Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-20 / 197. szám
Nemzetközi körkép 1983. AUGUSZTUS 20. Libanoni mozaik A felekezeti demokrácia országa Salvador Fügefalevél-taktika A keresztény falangisták egyik ütege a Suf-hegységben A csöpp Libanon — területe mindössze 10 000 négyzetkilométer, akkora, mint két közepes nagyságú magyar megye, — a világ egyetlen odyan országa, ahol a közjogi méltóságokat és a parlamenti mandátumokat úgynevezett vallási kulcs alapján osztják el tucatnyi íelekezet között. A felekezeti választóvonalak olykor egybeesnek a politikai választóvonalakkal, olykor élesen elkülönülnek tőlük. Hogyan alakult ki ez a sajátos helyzet? Melyek a főbb vallási- politikai csoportok, amelyek oly gyakran szerepelnek a sajtóban? A kiátkozott maroniták Libanon egy része hegyvidék. Az úgynevezett Liba- non-hegység, amely Bejrút fölött kezdődik mintegy 4000 négyzetkilométer területű. Ez az alig járható hegység a történelem, során mindenkor menedékül szolgált az üldözött kisebbség számára. A VII. század elején, még az arab hódítás előtt, ide menekültek a Bizánc által üldözött keresztény maronita szekta tagjai. A maroniták — nevüket a szektaalapító Martun pátriárkától kapták — a keresztesháborúk idején segítséget nyújtottak a hódítóiknak, s ezzel kiérdemelték vallási rehabilitálásukat. Később, a gyarmatosítás ko- rábon Franciaország vállalta fel libanoni „keresztény vértének” támogatását, s III. Napóleon 1860-ban katonai expedíciót indított Libanonba a maroniták megmentésére. A libanoni hegyvidék 1864- ben speciális státuszt kapott a török birodalomban. Keresztény kormányzó irányította, s a törvényhozó testületben többséghez jutottak a keresztények, pontosabban a nagyobb részüket képviselő maroniták. Amikor pedig az első világháború után Libanon és Szíria francia mandátum lett, Párizs 1920- ban a maroniták érdekében Szíriából önkényesen Libanonhoz csatolta a zömmel mohamedánok lakta Bej rútot1, a partvidéket és a Be- kaa-völgyet. így lett a korábbi 4000 (négyzetkilométeres Kis-Libanonból a mai „Nagy- Libanon”. Vallási aritmetika A mohamedán lakosság azonban tiltakozott ez ellen, ezért később, 1943-ban sajátos kompromisszumra került sor. A mohamedánok' lemondtak arról, hogy visszatérjenek Szíriához, a maroniták viszont beleegyeztek a francia csapatok távozásába és a függetlenség kikiáltásába. Egyúttal megállapodtak az úgynevezett felekezeti demokrácia alapelveiben. Az 1932-ben megtartott, kétes értékű népszámlálás alapján, úgy döntöttek, hogy az országban 6:5 az arány a keresztények javára. (Napjainkban — óvatos becslés szerint — a lakosság 35 százaléka a keresztény és 65 százaléka a mohamedán). Mégis, az egyesség értelmében a köztársasági elnök, a hadsereg és a rendőrség vezetője mindenkor maronita, a miniszterelnök szunnita mohamedán, a parlament elnöke pedig síita mohamedán. A parlamentben többség illeti meg a keresztényeket. A köztársasági elnök ma is maronita, Amin Dzsem aj el személyében. A Dzsemajel- klán a legjelentősebb maronita pártra, a falangistákra támaszkodik, de vannak olyan nagycsaládok, illetve klánok, amelyek szembenáll- nak vele. Ilyen az északi Zgíhorta városában a volt köztársasági elnök. Szulej- man Franzsié. Az ő fiát — a maronita közösségen belüli uralom megszerzése érdekében — 1978-ban meggyilkoltatta a Dzsemajel-család. A keresztény Franzsié azóta Dzsemajelék esküdt ellensége. Magánhadseregével csatlakozott az ellenkormányhoz, amely júliusban Szíria támogatásával alakult meg a nemzeti érdekeket kiárusító Izraellel együttműködő Dzse- majel-kormány ellen. Drúzok végveszélyben Az ellenkotnmány vezető ereje a druz közösség. A druzok a térség egyik legsajátosabb mohamedán szektája. A XI. században ugyancsak az üldöztetés elől menekültek a libanoni hegyekbe. Nevüket ad-Darazi perzsa teológusról kapták: ő volt a XI. század elején élt ai-Hakim, az őrült egyiptomi síita kalifa házi filozófusa. A vallási tébolyban szenvedő al-Hakim kíméletlenül üldözte a keresztényeket és az isteni bölcsesség reinkarnációjának tekintette magát: Hívei még szentül hiszik, hogy „a kalifa nem halt meg, csak elrejtezett az időben”, sí hogy egy szép napon, majd visszatér a földre. A libanoni