Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-30 / 204. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. AUGUSZTUS 30. Kapocs a művészethez arkalatas probléma a képzőművészet közegében ds a szervezés. Festészetünk, szobrászatnak, grafikánk és iparművészetünk nemcsak minőségét tekintve vált az utóbbi évtizedekben világműhellyé, hanem létszámában, mennyiségében is növekedett. Ez problémát vet fel, konfliktusokat okozott. Bár társadalmunk és a külföld érdeklődése az új alkotások megnövekedett mennyiségének befogadására is képes lenne, de a szervezés döccenésej miatt akadozik a tempó, hiányos a kapcsolat a művészet és a társadalom között. Mindez indokolatlan, hiszen képző- és diparművésze- tünk nemzetközi mérték alapján fejlődik, s ennek szükséges térthez jutnia. Mindez azonban gyakran a a lehetőség szintjén marad csupán. Pedig például a kölni bútor-világkiállításon is jó pozíciókkal vettünk részt, ám — Heczendorfer László megállapítása szerint — éppen szervezési hibák miatt a magyar bútor specialitásai számon kívül maradtak. Az energiák tehát adottak, csak helyenként a vezérlés akadozikMűvészeink évek óta számos külföldi művésztelepeken, tanulmányutakon is vettek részt a rendszeres tapasztalatszerzés és továbbképzés intemacionálds méretek között zajlik. Ebből egész képző- és iparművészeti életünk profitál. Az azonban más kérdés,' hogy a szervezés figyelme arra már nem terjed ki, hogy ebből adódóan például olyan pályázatokat írjanak ki, melyekben azonnal kamato- zódhat alkotóink új tapasztalatszerzése, s rögtön átválthatna a tapasztalat új vizuális eszközök alkalmazásában. A sugárzás egyúttal gyűjtés is. Ilyen értelemben regisztrálható 1982-töl egyebek között Hegedűs Tamás karikaturista bécsi, Kárpáti Tamás, Gross Arnold festő prágai, Ligeti Erika szobrász szófiai, Bakó Ilona iparművész helsinki, En- gelsz József ötvös erfurti, Féner Tamás fotóművész havannai, Lóránt Zsuzsa szobrász bagdadi, Luko- viczky Endre berlini önálló kiállítása. Ugyancsak 1982-iben magyar képek, szobrok, grafikák, iparművészeti tárgyak, könyvek, fotók, karikatúrák kerámiák, rajzok, üvegek szerepeltek Lipcsében, Vietnamban, Faenzában, Vallaurisban, Dortmundban, Madnaoan, Genfiben, Barcelonában, Belgrádiban, Mentonban. Kanadában. . Három földrész mintegy húsz államában. Ez is jelzi vizuális kultúránk gyors és átható térnyerését. E mellett sok új forrásból szerveződő megújulását is. Mindez a szervezeti háttér névtelen szívósságát is dicséri, de ez nem jelenti azt, hogy a lehetőségek terén elértük az optimumot, s a csúcsot. Számtalan országos kiállítás nemcsak az országos érdeklődés változatlanul magas mérőszámára utal, hanem arra is, hogy az erők összefogása még igen sok tartalékot tárhat fel. Annál inkább mivel a festők, szobrászok érzik a kötelező minőség még nagyobb súlyát. Régi igazság — amit művésznek, műkereskedelemnek, az alkotónak és a művészélet szervezőinek érdemes megjegyezniök —, hogy a mestermű mindig hiányzik. Vagyis mindig több szükségeltetik a jó, színvonalas, őszinte műalkotásból, mint amennyi létezik és teremtődik. bből az következük, hogy a következő esztendőkben igényesebb műalkotásokra összpontosítva lehet és kell a hazai kiállításokat, a külföldre irányuló ajánlatokat megtervezni. Ha az alkotásokat szerető, tisztelő, értő és leleményes, mozgékony és művelt szervezőgárda irányítja a munkát, a találkozást, a kapcsot a művek és közönség között, akkor mindez a magyar képző- és iparművészet gyorsabb, egyetemes fejlődését is szolgálja. Körül kell hát nézni a szervező erők portáján is, javítani a belső értékrendet. L. M. Iskolakezdés Az alig több mint két hónapos nyári szünet után tegnap ismét benépesültek az iskolapadok. Az osztálytermek, folyosók megteltek gyermekzsivajjal; a rég látott barátok örömkurjongatásaival, a nyári élmények meséjének hangjaival. Csak a legkisebbek