Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-07 / 211. szám
1983. SZEPTEMBER 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 IA tévé ■ ■ f |Ke| pernyoi |0 előtt | Ritkán esik meg, hogy megyénkből valaki olyan egyértelmű és fölényes győzelmet arasson a képernyőn, hunt legutóbb Gebei János a rekordok Rózsa György vezényelte műsoraiban. A szolnoki festő ugyanis lét- ránmenésiben minden ellenfelét maga mögé utasította, méghozzá minden létrakategóriában. Szinte hdhetetleln, hogy szedte lábait, illetve, hogy billégtette létráját,' mily gyorsan „araszolt” munkaieszközével — civilben szobafestő — a kemény betonon. Ö volt és míg mások meg nem döntik rekordját, ő is marad Magyarország legügyesebb és leggyorsabb létramenője! Mindezt már csak azért is el kell mondanom, hátiba valaki nem látta ezt az országra szóló szenzációt. Hiába no, mi is megmutattuk* ki a legény a gáton, illetve a létrán. Fú a játék Persze egy játékos vetélkedésben született ez a siker, s jelentőségét aligha volna szerencsés eltúlozni; más mércével mérendő, mint mondjuk a jászberényi táncospár győzelme az idei Ki mit tud?-iban. Egy szempontból azonban mégis igen figyelemre méltó ez a győzelem, illetve maga a versengés, amelyben megszületett: a játékos ember, a homo lu- dens szempontjából. Hogy tudniillik az ember —minden bal vélekedéssel szemben — igenis ma is szeret játszani, versengeni, vetélkedni. S a játékoskedv egyáltalán nincs korhoz kötve, a fiatalokban éppúgy megtalálható, mint az idősebb korosztályúaknái. Lám, itt a Leg-ekben is, a létraversenyben is rajthoz állt egy 72 éves szentendrei „fiatalember". Pedig reménye nem sok lehetett! „Csak a játék kedvéért indultam” — mondta boldogan, amikor indulási szándékáról kérdezte őt a műsorvezető riporter. Igen, a játék kedvéért, ez itt a döntő. Kezdetben nem. volt számomra túlságosan kedves ez a magyar Legeik műsora- Valamiféle utánérzésnek éreztem, hasonló külföldi műsorok lekoppintásának. Most azonban, hogy egyre világosabbá válik, hogy nem is any- nyira a rekord hajhászása itt a cél, mint inkább az ember játékkedvének fei- pdszkálása, ösztönzése, a játékos ember felszabadítása televíziós eszközökkel, Rózsa György műsora egyre rokonszenvesebb. Közben, természetesen egy-egy produkcióban megcsodálhatjuk az emberi teljesítőképesség különböző, már-már elámító eseteit. Mint ezúttal is az OTP- tisztvdselő bámulatos memóriáját, vagy a magánerőből Eiffel-tomyot építő „szaxofonos” rendkívüli ügyességét. Nem sorolom tovább, a lényeg: a Leg... leg ... leg jó úton van afelé, hogy egyre nagyobb legyen népszerűsége a nézők körében. Nyilván a műsorszarkesztő- ség is ezt vette észre, és ezt is juttatta kifejezésre abban, hogy a kezdetben szombat kora délutáni programból péntek esti főműsorrá léptette elő a szórakoztató versengést. Pénteki randevú Maradjunk még egy kicsit a pénteknél, ugyanis az ifjúságnak szánt magazinban is — Pénteki randevú — azt tapasztalhattuk, (több aipró jelből ítélve), hogy új szelek fújdogálnak a műsor háza táján; fiatalosabb, oldottabb, természetesebb lett a randevú legújabb adása, és ami nem mellékes: kevesebb benne a nyelvi dudva, a képi gaz. A csatasorba állított fiatal riporterek új színt is hoztak; magukkal, jóllehet tartalmában a magazin még mindig eléggé didaktikus és hagyományos. Ezúttal az alapötlet is kedvezően. befolyásolta a műsor hangvételét, egy sétahajó fedélzetén ütötte fel ugyanis tanyáját a magazin, stábja E helyhez azután jól illeszkedett a hajótiszti illetve tengierészmesterség népszerűsítése, a hajókirándulások propagálása és a magyar hajózás történetének bemutatása: Tengerre fiatalok — sugallta a gondolatot ez a Pénteki randevú. Ami kevésbé sikerült, a fővárosi középiskolás lányok mikrofo- nos tesztelése példakép, boldogság, életcélok tárgyában. Esetlegesnek és nehézkesnek tűnt, s végeredményben kevésnek ahhoz, hogy