalokat, akik jól ismerik zenei anyanyelvűnket, akik szépen énekelnek, játszanak népdalokat. de szerte az országban, mint ahogyan az Ismerd meg hazádat! mozgalom is most válik százezres tömegmozgalommá. Miért tettem szóvá mégis az említett példákat? Mert figyelmeztet: itt semmi esetre sem egy szűk, netán beszűkülő, lassan „elfogyó” feladatról van szó, hanem a tennivalók állandó bővüléséről, gazdagodásáról. Meggyőződésem, hogy a közösségi, a szociális ember és a szocialista hiazafiság egymástól elválaszthatatlan fogalmak: itt és most szükségszerűen csak a szocialista haza szolgálatában teljesedhet ki a népért, a közösségért tenni akaró ember, válhat elvont kategóriából valósággá, történelmet alakító erővé. A szocialista hazafiság: a múlt, a jelen és a jövő szintézise, szellemi létünk — korszerű szellemi létünk — nélkülözhetetlen eleme, szerves összetevője, sok vonatkozásban meghatározója. Enélkül nincs sem igazén átélt, — hiteles — internacionalizmus, se szocialista humanizmus. E hazafiság nemcsak, hogy nem ellentétes a szocializmus alapvető eszményeivel, de éppen a szocializmus teremti meg a haza, a nemzet fejlődésének, kiteljesedésének új távlatait. Ez igaz, de mit kell ehhez idézgetni a múltat, mi köze ehhez a Szózatnak, meg a Himnusznak? — halljuk olykor a kérdést, sőt akadnak, akik eleve gyanúsnak tartják a nemzeti múltra hivatkozást. yEzzefl Bzlemben egyrészt a marximus klasszikusai mindig is vallották, s azóta a gyakorlat sajnos drámai példák sokaságával bizonyít ja: aki a múlt értékeinek mellőzésével építi fel a jelen és a jövő társadalmát, az homokra, ingoványos talajra épít, s emeljen bár piramisokat, az építménye akkor sem lesz maradandó. Szükségtelen bizonyítani: nemcsak a jelent és a jövőt, de a múltat is állandóan változónak tekinthetjük. Mennyivel másként láttunk — láttak — bizonyos történelmi eseményeket 1919-ben, a két világháború között, 1945- ben, 1950—52-ben, 1956éban és mondjuk 1972-ben. Menynyit változott például István király, II. Endre II. Rákóczi Ferenc, Dózsa, Kossuth, Széchenyi, Károlyi Mihály, Kun Béla-képünk az évtizedek folyamán. A példatár tetszés szerint bővíthető. S ez így lesz a jövőben is. Nem elég azonban csak önmagunknak mondani, hogy hazádnak rendületlenül légy híve..., de a világ minden más nációjának is. A hűség, a szocialista hazafiság’ soha1, semmilyen körülmények között sem lehet önző, befeléforduló: csak más népekkel összefogva, az emberiség közös haladásával lehet méltó önmagához. — F J — VENDÉGKÖNYV Egy kevi szobrász Amszterdamból Beszélgetés Ratkay Lajossal Az ismerkedés Ratkay Lajos szobraival a Műcsarnokiban kezdődött tavaly télen, amikor külföldön élő magyar művészek alkotásaiból rendeztek kiállítást. A fővárosi reprezentatív tárlaton a Forradalmárok című műve nagy közönségsikert aratod it. Szűkebb hazánk műértői, Ratkay tisztelői szerencsére még több munkáját láthatták az Amszterdamban dolgozó művésznek: szülővárosa, Túrkeve. a Finta Múzeumban rendezte meg első itthoni kiállítását. A nyár egy részét újra itthon töltötte a művész a szü- lőij házban, csak szeptember 4-én utazott vissza Hollandiába. Ügyszólván az indulás óráiban sikerült beszélgetnünk. — Hogy telt a nyár, hogy érezte magát itthon? — Nem az idegen kötelező udvariassága mondatja velem — mert itthon vagyok — nagyon jól érzem magam Túrkevén, Pesten, szerte az országban. Nagyon tiszteletre méltó szándékokat és konkrét tényeket