Szolnok Megyei Néplap, 1983. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

1983. SZEPTEMBER 17. Irodalom, művészet 9 Talamasz Lajos fafaragása Valkó Antal: Három vers A gyermekkor vége Egy nyitott kapuban sülyedö hajó egy üres utcában távolodó házak Összekötözve összekötözve hullám veled húzlak a mélybe sodródunk az örök partok felé In memóriám J. A. Befalazott nappalaim kiszöknek az éjszakába seregek poros szárnycsapásai szemek mint halott kövek medréből kihulló óriás törzs minden égig ér növök növök kiteljesedem kékítőt kérek Attilától udni kell, hogy nem­csak kutyabarát embe­rek, hanem emberba­rát kutyák is vannak. Ezt úgy tíz-tizenegy éves koromban tanul­tam meg, a háború második felében, mégpedig Buk­fenctől, a mindmáig felejthetetlen foxi barátomtól. Hiszen épp azért nevezte el Buk­fencnek a gazdája, mert már pici kölyök korában bukfencéket vetett örömében, ha embert látott. Ott nőtt fel a szomszédban. Mondha­tom, élete során hozzám ragaszko­dott a legjobban. Dugták is előlem eleget. Attól féltek, kárt teszek benne vonszoló-gyömöszkölő tehe­tetlenségemmel. Márpedig Bukfenc igazi fajkutya volt, eszeveszetten imádni való drótszőrű foxi. Mo- kány és mégis kecses, kemény tes­tű és mégis rugalmas. Humoros kefepofa, szüntelenül mozgó pa­macsfarok, éber háromszögletű fü­lek, mulatságot kereső csintalan szemek és gyapjas tappancsok tar­toztak hozzá. Drapposbama szőre sercegett, kis híján szikrázott, ha megsimogattaim. Jogosan kevélykedett vele a gaz­dája, aki nem volt más, mint Far­kas Feri bácsi, a színházi zenekar gordonkása. Tehát majdnem úri­ember. Nos, ez a gordonkás külön­ben is elütött a többi halandótól. Szerette a feltűnő művészruhákat. Így például a bársonyzakót, a fu­rulyanadrágot, a kecsege orrú lakk­cipőt, a csokornyakkendőt, a fehér kesztyűt. De mindenekelőtt a húst szerette. Tőle tudtuk meg például, hogy mi az a tatárbifsztek. Maga főzte az irlandi ürügulyást, maga sütötte a mustáros bélszínroládot. Szóval éppen eleget tett azért, hogy a rendkívüli embert bámuljuk ben­ne. De lévén háború, a húst jegyre adták, majd a hatósági porciózás is megszűnt. Farkas Feri bácsi ezért, csakis ezért szidta a háborút. Naponta fohászkodott az égre leg­alább egy pici falat húsért. Elvét­ve szerzett némi tehéntőgyét, ebből főzetett magának pörköltet felesé­gével, a süket Fáni nénivel, más­kor meg marhakörmöket hozott ha­za a gordonkátokban. Ezt is meg­ette, kocsonyának. Ilyen gazdája volt Bukfencnek. De a vészes hústalanság ellenére tartotta a rangot. Délelőttönként kiöltözött, fehér kesztyűt húzott, Bukfencet pórázra fogta, és ment vele sétálni a városba. Annál boldogabban élvezte Buk­fenc a póráz nélküli délutánok sza­badságát. Fáni néni, a nagyothalló, de annál kedvesebb asszony nem sokat törődött vele, hagyta, hadd csatangoljon kedvére a környéken. Késedelem nélküli hozzánk szaladt. Kikövetelte, hogy hancúrozzam ve­le. Ebbéli szenvedélye mellett volt egy javíthatatlan kutyaszokása: ha autó vagy egyéb motoros jármű ro­bogott el a kövesúton, eléje loholt, versenyt futott vele, majd hetykén ügetett vissza, mintha egész visel­kedésével dicsekedni akart volna: — Én győztem! Már alaposan benne jártunk a háborúban, a katonai forgalom egy­re sűrűbb, egyre zaklatottabb lett környékünkön. Szinte kizárólag német katonák száguldoztak tés- tova, szakadatlanul háborgatva a külváros nyugalmát, mígném vesz­tét okozták a pajkos Bukfencnek. Megint berregést hallott, szokása ■Ml szerint hanyatt-homlok rohant ki az útra. Háromkerekű, pótkocsis motorkerékpár közeledett, rajta