Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
10 Szolnok megye múltjából 1983. SZEPTEMBER 3. Rózkorí leletek Szolnok megyében Aranymarkolatú tőr a sírban Egykori aratások Ä jászdózsai summások, idénymunkások élete Rézcsákányok és rézvéső (Tiszaigar, Öcsöd, Csépa-Telek- part, bodrogkeresztúri kultúra) A fémművesség alapjainak lerakása már a kőkorszakban elkezdődött. A növekvő termelékenységű mezőgazdaság eljutott arra a szintre, hogy jelentősebb többletet is elő tudott állítani. Így az egyes közösségekben felszabadult munkaerőt olyan speciális foglalkozásokra fordíthatták, mint a nagyobb távolságokat bejáró kereskedelem és a fémművesség. A rézkorban kezdődött meg a rézeszközök tömegesebb termelése és az eszközformák elkülönülése. Az új, egyik első lelőhelyéről tiszapolgárinak nevezett, kultúra hordozói leginkább folyók melletti magas- partokon telepedtek meg. Anyagi kultúrájukat elsősorban a temetőkből ismerjük, a társadalomra és részint a gazdaságra is az innen nyert adatokból következtethetünk. Már az is jelentős változásra 'utal, hogy ebben az ödőszakban váltak általánossá a lakóhelytől teljesen elkülönült, több nemzedéken keresztül használt temetők. A temetkezést nagyon szigorú rítusok szabályozták. A halottakat zsugorítva helyezték a sírba, nemüktől függően a nőket mindig a bal-, a férfiakat a jobb oldalukra fektették. A sírba helyezett mellékletek közül mindkét nemnél a kerámia fordul elő leggyakrabban, akár 8—10 edény is lehet egy sírban. A nőknél mészkő (márvány) vagy kagylóból készített gyöngy, esetleg vékony, drótból hajlított rézgyűrű utalnak a társadalmi helyzetre, arra, hogy az eltemetett életében milyen gazdag családhoz tartozott. Csak férfiak kaphattak túlvilági útravalóként obszi- diánból, vagy kovából pattintott hosszú kőkést, amit gyakran a halott kezéhez, vagy a feje alá tettek. A gazdaság szerkezetében nagy változást jelentett a szarvasmarhatartás növekedése. A földművelés és az állattenyésztés arányában eltolódás következett be az utóbbi javára. Ez nem jelenti azt, hogy a földművelésben visszaesés történt volna, legalább is a rézkor első időszakában nem, de az állattartás szerepe jelentősen megnövekedett s ez az életmódban is éreztette hatását. A lakóházak szerkezetét, méreteit alapvetően a Szolnok megyei ásatások alapján ismerjük. Kenderesen két cölöDSzerkezetű ház került felszínre, ahol a cölöplyukak rajzolták ki a kissé trapezoid, 4,25—4 x 5,35—5,1 m-es házakat. A függőleges tartócölöpöket beásták a földbe, közeiket sövényfonattal töltötték ki, és az egészet agyaggal tapasztották be. Hasonló módon épült fel a tiszaföldvári lelőhelyen feltárt ház is,? azzal a különbséggel, hogy a függőleges cölöpöket valószínűleg a földre fektetett vízszintes gerendákba csapolták. Tisza- földváron a ház alaprajzára a keményre döngölt padló maradványai, illetve a betaposott konyhahulladékok, csontok, cseréptöredékek alapján következtethetünk. Az 'épületet tűz pusztította el, lakói nem tudták kimenteni a berendezést sem. így az egész edénykészletet betemették a beomló faldarabok. A házban nem volt osztófal, de a különböző tevékenységeknek meghatározott helye volt. A konyhai főzőedények, fazekak egy helyről kerültek elő. A házban tárolták a gabona egy részét is nagyméretű edényekben, amelyeket 50—60 cm mélyen a földbe süllyesztettek. Restaurálás után megmért