valóban meggyőző kép alakuljon ki bennünk a mai fiatalok életszemléletéről, tudatvilágáról. Volt ennek a randevúnak egy szokatlan, mondhatni meghökkentő mozzanata is. Különösein azok számára, akik előzőleg a debreceni ifjúmunkás-találkozóról szóló elismerő hírlapi tudósításokat már olvasták, ismerték A magazin riportjának alanyai ugyanis .Pomezanski György mikrofonja előtt — ő is Debrecenben kereste meg a találkozó résztvevőit — néhány an merőiben másképp ítélték meg a kérdéses esemény tartalmát. Szerintük egyenesen kár volt. kétezer fiatalt kivenni a munkából és „odacsődíteni” akár az ország legnyugatibb részéből is őket e tiszántúli városba. Ugyanis, ha csak beszélünk — így a fiatalok — s nem történik semmi, főleg nem változik az, amin változtatni kéne, akkor felesleges mindenféle találkozó vagy hasonló fórum. Lehet, hogy sok ebben a radikális vélekedésben a fiatalos türelmetlenség, az esemény megítélésének más szempontjai is lehetnek s az értékelése is festhet másképpen. Röviden A humor aranyat ér a képernyőn, még ha csak néhány morzsányi is jut belőle, például a Telepódium jóvoltából. A Taíbi-komédia bemutatója — A végzet asz- szonya — egyébként se meglepetést, kellemeset, se csalódást nem okozott. Ismerve a szerzőt, ezt várhattuk tőle: langyos humort, csattanóra kihegyezett történetet, itt- ott üresjáratot a cselekményben. Alcímében a tragikomédia megnevezés, amely moliere-i mélységeket sejttel, műfaji minősítésnek enyhén szólva túlzás! (Hogy csalódnunk mégsem kellett, két színész, Horváth Tivadar és Schubert Éva mulattató játékának köszönhető. Különösen az utóbbi volt elemében a „végzet asszonyaként”. Mindig izgalmas betekinteni egy író műhelyébe, s különösképpen az, ha olyan színes és gazdag iróegyéni- séghez vagyunk hivatalosak, mint Illés Endre. Végigjárni vele egyetlen este azt az utat, amelyet ő eddig megtett drámacsinálásban, az első kísérletektől a legújabb művekig, érdekes kalandozás, amiben az ügyesen kérdező Ungvári Tamás is hasznos segítségünkre volt. A felvillantott részletek az 1941-es Törtetőktől a Spanyol Izabelláig egyaránt igazolták : a szerzőnek kivételes érzéke van korunk morális kérdésednek drámai megfogalmazásához. Egy közepes színházi előadás felvételről közvetítve is többet ér, mint egy gyengécske játékfilm vetítése. így summázható Szép Ernő Patikájának Madách Színházból történt sugárzásának tanulsága. Épp ezért nem érthető, miért nincs több ebből a műsorfajtából, a képernyőre vitt színházból, holott hány és hány értékes, vidéken született színházi előadás is kiált képernyő után. Ha a televízió sugározná őket, hatásuk. értékük megsokszorozódnék. Nemkülönben a nézők öröme. V. M. Zöld utat a tehetségeknek! Divatos Zrinyi-emlékhét Szigetváron Szigetvárott megkezdődött a Zrinyi-emlékhét. A történelmi múltú dunántúli városkában 150 évvel ezelőtt tartották az első megemlékezést az 1566-os hősi várvédelemről' Zrínyi Miklós és társai haláláról. Zrínyi ifjú zászlótartójának, Juranics Lőrincnek egy kései leszármazottja ugyanis 1833-ban alapítványt tett Szigetvár védőinek emlékére. Azóta a hősök tiszteletének szentelik szeptember 7-ét; akkor történt Zrínyi Miklósnak és katonáinak haláltmegvető kitörése az elpusztult várból. A program kedden kezdődött á Zrínyi téren álló városháza erkélyéről régi katonadalok csendültek fel tárogatón, megkoszorúzták Szigetvár egykori védőjének, a horvát származású Horváth Stancsics Márk várkapitánynak a szobrát, majd a várvédők hősiességét szimbolizáló híres oroszlánszobornál tartottak koszorúzást ünnepséget. Munkavédelmi ankét A Szegedi Orvostudományi Egyetemen tegnap megnyílt a felsőoktatási intézmények VBII. országos munkavédelmi ankétja. Az egyetemeken, főiskolákon munkavédelemmel, az egészségvédelem oktatásával foglalkozó tanárokat, szakembereket Petri Gábor akadémikus, a Szegedi Orvostudományi Egyetem rektora