idegenkedtek még az új környezettől, az ismeretlen arcoktól, a Tanító nénitől. Tegnap még idegenkedtek. Mert ma már új barátok, szép és érdekes könyvek, izgalmas tudnivalók várják őket az iskolában. Felvételeink a szolnoki Kassai úti iskola első osztályaiban és a Csanádi krt-i iskolában készültekNépművelőkkel Csehszlovákiában 2. Prágától hazáig é Sárkányölő Szent-György Igen, Prága elragadó — ezzel nem lehet ellenkezni. Néhány óra alatt barátokká váltak a Hradzsin gótikus épületei, a Károly-híd, a Vencel tér. A Vencel tér, amelynek köveit pár hete még a prágai béke-világtalálkozó résztvevői tapodták. A búcsúzáskor fölemeli a kezét az ember: int a Moldva hattyúinak, az Orloj zseniális mestereinek, ismeretlen ismerősként visszaköszön a Károly-híd mindegyik szobrának, s tiszteleg azok előtt, akik egyetlen üvegkristály képére megformálták, (ultramodern módon) az új prágai nemzeti színházat. És a búcsúzóul intő kéz elköszön az elgondolkodtatóan szép város házaitól, emlékműveitől, a Kolozsvári-testvérek sárkányt ölő Szent- György szobrától is. Fenyvesek* szántóföldek, fenyvesek. A sztráda mentén rend, szervezettség — alkalomadtán 100 kjorona büntetést kell fizetni a ki- löttyintett kávézacc miatt. Brno — a hőség városa is, nemcsak az ősi morva fejedelemség székhelye. Megállás után az ember szinte menne is tovább a Miskolc füstjére, porára, szürkeségére emlékeztető városból. De fölmegyünkj a Spielbergbe nyári öltözékben — félelmetes hatás. Trikóink hátul nedvesek az izzadtságtól, s mi nekivágunk a lépcsőknek és röstellkedünk, hogy felkészületlenek vagyunk, hiszen itt, a gyalázatos, később emberégető nácik által is használt kazamatákban raboskodott Martinovicsék lefejezése után Kazinczy Ferenc. Nem mentség, hogy" az itt pusztuló szenvedő lázadók egyik-másikának nimbuszát kikezdte a történelem. Kazinczy cellájában bizony elhervadtak a legutóbb elhelyezett koszorú virágai. Borúra derű, derűre ború — nevezzük bárminek — az olasz carbona- rik emlékhelyein itt-ott megfordultak az italianók zöld- fehér-piros szalagjai; de a trikolórok tüntetnek, figyelmeztetnek így is. Átizzadt trikóink háton hordott jégszekrényekre emlékeztetnek, mire felérünk a Spielberg kazamatáiból. Már megint tanultunk valamit: Fönt a vármúzeum kiállítóhelyiségeiben egy újabb, immár gránitkemény és emberi tanulság: John Hartfield fotóinak kiállítása. A montázs őskorában járunk, csakhogy Hartfield fotóinak hátterében nem az altamirai bölényölő alakjai villannak fel — hanem egészen más alakok. A város főterén mentőautó szirénája üvölt: abbahagyja a játékot a főtér szobrai tövében játszó fúvószenekar, a nép kitódul. „Baleset, baleset!” — hallom mögöttem. Amiről ezúttal hálistennek szó sincs: á teret a Magyar Televízió vette birtokába. Megfordulnak az emberek egy sétáló hölgy után: Pe- remartoni Krisztina lejt végig a macskaköveken. Érkezik Kállai Ferenc, 'körülötte már tömeg áll — szlovák és cseh lapok fotósai. Valaki magyarul szól: „Üdvözöljük, művész úr!” és Kállai Ferenc, noha látszik rajta, hogy nem öt perce kezdte a televíziósfilm forgatását rámosolyog a köszönőre. Rezzenéstelen arcú, fürge japán turisták lecsapnak a „fölhajtásra”, filmfelvevők, képmagnók, fényképezőgépek sort lőnek a filmforgatás helyszínén. Mihályfi Sándor forgatja Vladimir Párái: Vihar a lombikban című könyvéből készült filmjét. A mentőautó fordul néhányat — még mindig szirénázva — a tömeg nőttön nő, végül elromlik a filmezéshez kirendelt fúvós- zenekar erősítője: „egy-kettő, jegyen-dva . .Fölröppen a térről a galambok csokra, szétnyílik az égen, majd visz- szahull a párkányokra. Brno szép! Nehéz elválni a várostól, amelynek helytörténeti múzeumában délutánonként a Folk-team együttes játssza népzenei ihletésű dalait. Nehéz elmenni, de jön Vrasztiszláv városa, Pozsony, a magyar és a középeurópai történelem sokat látott, sokat próbált centruma. A