űrtartalmuk megközelítően 500 1 volt, tehát egy 4—6 fős család számára elegendő készletet jelentett a bennük tárolt gabona. A házakban nem volt tűzhely. A tiszaföldvári ásatás bizonyította, hogy a házak közelében ovális alaprajzú boltozatos kemencékben és szabad tüzelőkön főztek. A gabona őrlése is itt történt. A réz alapanyagú fémművesség virágkora a Kárpátmedencében a tiszapolgári kultúrát követő időszak volt, amelyet egyik nagy temetőjéről bodrogkeresztúri kultúrának nevezünk. A leletanyagban kimutatható a kul- túrális folyamatosság, de bizonyos változások is megfigyelhetők. Jelentősen megszaporodtak a korszak fémeszköz-leletei. A nagy súlyú, ellentett élű rézcsákányok sorozatgyártása megkezdődött, sok került belőlük exportra is. Az ércek intenzív bányászata is fellendült. A gazdasági differenciálódás jelentős társadalmi tagolódáshoz vezetett. A bodrogkeresztúri kultúra korai időszakára datálhatok azok a nagy, aranyból készült mellkorongok, amelyek már egy területi vagy etnikai közösség élén álló vezető rangját jelezték, hatalmi jelvények voltak. Tiszaszőlősön 1839-ben a falu lakói találták meg, és bányászták ki a Tisza partfalából azt az egy vagy több sírt, ahonnan különleges leletek származtak. Az aranytárgyak nagyrészét beolvasztották, illetve elkallódtak, a megmaradtak pedig Bécsbe kerültek, és a mai napig is ott vannak. A korabeli leírások, elbeszélések alapján állítható össze az eredeti leltár: a korongon kívül arany- markolatú tőr, arany kartekercsek, karikák, csatok, gyűrűk és állítólag egy arany sisak is volt a sírban. A tiszaszőlősi sírban egy olyan törzsfő vagy nemzetségfő fekhetett, aki egy kisebb terület vagy közösség élén állott, és a gazdasági hatalommal járó társadalmi hatalma emelte a többi fölé. A bodrogkeresztúri kultúra virágzó fémművességét, kiépített kereskedelmi kapcsolatait egycsapásra megszüntette a keleti sztyeppékról érkező nomád törzsek inváziója. A nomád betelepülőket, kultúrájukat sírjaik alapján ismerjük, nevüket is innen kapták: okkersírok kultúra, vagy másként a kurgánsírok népe. A Tiszától keletre az Alföldön szinte mindenütt megfigyelhetők azok a kis vagy nagy halmok, amelyeket népnyelven kunhalmoknak vagy török domboknak hívnak. Ezek nagy részét az őskorban emelték. Közülük számos halom rézkori temetkezést rejt magában. Először szabályos gödröt ástak, a sírt sokszor gerendával, fa- szerkezetű építménnyel fedték, majd erre emelték a halmot. Néha csak lepelbe vagy pokrócba csavarták a halottakat, de okkerrögöt mindig helyeztek mellé. Ez a vörös színű földfesték a vallási elképzelések egyik kifejezője volt. Az okker sírba helyezésével a túlvilági életet kívánták biztosítani. Ennek a kultúrának a gazdasági életéről alig tudunk valamit. A korábban virágzó fémművesség teljesen lehanyatlott. A gazdaság alapjává az állattenyésztés vált, és maradt egészen a rézkor végéig. Az Alföldet megszálló népesség azonban nem őrizte meg érintetlenül keletről hozott kultúráját. Szomszédos és távolabbi területekről érkező erőteljes kulturális hatások és minden bizonynyal beköltöző új népcsoportok is egy új kultúra kialakulását eredményezték. A bádeni (péceli) kultúrának minden előzőnél erőteljesebb kapcsolatai voltak a déli kultúrákkal. Ismét elterjedtek az agyagból égetett kis istenszobrocskák, idolok. Ezek egyik különleges típusa a fej nélküli nőalak. A