Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1983-09-03 / 208. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. SZEPTEMBER 3. I Arcképvázlat I Éjfélkor csörög a vekkor A barátnőm a tengerre vágyott. Csakhogy az drága mulatság. Rakta is a százasokat szépen egymás mellé már év eleje óta. Aztán az ötösöket, s nagyot sóhajtott, amikor kimondta, mennyibe kerül a két hét az Adrián. Sóhajtottam én is. Mióta az Adria vizét láttam, tudom, mi a tengerkék, talán annak is a legszebb árnyalata. Aztán — minden véget ér egyszer — hazaérkezett a barátnőm. Hasaltunk a Damjanich zöld gyepén, s kimondta: már ezután ez lesz a pihenés, nem vágyik többé máshová. Gyönyörű a tenger, csodás a messzi táj, de pihenni itt lehet igazán. Tényleg, ki, hogy pihen? Mi a pihenés az egyiknek, s mi a másiknak? Mert az vitathatatlan igazság, az ember életében fontosak: _A pihenés pillanatai— Nem beszéltük meg a találkozót. Három napja megkezdődött a tanítás, úgy gondoltam, hol lehetne máshol egy tanár, mint az iskolában. Meglepetésemre azzal fogadott a felesége, hogy — már hajnalban Szolnokra utazott. Ma nem volt órája. Ilyenkor a levéltárat bújja, és a legkésőbbi busszal jön haza. Amint megérkezett, aktatáskájából egy 60 évvel ezelőtti börtönnapló fénymásolt részleteit szedte elő. — Mai búvárkodásom minden várakozásomat felülmúló eredménye. Tudja, most Tóth Istvánról, a jászfény szarui direktórium mártírhalált halt elnökéről gyűjtök dokumentumokat. Róla és Deák Sándorról, aki a Vági-féle párt országos vidéki összekötője volt. — Ha tudom, hogy Szolnokon van, ott is találkozhattunk volna. — Nem, nem, beszélgetésre ilyenkor nincs időm. Minden percemet a megyei pártbizottság archívumában és a levéltárban töltöm. Néha több száz oldalt kell végigböngészni, míg egy-két keresett adatra rátalálok. — A feleségétől tudom, hogy több, mint húsz éve minden szabad percét Jász- fényszaru múltjának kutatása köti le. Nemcsak a szak- irodalomban, a régi dokumentumok között búvárkodik, hanem járja a tanyákat, ahol a padlások zugaiban az egykori jászsági parasztok életére, munkájára jellemző tárgyak után, az idős emberek emlékezetében pedig dédapáik históriái után kutat. — Elámulna, ha hallaná őket. Mert bámulatos, hogy több generáción át csorbítatlanul megőrzik a történeteket. Elámulna azon, hogy a szűkszavúnak tartott magyar parasztnak, milyen mesés a szókincse. — Miért végzi ezt a munkát? — Aki egyszer megízleli és belebonyolódik az effajta búvárkodásba, az már nem tudja abbahagyni, legalábbis én így vagyok vele. Bármennyi csalódásban is volt részem, nem átkoztam el azt a napot, amikor az első forrásmunkát, dr. Fodor Ferenc könyvét, a Jászság életrajzát a kezembe vettem. Igen, úgy vélem ezzel kezdődött. A 40- es évek második felében a Jászberényi Tanítóképzőben az egyik tanárunk azt mondta, hogy minden hallgató írjon valamit a falujáról. Bármit. Fodor könyve felkeltette a kíváncsiságomat. S ez a kíváncsiság egyre csak nőtt bennem. Kielégíthetetlenné vált. Előbb a mondák; a Barát-tó, a Lehel-kürt legendája ezek a csodaszép, félig igaz mesék. Mindent elolvastam a Jászság történetéről, ami a kezembe akadt, azután kezdtem az embereket „faggatni”. Rájöttem, hogy egy-egy történet rengeteget elmond, érzékeltet a korról, a történelmi tényként számon tartott események hátteréről. Ezért fogtam bele Jászfény- szaru felszabadításának feldolgozásába. Földosztás. Már több mint háromezer eredeti dokumentumom van róla. El sem hiszi milyen érdekes a története egy-egy puszta-, falurész, utca, mocsár elnevezésének. Élvezettel gyűjtögettem ezeket a történeteket és írtam, írtam néha hajnalig. Aztán rájöttem ez így nem megy, mert másnap csak