üdvözölte, majd Dre- cin József művelődési minisztériumi államtitkár mondott megnyitó beszédet. Egyebek, között hangsúlyozta: ma, amikor a bonyolult és gyakran veszélyes gépek, eszközök nemcsak a munkahelyeken, hanem a lakásokban is mind nagyobb számban működnek, biztonságos kezelésükre, az azzal kapcsolatos egészségvédelemre már az oktatási intézményekben fel kell készíteni á hallgatókat. Az általános műveltség szerves részévé kell válnia a munkavédelemnek. kifejezéssel élve: Komplex fogalom a tehetség, az egyén hajlamainak és szellemi-testi képességeinek bonyolult együttese, mindenkor kiegészülve a pozitív társadalmi beállítódással. Mindennapos eset, hogy a szülők egy része gyermeke nyiladozó értelmének jeleiből vagy testi ügyességéből rendkívüli tehetségre következtet, és ennek megfelelően készteti-kényszeríti fiát, lányát ismeretszerző tanfolyamokra, különórákra, zenei kurzusokra, sportfoglalkozásokra. Mekkorát csalódnak aztán, amikor évek múlva mégiscsak tucatember válik a félreismert gyerekből. Ez persze még mindig jobb, mint ha rá se hederitenének a gyerek esetleges átlagon felüli teljesítményeire, avagy behunynák szemüket a tehetség villanófényeit látván. Mások azért maradnak közömbösek, főleg szülők, de elvétve pedagógusok is, mert fölöslegesnek tartanak mindenfajta tehetségkutatást és tehetséggondozást, mondván, kár a benzinért, hiszen a tehetség úgyis olyan, mint a mag, mely bekerül a földbe, s 'tavasszal — a hétköznapi csodák rendje-módja szerint — kicsírázik, bármi történjék is körülötte. így próbálnak megszabadulni a kétségkívül külön munkával járó törődéstől s talán a felelősségtől is. Nincs olyan pedagógia, amely valaha is kibékülhetne ezzel az alapállással. A hétköznapi teljesítménynél többet és mást nyújtó gyerekekre mind a családban, mind az iskolában nagyon oda kell figyelni, mert a nevelésben és a személyiségfejlődésben nincsenek csodák. Azért sem lehet egy kézlegyintéssel elintézni a tehetségproblémát, mert az iskolában közepes teljesítményt nyújtó, illetve a későn érő gyerekek között is számos kiváló képességű akad. Ki gondolná például, hogy „iskolaéretlen” gyerek volt Széchenyi István is, akit csak tízéves korában tudtak megtanítani írni, olvasni, s lám, a „legnagyobb magyar” lett belőle. Megriadni persze nem kell a feladat nagyságától, mert egyetlen titka van mindösz- sze a tehetség fölismerésének — otthon és az iskolában egyaránt —, ez pedig a gyermeki személyiség alapos megismerése. Régi nevelési igazság, hogy a szereteten kívül a gyermek ismerete tanít meg a legjobb módszerekre; érvényes ez a megállapítás a tehetséges tanulókkal való foglalkozásra is. A jó pedagógus szinte mindent tud tanítványairól. Nemcsak azt, hogy miben kiválóak, hanem azt is, hogy miben gyengébbek, emiatt hol szorulnak segítségre. Ha netán egy kiemelkedő matematikai képességű kisdiákja hadilábon áll a testneveléssel, és ezért osztálytársai körében félszegen viselkedik, akkor mindent elkövet, jeles növendékét ne érjék lelki inzultusok, vagyis hogy az egyén megtalálja megbecsült helyét a közösségben. Ilyen apró fogásokkal kezdődik a tehetség fölkarolása és nem feltétlenül a heti több órás „elit korrepetálásokkal” — amikre egyébként alkalom- adtán szükség lehet. Az biztos, hogy a tehetség kibontakozásához az első zöld lámpát a családnak és az általános iskolának kell fölvillantania, később pedig a középiskolára és az egyetemre várnak nagy feladatok. Igen ám, hallatszik időnként az ellenvetés, de szocialista iskolarendszerünk mindenekelőtt egységes, vagyis a nevelési-képzési céljai között meghatározott személyiségjegyekkel minden tanulót egyaránt föl kell ruháznia. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy nálunk egységes az oktatás tartalma is, akkor vajon miként egyeztethető össze ez a feladat tehetséges tanulókkal való külön foglalkozással? Kétségtelen, hogy ez a kérdés napjaink iskolájának egyik nagy kihívása. Gondot okoz az is, hogy nálunk a tehetséggondozás az utóbbi időszakban némiképp az iskolai tevékenység és a közgondolkodás perifériájára szorult. A szociális és kulturális szempontból hátrányos helyzetű tanulók felkarolásával egy időben nem fordítottunk elegendő figyelmet a tehetségesekre. Ezen sürgősen változtatnunk kell, mégpedig párhuzamos úton haladva, sohasem egymás elé vágva. Hogy milyen módszerekhez folyamodva, ez már persze a szakma belső kérdése. Egy-kettő ezek közül: Elkülönüljön-e a kiváló tanulók képzése az iskolában a többi gyerekétől, például speciális osztályokba osztva be őket? Melyik út célravezetőbb: az egyéni vagy a tömeges tehetséggondozás? Külön iskolákat nyissunk-e az egészen kivételes képességű fiataloknak, mint számos országban — a Szovjetunióban is — teszik. Milyen szerepet játszik a gimnáziumi fakultáció a tehetséggondozásban? A pedagógiai irodalomban újabban figyelemreméltó tanulmányok foglalkoznak ezekkel a hallatlanul izgalmas kérdésekkel. Nem az iskola belügye a tehetség megbecsülése: elsőrendű társadalmi érdekünk fűződik ahhoz, hogy egyetlen jó képességű fiatal se kallódjék el, hiszen — ahogy Czeizel Endre, a neves genetikus véli — „a legnagyobb természeti kincs az emberi agyvelő”. Égetően időszerű a jelszó minden iskolafokon: Zöld utat a tehetségeknek! Zöld utat igen, persze nem mindenáron! Valamire ugyanis az elmondottakon kívül nagyon kell ügyelnünk: a tehetséges ifjú nem felsőbbrendű ember — ilyen nem létezik —, személyisége kiteljesedésének ürügyével nem nyomhatja el a többi tanulót. Reá is vonatkozik az, amire Fényes Imre fizikus a tudomány munkásait intette: „A kutatói tevékenység nem elsősorban a logikai készséggel, az „okossággal” függ össze, hanem erkölcsi tulajdonság”. P. K. J. Az itatógulyás A lovacskán még van egy kis alakítani való Hz idő jelei Ahogy a szajoli fafaragó fába faragta... A hatvannyolc esztendős, szajoli tsz-nyugdíjas, Sándor Jánosnak van egy különleges képessége: meg tudja állítani — amúgy kötőféken ragadva — az időt. Varázslatának titka nagyon egyszerű: mindig dolgozik valamit. Lett légyen ez a munka kertkapálás, szőlőmetszés, kaszálás, tanácstagi beszámoló előkészítése, szénhordás, favágás, vagy bármi — neki úgyszólván mindegy; egy a fontos: „örömét találja benne az ember”. Talán innen kell elkezdeni fafaragásainak történetét is. Amely történet ugyancsak nagyon profán. — Ráér az ember egy kicsit — legfőképp télen —, aztán elővesz egy darab nyárfát, nézi, nézi, s egy- szercsak belelátja a gyerekkorát, a régi tárgyakat, embereket abba a darab tűz- revalóba. És akkor nekikezd a faragáshoz. Az se mindegy persze, hogy mivel farag. — Nem használok vésőt, nagyobb szerszámokat, jó éles bicskáim vannak, meg régi borotvakéseket alakítottam át a finomabb dolgok faragásához. Faragásai megható gyöngédséggel, kicsit patetikus szeretettel rögzítenek évtizedekkel korábbi emlékeket. A kubikoskordé lovacskája nyakában ott a komóthám, s nem hiányzik a sniclivas sem, amely akkor jutott szerephez, amikor a földet kibillentették a kordéból. A kétlovas parasztkocsi bajszos gazdája büszkén húzza ki derekát: lovai szépek; az itató gulyás markában pedig megmozdul a bot, amikor a két szürkemarha ösz- szeakasztja ívelt szarvait. Meglehet: nagyon kicsiny világ ez. Beszélni mégis érdemes, kell róla, ha van olyan mondandója az emberinek, i mint 'amilyen Sándor Jánosé. Félreértés ne essék: a szajoli fafaragónak nincsenek ilyen, olyan „nép- és naiv művészi” ambíciói, a faragás számára örömforrás, lehetőség a hasznos munkára. Néhány kiállításon ugyan szép sikerrel szerepeltek alkotásai, a legfontosabb azonban mégis az a számára, hogy a tűzifának is alig jó nyárfában rögzítheti késével az idő jeleit. Szép, emberi jeleket. (vágner) Fotó: Hargitai Lajos A kubikoskordé, a ló nyakában a komóthám