nyak helyén egy lyuk jelzi, hogy a fejet külön készítették és csak bizonyos alkalmakkor tették fel. A vallástörténeti kutatások világítottak rá e szokás mitológiai hátterére, az istenek közül az a legnagyobb akinek az arca rejt- va marad az emberek előtt. Ebben az időben a társadalmi tagozódás olyan fokra jutott, hogy esetleg a bádeni kultúrában feltételezhető egy szakrális feladatokat végző papi réteg megléte. Kialakult már az a félköríves, apszisos záródású szentélytípus is, amelyben agyagoltár vagy áldozati tűzhely volt. Az egyes emberek között társadalmi, vagyoni különbségeket állatok (szarvasmarha, ló) mellékletként való eltemetésével jelezték. Ezzel is jelölve,hogy a felhalmozás eszköze, a gazdaság kifejlődése az állatállomány nagysága volt. A Kárpát-medencébe érkező újabb népcsoportok a bádeni kultúra végét, és egy új korszak, a bronzkor hajnalát jelentették. Siklód! Csilla A felszabadulás előtt asze- gényparasztsáig a nyári mezőgazdasági munikák idejére — aratás, cséplés, kapálás, egyelési, — a nagybirtokokra, uradalmakba sziegődött el summásnak. A fizetségként kapott kommenció, amely a csekély munkabéren kívül főleg természetbeni juttatásokból állt, huzamosabb időre biztosította a munkavállaló családijának megélhetését. A mindennapi kenyér előállításához szükséges liszt- vágy búzamennyiség és egyéb élelmek (szlalonna, bab) megszerzésének' ez volt az egyik legfőbb alkalma. A jászdózsaiafc a törökszentmiklósi uradalomba jártak el summásnak. A sum- másokat a bandagazda fogadta fel, aki az uradalom megbízásából láttái el ezt a feladatot saját falujában: A bandagazda írta össze a jelentkezőket1, és készítette el a munkaszerződést, amely magában foglalta, hogy az uradalom, milyen munkára, milyen feltételekkel, kom- mencióval fogadja fel a munkást, és megszabta a munkás kötelességeit is. Jászdózsáról általában egykét hónapra vállaltak aratást és cséplést, A férfiak aratónak, a lányok, asszonyok marokszedőnek mentek, s ezenkívül, kapálni is. A csép- lésnél az asszonyok csak a főzést végezték, egyéb munkát nem kaptak. Az aratásnál az arató, akit gazdának neveztek, maga választotta ki legmegfelelőbb maroksze- dőit maga mellé, az ismerős falubeli lányok köréből. A munkakezdés idejéről az uradalom értesítette a ban- dagázdát. A munkásokat régen pán vádiin, azaz lóval vontatott vasúton, később pedig marhaszállító kocsikkal vitték az uradalmakba. Ha A szép könyv kedvelői között jól ismert a Kner Nyomda neve, hiszen a bibliofil könyvek jelentős része mais onnan kerül ki. De kevesen tudják, hogy a Kner Nyomda alapítója a múlt század hetvenes éveiben Szolnokon inaskodott, Sokgyermekes családok szokásaihoz híven azzal bocsátotta útnak atyja, egy negyed forintot kezébe nyomva: — Nesze fiam! Amíg el nem költöd, lesz pénzed! Apja mesterségét követve, könyvkötő inasnak szegődött el Szolnokon. .. Vásári munkákon kínlódtunk, és már az első napokban segítettem is Jász- kiséren sátrat építeni. Az árusítás elé azonban akadályok gördültek, mert amint a vevők kezdtek volna könyveinkbe betekingetni. nem igen nyíltak a táblák, eleresztve pedig csapóajtóként csukódtak vissza: ledobálták, s amíg mi egy darabot sem adtunk el, addig a mellettünk levő könyvkötő tékája megüresedett...” A fiatal inasgyerek szólni akart a gazdájának, de az leintette. Nem is tanította sokra később sem. Inkább csak