két csukaszürke egyenruhás, rohamsi­sakos SS-katonával. Fáni néni rosz- szat érzett, elszántan parancsolta vissza a foxit, de az se látott, se hallott. Szerencsétlenségére nasv sebességgel viharzott előre a mo­torkerékpár, s tekintettel alig ész­lelhető gyorsasággal átgázolt Buk­fencen. Ottmaradt a kövesút közepén, ég felé remegő lábakkal, nyakát hosz- szúra nyújtva, fejét a sárba fektet­ve. Riadtan rohantunk hozzá. Fáni néni jajveszékelt, mert a kutyát is sajnálta, meg Feri bácsi haragjától is rettegett. Ráadásul félt megfog­ni az elgázolt sebesültet. Rám várt a könyörületes feladat. Mint any- nyiszor, most is föl akartam nya- lábolni Bukfencet, de máskor ke­mény testének semmi tartása sem volt. Valahogy kettőbe kívánkozott a kezemben. Teljesen elernyedt, csak a négy lába reszketett dider­Gerencsér Miklós: Bukfenc gőn. Megfogtam határozottabban, de ekkor fölriadt eszméletlenségé­ből, élesen vomyított, majd újra öntudatülanságba hanyatlott. Mit lehet kezdeni egy magatehe­tetlen foxival? Ezt Fáni néni tudta a legkevésbé. Váltig siránkozott, tanácstalanul tördelte a kezét, foly­vást emlegetve Feri bácsit, akinek haragjában biztos lehetett. Ráadá­suk ólja sem volt Bukfencnek. Hiá­ba próbálták ilyesmihez szoktatni pici korában, egy világért sem ma­radt meg benne. Napközben a sza­bad ég alatt csatangolt, éjszaka a küszöbön helyezte magát kunkori tartásba. Megegyeztünk, én majd gondoskodni fogok Bukfencről. Mindenféle puha rongyokat szed­tek össze a padláson, ebből vetet­tem ágyat a kutyának, feje fölé pe­dig hajlékot hevenyésztem, bádog­ból, deszkából. Késő estig Bukfenc balsorsán szprnorkoditunk, a ren­desnél később feküdtünk le, és el- alvásig fűztük a szót a szerencsét­len eseményről. Reggel átjött Feri bácsi teljes színházi tekintéllyel és komorság­gal. Leguggolt, egészen közelről megszemlélte a rongyain eszmélet­lenül fekvő Bukfencet. Végigtapo­gatta a fejétől a combjáig; lábait megemelte, elejtette. — Gerinctörés — állapította meg. — Sajnos; menthetetlen. — Meg fog gyógyulni — bizony­gattam, noha legbelül nem voltam erről meggyőződve. — Az csoda lenne. — Nekem adja Bukfencet, ha mégis meggyógyul? Kis tűnődés után rábólintott Fe­ri bácsi. — Neked. Még hozzátette, hogy a legböl- csebb lenne agyonütni, de ekkora hidegvérűségre nem képes, aztán magamra hagyott a kutyával. Napokig változatlan maradt min­den. Bukfenc összegömbölyödve feküdt a rongyokon, fejét eldugta valahová a szügyébe, és az élet leg­Bodnftr Lajos fafaragása parányibb jelét sem nyilvánította, ősz volt, hűvös éjszakák jártak. Óvandó a hűléstől, esténként gon­dosan betakargattam. Reggel ugyanúgy láttam rajta viszont a rongyokat, de legalább langyossá­got éreztem a takaróján. Ez éltet­te bennem, a reményt, hogy talán mégsem pusztul eí. Aggasztott vi­szont az étlen-szomjan múló idő. Vizesedényt tettem közel a szájá­hoz, másik edénybe szétnyomko­dott főtt krumplit készítettem oda, hátha csoda történik. Egy reggel azzal a hírrel ébresz­tett nagyanyám, hogy kevesebb a víz az edényben. Máskor morogva tápászkodtam ki az ágyból, most szempillantás alatt talpra szökken­tem. Mezítláb, gatyában siettem ellenőrizni a hír igazát. Valóban, a víz fele hiányzott. Diadalmámorban szaladtam át Farkasékhoz. — Feri bácsi! Az éjszaka vizet ivott Bukfenc! Megharagudott rám a színházi gordonkás. — Hagyj aludni, ne zavarj ekko­ra marhasággal. Valami kóbor ku­tya szlopáihatta ki... Ez bizony valószínű volt. Kedve- szegetten oldalágiam haza. — Feri bácsi szerint egy kóbor kutya ihatott a vízből — mondtam nagyanyámnak. ö szelíden