kóválygok, felhúztam éjfélre az órát, és amikor csörgött, bármennyire is nem volt kedvem hozzá lefeküdtem. — Jászfényszaru földrajzi neveit feldolgozó tanulmányával 1981-ben egy pályázaton első díjat nyert, de közkinccsé nem vált, nyomtatásban nem jelent meg. A többi munkája sem. — Hát igen... A honismereti szakkör az, ahol ha nem is közkinccsé tudom tenni, de valamit átadhatok belőle a gyerekeknek, és ebben a valamiben a rögeszmém is benne van. A tanulmány előszavában azt írtam, hogy életem értelmének egy darabja az, ámít csinálok. Biztos vagyok benne, hogy a múlt ismerete nélkül a jelent sem megérteni, sem megbecsülni nem lehet. — A múlt nagyon is kézzel- fogható hagyatékai azok a népművészeti értéknek tartott tárgyak, amelyeket 20 év alatt összegyűjtött. Ma sokan divatból, lakásuk drágán szerzett díszeként büszkélkednek ezekkel. Nem beszélve arról, hogy igen jó üzlet annak, aki kereskedik velük. Vagyont jelent azoknak, akik 15—20-évvel ezelőtt, megelőzve a gyűjtők és a régiség- kereskedők invázióját, felfedezték a padlásokon porosodó értékes használati tárgyakat, amelyektől gazdáik örültek, ha megszabadultak. — Szerencsére megelőztem ezt az inváziót. Ezért van ma a honismereti szakkörnek háromezer valóban nép- művészeti értékű tárgya. Köztük pótolhatatlan eredeti és néhány olyan munkaeszköz is, például halászháló, amit az eredeti mintájára készíttettem el. // — Saját zsebére? — Nem. Régebben még évente 5 ezer forintot kapott a honismereti szakkör. — És hol van ma ez a gyűjtemény? — Kétezer a Jász Múzeumban, ezer pedig egy raktárba bezsúfolva. Arra vár, hogy egyszer Jászfényszarun is méltó környezetbe kerüljön. Nem is merem elkiabálni, de úgy tűnik lesz ilyen. Egy eredeti szép parasztházat, némi anyagi támogatással, úgy hírlik, megvesz a tanács. Rendbehozását a téesz, az Orion, a kalapgyár dolgozói, a KISZ-esek és a népfrontaktivisták vállalták. Állandó helytörténeti gyűjtemény Jászfényszarun! Eisern hiszem, olyan mint egy szép álom. Kiss József jászfényszarui biológia-földrajz szakos tanárnak nincs értékes nép- művészeti magángyűjteménye. A fészerből a baltától megmentett antik íróasztal, szekrény, két csonka lábú szék dolgozószobájának inkább hangulatos, mint értékes berendezése. A vitrinben őrzött kövekre büszkébb. Az országban barangolva gyűjtögette. A szép faragású gazdagon díszített ingaórának, faragott tálnak, az ólomkristály csillárnak is inkább a története érdekli, mintsem az értéke. Pedig ma már az effajta tárgyakért is csillagászati összegeket kérnek. S ha túladott volna rajtuk, pénzszűkében kisegíthette volna. Mert volt ilyen az életében. Nem is egyszer. Csak egy alap nélküli, vizes régi házra futotta a pénzükből, amikor a két gyerekkel némi kitérő után 1956-ban Jászfényszarun végleg megtelepedtek. Pedagógusköl- csönből szerette volna újjáépíteni, de mondván, hogy háza van, nem kapott. Túl volt már az ötvenen, amikor a kölcsön számára is jogosnak ítéltetett. Azt mondta hagyjuk, túl van rajta. Ez a közelmúlt, és őt nem ez érdekli. — Ügy kell elmenni, hogy az ember akkor se tudja abbahagyni a pihenést, a semmittevést, ha nagyon akarja. Ezért mentünk mi Balaton- földvárra. Papp Ferenc, a kunmada- rasi Kossuth Tsz tagja tele van csupa friss emlékkel. — A Balatonnál ez volt az .első üdülésünk. Ügy mentünk, hogy előre tudtuk, á két gyerek nem tud majd eltelni a vízzel, a szórakozással. Kilenc- és ötéves fiaink ezt teljesítették is. Jó helyünk volt, s a feleségem se panaszkodott, pedig önellátóak voltunk. Tudja, a szövetkezet bérel Balatonföld- váron egy négyszobás házat, s tíznaponként váltják ott egymást a családok. Mi a só- gorékkal szomszédságban üdültünk — ők is