a maga esze után dolgozott mesterének műhelyében. Esténként földre dobott szalmazsák-fekhelyén álmatlanul hevert gyakran. Űj gondolatok, új vágyak keltek benne. Mi is volt a teendője a könyvkötés, miellett? „Az utálatos házbeli teendők: vállra vetett rúd két végén láncon lelógó rocská- ban vizet hordani a Tiszából; piacra, boltba, pékhez, suszterhez szaladgálni, és a soha ki nem fogyó apró kölykö- ket óvodába, iskolába kísérni, ölben dpelgetni”. Ez az élet bizony nem elégítette ki ezt a szegény gyereket, akit a gazdája mezítláb járatott még 16 éves korában is, és egy olyan kiarátni mentek, akkor Péter- Pál, június 29. körül kezdték el a munkát. A néphit szerint ezen a nápon szakad meg a búza töve, s megáll a növése. Ez után lehet elkezdeni az aratást. Az érkezés napja a szállásfoglalással, pakolással telt efL A summások szállása a marhaistállóban vagy a. ho- dályban volt, amit kangyi- nak neveztek. Ezt szalmáival szórták fel és kimeszelték, „de ott annyi volt a patkány, hogy a lábunkon járkáltak, meg megették a szalonnánkat'1, Mindenkinek volt egy ládája, amin rajta volt a nevet s amiben a ru-, haneműit tartotta, ezt a lábukhoz tették. A fejük fölé pedig tarisznyát akasztottak. Abban volt a hazulról hozott tárolható élelem, a tarhonya, szalonna, levestészta, lekvár, stfo. Az érkezés napján nem dolgoztak. Ez alól csak ritkán volt kivétel. Mondják, hogy egyik alkalommal Péter-Pál napjára érkeztek meg, ami csütörtökire esett; Hogy ne pénteken kelljen belekezdeni az aratásba, kimentek még aznap délután, s levágtak néhány rendet. A néphit ugyanis azt tartja, hogy a pénteken elkezdett munka szerencsétlenül végződik. A summások speciális ételeket főzték, amit szabad ég alatt bográcsban vagy vaslábasban gyorsan el lehetett készíteni. A bogrács alá kukoricacsutkával, szalmával tüzeltek. Leggyakoribb ételük a hazulról hozott száraztészta, tarhonya, lebbencs, levestészták és a szalonna volt. A szalonnát, a kommenció részét, hetenként mérték ki a summásoknak, hasonlóan az ázaiékhoz, köleshez, babmustrált honvédnadrágban, melyek! forintonként kerültek kótya-vetyére. De — szerencsére — életében néha- néha rámosolygott a szerencse is, amely megszínesítette egyhangú, szürke robotját „Elolvasásra érdemes, munka csak akkor került hozzánk, ha Pettenkofen Ágost Szolnokon megtelepedett bécsi festőművész időnként összeszedte művészeti folyóiratait, műtörténeti könyveit, melyek már nagyszerű illusztrációik miatt is. igen érdekeltek:. Gazdám igencsak az üzletben foglalatoskodott, s így kedvem szerdát olvasgattam vagy dolgozgattam. Liferálni is magamnak kellett a kész munkát, és'az első alkalommal a művész húsz krajcár borravalóval kínált meg, amit nem fogadtam el, hanem kipirult arccal kértem,, hogy engedje inkább a képeit megnézni”. Mosolyogva szabadította a művész tágas műtermének rengeteg festményére, s a fiatal inasgyerek, aki ilyet sohasem látott, csak futtában nézett szét. hogy mindegyiket láthassa. Pettemko- fen akkor is ott állt az állvány előtt, és egy piacté- ri jeleneten dolgozott. „Erre, mint a munkában levőre voltam legkíváncsibb, a képen egy, a sokad almon kívül álló paraszt agyarra fogott pipával várta a vásár végéti, hogy yisszáí’üvglriaz- hasson. Szekere első sarog- lyájából két girhes ló rágcsálta nagy kelletlenül a szalmát. A mester szívességét megköszönve imaltam kifelé, mire