szimpatikus idegenvezető hölgyek enyhén törve a magyart mondják, hogy „Mária Terézia itt is megvetette a lábát és a boldog” (vagy boldogtalan) emlékezetű királynőről lassan mindent elképzelhetek csak azt nem, hogy valaha is kiszámította mi történhet birodalma területén egy-egy intézkedése (félrelépése) után. Nehéz felkutatni a városban Csokonai Vitéz* Petőfi. Kossuth ittjártának nyomait, a szlovák nyelvű útbaigazító táblákból nem derül ki az sem, hogy hol ültek, a szabadságharc előtti korok országgyűléseinek magyarjai. A szlovák nemzeti galériában páratlan szépségű fa oltárszobrokat, táblaképeket csodálhattunk meg, az újabb- kori gyűjteményben pedig szembenézhettünk a szlovák iparművészet remekei mellett a század elején Szolnokon is alkotott Mednyánszky László képiéivel. Innentől az út nem sokáig tartott hazáig. Talán azért, mert gyorsan lezajlott a vámosokkal való találkozás, talán azért, mert az idő gyorsan megy, ha tulajdon friss emlékeivel van elfoglalva az ember? Ki tudja!? Tény, hogy az öt Csehszlovákiában töltött nap oly gyorsan eltelt; épp hogy megöntözte itthon a virágait az ember, máris újra tölthetett az öntöző edénybe. — Vége — Vágner János Brno főterén is van közönsége a magyar televíziónak (A szerző felvételei) Tyúkfi és egyebek Alighanem az úgynevezett komplex összeállítások manapság a rádió legmunkaigényesebb műsorai. Ráadásul talán a legnépszerűbbek is. Az emberek szeretik ha tálcán teszik eléjük a dolgokat. Márpedig a vasárnap reggeli összeállítás a tyúkfi- ról és társairól, ezt tette, s nem is akárhogyan. Azt mondom, tyúkfi. Jogos a kérdés, honnan-e kifejezés? Na, erre még fejből is lehet válaszolni. De a kíváncsiságnak csak eleje van, vége alig ... Mióta ismerjük a tyúkot, a tikmanyt, a tyúk- fit, Árpád apánknak voltak-e tyúkjai stb . .. De a java csak ezután jön: miért vagyunk annyira büszkék a tejfeles csirkepörköltünkre, meg a „csigás” tyúkhúslevesre — fenséges mind a kettő, nem erről van szó! — amikor Bornemissza Anna a 17. században 47 féle, fajta finomságot sütött, főzött a tyúkfiból. Elhal a magyar konyha? Nem, erről szó sincs, bár az üzemi konyhák receptúráit másképpen csodálja majd az utókor, mint mi Bornemissza Anna 1680-as szakácskönyvét. Hány tyúkfi van ma hazánkban? S ha már ennyi van, s még több lehetne, miért nem mi vagyunk a világ legfőbb hústermelői tyúkfiból, baromfiból? Ezek után a leghajmeresztőbb közgazda- sági, gazdasági — sőt világ- politikai kérdések következnek. Hová szállítunk tyúkfit, mennyit, mennyiért, „kifize- tődő-e” ma a csirkehústermelés, mi a prognózis? Ügy véljük ezek mindany- nyiunkat érdeklő kultúrhis- tóriai, gazdaságpolitikai kérdések. De vajon hány lexikont, történeti művet, legújabb közgazdasági kiadványt kellene végigböngészni ahhoz, hogy megközelítően választ kapjunk mindarra, amit a legutóbbi élelmi- szeripari magazin szerkesztői, munkatársai tálcán raktak elénk. Nem hisszük, sokan vették volna a fáradságot, hogy utánanézzenek a műsorban felmerült kérdéseknek. Jó szórakozás volt hallgatni a műsort, amely a rádiós-ismeretterjesztés szép példája. A Harminc perc alatt a Föld körül című adás ezúttal szerényebb volt a megszokottnál. Hiába, ott is meleg van — Párizs, Moszkva, New York — ahonnan a tudósítók jelentkezgetnek. De még így is érdekfeszítő volt a francia alvilágról szóló tudósítás, a hatos ikrekről küldött jelentés, nemkülönben a nemzetközi vita egy-egy részlete: milyen legyen a jó tanár. Ez utóbbi úgy véljük önálló műsort is megérdemelne: el tudnánk képzelni egy olyan órát a Föld körül, amikor a különböző világrészekből küldött vélemények csak erről a nagyon fontos témáról szólnának. Mert nem hisszük ugyan, hogy a jó tanár kézikönyvét ebből a műsorból lehetne majd megírni — s egyáltalán lehetetlen receptet adni —, de tény, hogy érdekes, izgalmas lehetőség, szerkesztőnek, hallgatónak egyaránt. — ti —