szövetkezetiek — így aztán volt társaságunk is. Mit mondjak? Jó kikapcsolódás, szórakozás, pihenés volt. Mondani se kell, ugye, hogy augusztus 9—19 között az idő is kedvezett a nyaralásra. A gyerekek legszívesebben reggeltől estig a vízben maradtak volna. Szörföztünk, csónakáztunk, esténként egy kis zenehallgatást is megengedtünk magunknak. Nézze, nem került többe, mintha otthon egy kicsit elengedjük magunkat. Dehát a szövetkezet is keveset kért, a felnőtt napi 8 forintot fizet a földvári szobáért, a gyerekekért meg a felét adtuk. Itthonról is vittünk sok nyersanyagot, elfért a kocsiban. 'Nagy kirándulásokra nem vállalkoztunk, mert tényleg az volt a céi, minél többet pihenni, felfrissülni. És oka van, hogy először üdültünk a Balatonon. Házat építettünk, s van még munka vele. Az építkezésre több nyár elment, még mindig lenne mit csinálni, el kellett már menni előle. Hiába vagyunk fiatalok, a pihenés fontos. Igaz, most meg a nyaralás fáradalmait pihenjük esténként, könyvvel, újsággal a kezünkben. Akkor is szép volt, megérte! Molnár Józsefné már negyedik éve családfő. Hirtelen özvegyült meg, s három gyerekkel — mégha a legnagyobb épp családot alapított már — nem könnyű egy munkásasszony élete. Mol- nárné azt mondja, az volt a szerencséje, hogy már akkor munkás volt, varrónő a Fővárosi Kézműipari Vállalat abádszalóki üzemében. Korábban egy kunhegyesi tanyán éltek, a férje traktoros volt, ő a tanyán állatokat nevelt, hizlalt. Amikor Abá- don megvették a kis házat, — nyolc éve — jelentkezett az üzembe. — Három éve szakmunkás- vizsgát tettem, megtanultam mindent, s látja már minőségi ellenőr vagyok. Mást is megtanult. Hogyan lehet kis árvaellátásokból, meg egy munkásfizetésből újjáépíteni — segítséggel, kölcsönnel — a belvizes házat. — Nem ebben a korban kellene már ilyent elkezdeni, — hajtja le a fejét, — de ne hagyja el az ember magát. Molnárné most negyvenkétéves. Két nagylánya már anya, négy kisunokáját szívesen dajkálja. — Ezért is örültem, amikor a vállalat családos üdülőhöz jutott. Már voltunk így kettesben a fiammal SZOT- üdülőben, két évvel ezelőtt a Duna-ka- nyarban. Most meg Badacsonyban! Fizettem kettőnkért ezerhuszonkét forintot, s két hétig tették elém a jobbnál jobb ételt, kipihenhettem az egész évi fáradtságomat. Tudja, ezek a családos üdülők bensőségesek, ezekben nincs rongyrázás, kivagyiság. Olyan szépen összebarátkozik az ember a hasonló sorsúakkal, elbeszélget munkáról, gyereknevelésről. Két éve olyan barátokat ismertem meg a Duna-kanyari üdülőben, hogy néhánnyal máig is levelezünk. Ismerkedni, újat látni, tapasztalni mindig jó. Annak nagyon örülök, hogy a kisfiam igen szépen viselte magát. Jó volt látni, hogy az első percben már barátokat keresett és talált is. Sokat úszott, gondolom, erősödött is. — Igazi pihenés volt? — Én úgy gondolom, hogy az. Tudja, itthon a kétműsza- kos munkarend is fárasztó egy kicsit. Ha délelőttös vagyok nagyon korán kelek, mert ötnegyvenkor már a gép mellett ül a futószalagon mindenki. Ha délután kezdek, kettőtől tízhúszig tart a munka. És egy falusi asszony saját házban csak nevel a családjának aprójószágot, hizlal egy disznót, hiszen egész évre megvan úgy a zsírozója. Így aztán, a két műszak, az unokák mellett van mit csinálni a ház körül is. Arról nem is beszélve, hogy egy kis konyhakert is jót tesz az embernek; nem kell mindenért a boltba szaladni. — Tudja, nekem mi a pihenés? — Nagy Mihály Fegy- verneken szinte folytatja a sort. — Ha hazamegyek, s kiskapával, vagy kosárral hátramegyek a kiskertbe. Ügy elfoglalom magam a növényekkel, hogy tán beszélgetünk is egymással. Nem tudom, miért van, engem a legjobban a kert pihentet. Lehet, része