tapasztalok a külföldön élő magyar művészek iránt, s ez nekem kétszeresen is jólesik. — Miért pont kétszesen? — Nos, először azért mert a legmogorvább, legcini- kusabb embernek — -nem ilyennek vélem magam — sem mindegy, hogyan fogadják, szeretik-e vagy sem. Másodszor: annak idején nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára — állítólag hiányos előképzettségem miatt. Ezután vágtam neki a nagyvilágnak, magammal vittem Szandai Sándor és Pátzay Pál tanítását. a szabadiskolán ők voltak a mestereim. S természetesen magammal vittem a dacos elhatározást: szobrászként jövök vissza. Talán valamicskét sikerült bizonyítanom a tavalyi itthoni kiállításommal is. Persze, a szobrász ebből a szempontból is nehezebb helyzetben van a festőnél, a hegedűművésznél, az írónál. aki fogja a képeit, a hangszerét vagy a 'könyveit és hazahozza. Én csak a kis plasztikái mm ai j öhet tem, a különböző nyugati és tengerentúli városok főtérién, . itt-ott álló. tonnányi szobraimat nem hozhattam haza, még mutatóba sem. Fotókat szívesen küldenék haza, de a fénykép sohasem a szobor. A környezet is meghatározó. — Itthon nem dolgozott nyáron? — Sajnos, egyelőre itthon még nincs műtermem. Pedig megfogant bennem a gondolat — talán már a téma is összeállt — hogy a kevi sportcsarnok elé készítek egy szobrot. Remélem, mielőbb alkalmam és módom lesz rá, hogy megajándékozzam szülővárosomat. Persze itthon akarom megcsinálni, amit gondolok, úgy lenne — bízom benne: lesz! — az igazi. — De holnap már az amszterdami műtermében lesz: min dolgozik? — A bőség zavarát érzem. Számos olyan kisplasztikám, tanulmányom van. amelyekről úgy gondolom, megértek köztéri kivitelezésre. Még valamit,: itthon nézelődve jó néhány olyan ötletet kaptam, amit vétek lenne elfelejteni. Az itthon formavilága számomra nagyon fontos, talán a kívülálló is látja, hogy honnan az indíttatásom ... — Mikor jön újra felénk? — Karácsony tájt. de talán még előbb is. — ti — Társadalmi megbízatás A kunszentmártoni nagyközségi-járási művelődési központ szakemberei is lelkesen kezdtek hozzá 1979- ben a társadalmi vezetőség újjászervezéséhez. — Itt valóban elölről kellett kezdeni mindent — mondja Balajti Istvánná igazgató. 1976 óta dolgozom az intézményben, s egészen 1979-ig nem találkoztam a társadalmi vezetőséggel. Amikor megjelent az intézkedés, hozzáláttunk a szervezéshez. Akkoriban tizenegy üzemtől kaptunk anyagi támogatást. Mindegyik üzemből delegáltak egy embert, ugyancsak így kerültek a vezetőségbe az éVtelmiség, az ifjúság, a tömegszervezetek, a mezőgazdasági dolgozók képviselői. Vagy vezetők voltak, vagy a vezetők által kijelölt emberek. Végülis huszonöt főre duzzadt a testület. Ez volt az egyik hiba, e'nnyi embert nem tudott „mozgatni” az intézmény. A másik hiba pedig az volt, hogy számunkra jórészt ismeretlenek voltak a társadalmi vezetőség tagjai. Közülük csak kevesen kapcsolódtak korábban is a művelődési központ munkájához, a többség csak sokadik társadalmi megbízatásként vállalta ezt a munkát. A lényeg: másfél év óta nem találkozott a művelődési intézmény szakembergárdája a társadalmi vezetőség tagjaival. A vezetőség elnöke Dóba Márton, a BVM üzemvezetőhelyettese. Amikor erre a tisztre választották, egy szövetkezet első számú vezetője volt. — Azt hiszem, nem volt a legszerencsésebb, hogy engem választottak á társadat mi vezetőség elnökévé. Számtalan elfoglaltságom közepette nem tudtam kellő időt,