rámszólt: Nem úgy öcskös! Csak nem gondolod, hogy ilyen olcsón mutogatom a képeimet? S markomba nyomta a húszkrajeárost”. (Az idézett részek Kner I.: Félévszázad mesgyéjén című kötetéből valók.) A szolnoki Ofotért boltot magában foglaló épület behoz, amit ugyancsak megkaptak előbb. Nem egyszer az intéző büdös, állott, vastag kanszalonnát mért ki a summásoknak. A szalonnát nemcsak magában ették, hanem zsírozó- nak is használták. A legjellegzetesebb summásételek: a keménytarhonya, örégleb- bencs ezzel készültek. Otthonról vittek magukkal — különösen, ha hónap közben volt idejük hazamenni — kalácsot, perecet, bodakot (alapanyaga liszt, krumpiá, tej, élesztő) és lekvárt.A jászságiakat a törökszentmiklósi uradalomban lekvárosoknak is csúfolták, mert az volt a híre a Jászságnak, hogy ott sok lekvár készül. Az aratás ünnepséggel és a summások búcsúztatásával ért véget. A fiatalok búzakoszorút, aratótooszarút fontak, és díszes menetiben vitték az uraságnak. Az uradálam búcsúztatóul ,ylagzit rendezett a marokszédőknek”, birkapaprikást főztek, bort itták, mulattaik-táncoltak reggelig. A summáséletnek volt jelentősége a szegényparasztság; életében,. Fontos munka- lehetőség volt, egy-egy pa- rasztcsafléd megélhetésének föld hiányában ez volt a legbiztosabb alapja. A summésélet kényszerítő alkalom volt arra is, hogy az egy falubói' valók, vagy a különböző falvak fiataljai a közösen végzett munka ideje alatt jobban megismerjék egymást, együtt dolgozzanak. Ez sokszor a párválasztás alapjává is vált. Sok fiatal számára ez. volt az egyetlen lehetőség arra is, hogy kimozduljon a falujából, hogy „világot lásson”, hogy más falubeliekkel megismerkedjen. lyén a múlt száad 70-es éveiben egy düledező, féltetős kovácsműhely húzódott meg. Előtte nagy vizesárok a szennyvíz levezetésére, és az irgalmatlan sarat csak a járdákul szolgáló vastag deszkapallók enyhítették. Ott húzódott meg a könyvkötő^ műhely is egy kis. földszintes házban. A kis könyvkötőinas emlékezetébe olyan, mélyen belevésődött a szolnoki környezet, hogy egyik írásából reálisan meg tudjuk rajzolni a város, akkori képét Szemléletesen írja le, hogyan lelhetett akikor a vasútállomáshoz kijutni. „A városszéli klis kocsmától a vasúti 1— még kisebb — vendéglőig egyetlen földszintes hajlék volt: a puszta telken levő Tündérkert, az úri muri találkahely. A hosszú utca másik oldalán szőlőskertek voltak, s egyetlen rendes; épület árvult rajta. Elunván az inaskodást, szökve hagytam ott Szolnokot, loholva igyekeztem a vasúthoz. Közvilágításról szó sem volt, a vaksötét téli estén dübörgő lépésekkel rohant irányomban valaki. Amikor összeértünk, rámvil- logtatta tolvajlámpáját, meg- jdbb kezében tartott hatalmas konyhakést. Aztán, gúnyos megvetéssel végignézett, és faképnél hagyott. A ho6z- szúra tervezett inaskodás fejében gazdám „ruházott” és ez mentette meg az életemet”. Kner szolnoki kapcsolatait a keserű inaskodás ellenére sem szakította meg. A századfordulón többször is járt Szolnokon, akkor már jól fejlődő nyomdája részére akart papírt gyártatni, hiszen a Tiszán, hatalmas mennyiségben érkező tutajok jó nyersanyagot szolgáltattak volna a gyártáshoz Kaposvári Gyula Összeállította: dr. Selmeczy László Dr. Gulyás Éva 4 Kner Nyomda alapítójának szolnoki inaséveiből Csőtalpas, mészbetétes edény (Tiszaföldvár—tJjtemető, ti- szapolgári kultúra)