vigasztalt: — Nem bizonyos ám, hogy igaza van ebben. Várj, próbát teszünk. Szerzek egy kis tejet. Ha arra sem kap kedvet, akkor csakugyan kevés a remény. Tejet — akkoriban? Hiszen a csecsemőknek sem jutott. Nagy­anyám úgy boldogult, hogy fölke­reste Szalaiékat, akik több fejős- kecskét tartotitak. Tőlük vásárolt néhány deci friss kecsketejet. Ez­zel cseréltük ki a vizet az edény­ben. Órákig lestem, mozdul-e az élet­jel Bukfencben. Türelmemet az sem rövidítette, hogy egészen el­gémberedtem a hűvös időtől. Vég­re szemtanúja lehetett a várva várt életjelnek. Bukfenc törékeny kis mozdulatokkal emelgetni kezdte a fejét. Hozzáviharzottam, szájához tartottam az edényt, mire sápadt- piro^ nyelvével bele-belenyadoga­tott a tejbe. Vittem az örömhírt nagyanyámnak. — Felgyógyul — biztatott. Még aznap megiszogatta Bukfenc az egész tejet. Ettől kezdve gyara­podó élénkséggel hálálta meg a gondoskodást. Heteken át csak a fejét tudta megemelni. Később tartósan ágaskodott a nyaka, vár­ta a meleg levest, a simogatást. Az­tán feltápás'zkodott a két első lá­bára, de törzsét, derekát változat­lanul úgy hevertette a rongyokon, mintha nem is tartozott volna hoz­zá. Makacsul ilyennek maradt. Furcsa kutya volt: első fele élt, szemével számon tartotta a Világot, kért és hálálkodott, fülét úgy he­gyezte, mint minden más eleven fo­xi, csak a dereka lapult mozdulat­lanul. Feri bácsi hűségesen átjárt dél­előttönként, elvégzendő a helyzet­megállapítást. Borúlátása cseppet sem javult. Okos arckifejezéssel tűnődött, műveltségre valló szava­kat mondott. Ilyeneket: — Katasztrofális károsodás érte a központi idegrendszerét. — Az mit jelent, Feri bácsi? — érdeklődtem rettegve. — Azt, hogy nyomorék marad. Soha többé nem tud felállni. Mégis hívok egy állatorvost. Legjobb lesz az injekció. Az humánus. Megrémültem. — Soha! Inkább maradjon nyo­morék, de nem hagyom bántani! Feri bácsi nevetett és elment. Aztán áthallatszott a pörölése. Szidta, ócsárolta Fáni nénit, el­mondta mindenféle balga süketnek, hogy nem képes húst szerezni. Én meg Bukfencet simogattam. Boldogan vettem észre, hogy ku­tyám — mert hiszen az enyém volt! — hízelegve mozgatja pamacs far­kát. Nem jártam diadaltáncot. Örö­möm oly nagyra nőtt, hogy rende­sen viselkedtem. Mert bár elismer­tem, hogy Feri bácsi hatalmas mű­veltsége tiszteletet érdemel, any- nyival mégis tisztában voltam tu­dattalan létemre, hogy nem ma­radhat béna az a kutya, amelyik mozgatja a farkát. És győztünk mi ketten, hűséges pajtások, a tudományos jóslat el­lenében, Bukfenc csak ezután bi­zonyította, mekkora hűségre ké­pes. El nem szakadt tőlem jószán­tából. Iskolába menet erővel be kellett zárni, s amikor hazafelé tartottam tanítás után, elém jött két utcahossznyira. Nevetett és morgolódott, a nadrágom szárát cibálta, ugrándozva kerülgetett, a lábamhoz dörgölőzött. Eleven lé­nyen ritkán tapasztaltam akkora zabolátlan életkedvet, mint a fel­épült Bukfencnél. Persze az én örö­möm is fölért a napsütéssel. Noha télre fordult az idő, soha nem fáz­tam, kimelegített az örökös han­cúrozás meg a boldog tudat, hogy Bukfenc az enyém. El sem tudtam volna űzni magamtól. Változatla­nul a szabad ég alatti életet ked­velte. Éjszakánként a küszöbön aludt, s úgy tudtunk igazán álmod­ni, ha éreztük egymás közelségét. Megtörtént, hogy reggelre belepte a hó, s ha nyílott az ajtó, azonmód havasén rontott az ágyamhoz. Ügy látszott, Feri bácsi állja a szavát. De egy rossz napon átjött, ötölt-hátoltj, majd tudtára adtla nagyanyámnak: — Nézze Ilonka néni, Bukfenc mégiscsak az