van ennek, hiszen láthatja, itt a munkahelyen állandóan jönnek az emberek, nekik a pult mögött se fáradtságot, se kedv- telenséget nem lehet mutatni. A Fegyvernek és Vidéke Áfész vas-műszaki boltjának vezetője nagyon fiatal. Harmincon innen, de már több mint hatéves vezetői gyakorlattal áll á boltban. Négyen dolgoznak ott, köztük a felesége is. — Én itt tanultam, itt szabadultam, innen mentem ka- tonáékhoz, ide jöttem visz- sza. 1969-től tizennégy éves koromtól az áfész a munkahelyem, s talán én se vagyok neki rossz munkaerő, különben nem bízna rám ekkora boltot. Négyen mi havonta 1,3—1,4 milliós forgalmat bonyolítunk. Nézzen szét, ezer apró cikktől a drága gépekig minden van az árukészletünkben. Elhiszi, hogy nemcsak mosolygós, hanem nagyon figyelmes, pontos, jó gazdának is kell lennem? Lennünk, mert jól összeszokott gárda a miénk! — De a fiatalsághoz a szórakozás; a felfrissülés, a ki- kapcsolódás is hozzátartozik. Nem lehet úgy belefeledkezni a munkába, hogy másra ne fussa az időből. — Természetesen. Mégis, mit szól, ha megmondom, hogy amennyire jó együtt dolgozni az asszonnyal, annyira hátrányos is. Tessék, oldja meg: négy emberből egyszerre kettő elmehet-e szabadságra? Egyszerűen nem! Ugyanis mindig kell váratlan eseményre is számítani. Például, marad bent két dolgozó, s az egyik beteg lesz. Aztán az árubeszerzés manapság úgyis arra készteti a vezetőt vagy a helyettesét, hogy utazzon. Nem írhatjuk ki, hogy betegség és árubeszerzés miatt zárva. — Félve kérdezem: voltak már az idén szabadságon? Nyár vége van, az utolsó napot is letéptük a naptárból. Nagy Mihály már négy nap szabadságot elfogyasztott az ideiből! A felesége hatot! Szeptemberben egy-egy hétre ismét pihennek Nagyék. — Mondjam, hogy az idén se fogunk üdülni? Okoljam, eddig miért nem üdültünk? Egy jutalom NDK-úton kívül bizony nem futotta még nekem üdülésre. Se időm, — ezt már megokoltam, — se pénzem. Ez utóbbi pedig azért, mert első és mindennél fontosabb az volt a Nagy családnak, hogy háza legyen. OTP-kölcsönnel) felépült már, bár költeni még mindig lehet rá. Aztán gyerek is jött, hároméves a kislány, még kicsi volt, nélküle el se mehettek volna, ha a munka engedte volna is. —! 'Még azt se mondom, hogy minden este tévét nézünk együtt! Ügy hozta az élet, hogy tanultam. Három évig a marxista egyetemre jártam. Nos, három évig az esték, a vasárnapok olvasgatással, készüléssel teltek. A készülést nemcsak az egyetemi foglalkozásokra értem. Tagja vagyok a pártbizottságnak, egy-egy tanácskozás előtt most is van mit tanulmányoznom, van min gondolkoznom. Már kint vagyunk a boltból, amikor nevetve megjegyzi: — Jövőre elmegyünk üdülni! Jó pihenés lesz, biztosan, s akkor már a kislány is jöhet velünk... Miközben mondja, már el is veti, s nagy nevetve tilta-: kozik a gondolat ellen: — Mit is mondok, dehogy megyünk, dehogy megyünk! Syesen lesz az asszony! Kovács Katalin Partrészlet a füredi Tisza II- n — nzs — Ahány ember, annyi szokás, annyi érdeklődés. Van, aki egy folyóirattal, könyvvel a kezében elfeledi a világ száz baját. Más az Adria kék vize után sóhajt, a szerényebb úgy lép be a strand kapuján, hogy még a járásán is látszik, otthon hagyta gondját-baját. A nagymama a szomszédból öt unoka óhaját-sóhaját teljesíti minden szünidőben, s mire eljön a szeptember, fiatalabb, mint tavaly volt. Két házzal odébb egy egész évi szabadság elment tapétázásra, festésre, mázolásra. A hobbikon szüretelnek. A középkorú, magára adó asszony a fogait szedeti rendbe, s boldoggá teszi, hogy nem látják beesett arccal . . . A pihenés pillanatai ezek. Nehezen megfoghatóak, mert olyan változatosak, mint az élet, mint maga az ember. Sóskúti Júlia