enyém. Hazaviszem. Végeredményben semmi nem vál­tozik. Itt lakunk a szomszédban, Bukfencet minden nap láthatják. — Sajnálom, hogy így kivánja, de csakugyan joga van elvinni — törődött bele nagyanyám. Megcsalat|ás|om boldogtalanná tett. Egyedüli reményem maradt a közeli szomszédság. Ezentúl még többet cimboráskodtam Bukfenc­cel. Bárhogy döntöttek a felnőttek, változatlanul a magaménak érez­tem. S erősen hittem, így is marad, a beláthatatlan jövőig. Barátsá­gunk közös akarattal győzedelmes­kedett Farkas úr igazságtalansá­gán. De nem győzedelmeskedhetett hatalmas húséhségén. Ez olyan kí­méletlen volt, hogy harmincöt év múltán is megborzongva gondolok rá. A háború sok csúnya hajlamot kihoz az emberekből. Híre terjedt, hogy az ikrényi erdőben mérgezett húsokat aggattak a fákra, tettek ki a tuskókra, mivel veszedelmesen elszaporodtak a ragadozómadarak, a baromfivérre éhes apróvadak meg a szárnyasokat rabló rókák. Éppen azért, mert a háború miatt be kel­lett szolgáltatni fegyvereiket a va­dászoknak. Ritkítandó a repülő és emlős kártevőket, puska helyett mérgezett hússal próbáltak véde­kezni ellenük. Ki hitte volna, hogy ez a tény bűnös gondolatra vezeti a színházi gordonkást. A zeneiség­gel teli, érzékeny lelkületű és mű­vészi öltözetű Farkas Feri bácsi suttyomban elment az ikrényi er­dőbe, összegyűjtötte a mérgezett húsdarabokat azzal a reménnyel, hogy a mérget valamiképpen ha­tástalanítja, s a húst fölfalja. Boszorkány tervét le nem tagad­hatta, mert házából bőszítően fi­nom illatok lengedeztek tova. Szök- delve sütött-főzött, közben klasszi­kus áriákat fütyült. Kétségtelen, a békebeli illatozással készülő hús­nemű megérdemelte a híres dalla­mokat. Ekkor még nem tudtuk, hogyan jutott Feri bácsi a varázs­fuvolánál kívánatosabb pecsenye birtokába. Az ikrényi erdő meg sem fordult a fejünkben, noha Fá­ni néni zaklatottságából gyanút foghattunk volna. De ki figyel egy süket asszony kétségbeesett ábrá­zatára, amikor áriával kísért zsír­sistergés hallható és vadítja az or­rot a fokhagymával tűzdelt hús il­lata? A legélénkebben, a legmo­hóbban Bukfenc ugrándozott, sok­szor bizonyítva neve jogosságát. Feri bácsi édesdeden ígérte a buz­gó kutyának: — Tiéd lesz az első falat. Elérzékenyültem, hogy mennyire jó szíve van Farkas úrnak. Az ik­rényi erdőre még mindig nem gon­doltam. Inkább hazamentem: sem­mi esetre sem akartam önkínzó nyeldekléssel végignézni, miként dőzsöl majd Feri bácsi a finom fa­latokból. Ez lett a szerencsém a nagy meg­döbbenésben. Csak a hír jutott el hozzám, hogy Bukfenc belepusztult az első falatba. A gordonkaművész sajnálkozott, de nem vette különö­sebben a szívére a történteket. Megmagyarázta, hogy a kártékony vadak ellen különböző méregfajtók használatosak. A legtöbbet hatás­talanítani lehet főzéssel, sütéssel. Balszerencséjére erős mérget, talán ciánt kentek a csalétekre. Régi szo­kás szerint kutyán, macskán pró­bálják ki, elfogyaszthatja-e az em­ber a mérgezett húsból készült ételt. Ha a kóstoló nem jár siker­rel, világos, mi a teendő. El kell dobni az ételt. egtörtént, A művész kesergett, hogy hús nélkül maradt, aztán gordonkázott tovább. Akármilyen szépen húzta ezután a vonót, soha nem bocsátottam meg neki Bukfenc elpusztítását. Muzsikával álcázott gonosz ember volt. Nem azért kellett neki a ku­tya, hogy szeresse?, hanem hogy sé­tálgasson vele. Ugyanezért rövide­sen szerzett egy kiskutyát. Ez puli volt, Vele is remek barátságot kö­töttem, de akárhányszor játszot­tunk, mindig Bukfencre gondoltam. Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Oldalképek
Tartalom