hegyekben a druzok szinte állandóan viaskodtak a maronitákkal. A török uralom idején, a XVII. században vezetőik megkapták a Libanon emírje címet. A francia beavatkozás nyomón, majd a gyarmatosítás idején elnyomták őket. Aligha véletlen, hogy a húszas évek végén ők robbantották ki a nagy felkelést azzal a céllal, hogy Libanon térjen vissza Szíriához. A druzok vezették az 1958-as polgárháborút az Ei.se nho- wer-elvet elfogadó maronita elnök ellen. Az 1965—66-os polgárháború idején a palesztinokkal vállvetve harcoltak a keresztény jobboldal ellen. Most ők kezdeményezték a hazaf ias ellenkormány megalakítását. Az indíték: Izrael a meghirdetett csapatátcsoportosítás jegyében kivonja alakulatait a Bejrúttó-1 délkeletre fekvő Suf-hegységből, a drúzok fellegvárából, s ha oda bevonul a falangisták irányította libanoni hadsereg, a drúzok végveszélybe kerülnek. A mintegy 350 000 libanoni drúz zöme a Dzsumblatt-csa- lád által vezetett Haladó Szocialista Párt híve. Az Arszlan-családot támogató kisebbség Izraellel rokonszenvezik. Mohamedán színkép Említettük, hogy a mai Libanon lakosságának zöme mohamedán. A mohamedánok mintegy fele szunnita, a másik fele siita. \ mohamedán közösség politikailag sokrétű. Vannak olyan csoportok, amelyek rokonszenveznek Szíriával és szemben- állnak a Dzsemájel-kor- mánnyal. Mások viszont — az „ellenségem ellensége a barátom” elv alapján — hajlandók támogatni a maronita vezetőket Szíriával szemben. A szunnita mohmedó- nok egyik elismert vezetője, Rasid Kararni volt miniszterelnök szintén tagja az el- lénkonmánynak. A síiták, akiknek száma meghaladja az egymilliót, a társadalmi ranglétra legalacsonyabb fokán állnak. Egyenjogúságért küzdő szervezetük, az Amal (Remény) több csoportra oszlik; mind többen rokonszenveznek az iráni forradalommal és Khomeinivel. Az elilenkormányban tehát együtt vannak a maroniták, druzok, szunniták. Együtt, de külön-külön szervezetben. Vannak azonban olyan libanoni pártok, illetve szervezetek, ahol nincs különbség mohamedánok és keresz tények között. Ilyen a Libanoni Kommunista Párt, a Palesztin Kommunista Párt és a PFSZ több marxista szervezete. Makai György Egymást érik a békekezdé- ményezéseik, a sürgős orvoslást követelő közép-amerikai válság rendezésére. Lassan a térségben érdekelt valameny- nyi fél kifejtette álláspontját, ám ezek nem egyszer áthidalhatatlan távolságra esnek egymástól. Abban azonban mindenki egyetért, hogy a megoldás egyik kulcskérdése: sikerül-e párbeszéd útján megbékélést elérni a jóideje holtponton veszteglő salvadord polgárháborúban ? Ezért is keltett különös figyelmet a nemrég még alig elképzelhető esemény; Richard Stone, Reagan elnök közép-amerikai küiönmegbí- zottja legutóbbi ingázása során tárgyaló asztalhoz ült a salvadori ellenzéki erők képviselőjével, Rubén Zamo- rával. Eizzel Washington gyakorlatilag első ízben ismerte el. amit előzőleg körömszakadtáig tagadott: az erőviszonyok Salvadorban olyanok, hogy a felszabadító erők bevonása nélkül elképzelhetetlen a politikai kibontakozás. Más kérdés, hogy a Reagan-kormányzat- nak meg voltak az önös céljai a közvetlen kapcsolatfelvétellel. Az aggodalmaskodó honatyák előtt így próbálnak önigazolást szerezni a reakciós Salvadort rezsim katonai segélyeinek növeléséhez, s az amerikai katonai szakértők számának felemeléséhez. Stone hamsúlyozottan csupán közvetítőként lépett fel, arról igyekezvén meggyőzni tárgyalópartnerét, hogy az ellenzéki erők ezúttal vegyenek részt az eredetileg az év végére beígért választásokon. Maguk az érdekeltek ugyanakkor kevés értelmét látják a voksolásnak. A hatalmat birtokló szélső jobboldal például a feltétel nélküli fegyverletételhez szeretné kötni a gerillák bármiféle bevonását. Erre a felszabadító erők — szilárd katonai pozícióik tudatában — természetesen nem hajlandók. Az ultrák, élükön a „mániákus gyilkos” D’Au- buisson őrnaggyal, az alkot- mányozó gyűlés elnökével, minden módon gáncsolják az új alkotmánytervezet és a választási törvény kidolgozását. Ez ugyanis alapkövetelménye lenne a voksolás kiírásának. A halogató taktika újabb bizonyítékaként jelentette be a minap az ideiglenes elnök Alvaro Magana, hogy idén már előreláthatólag sem elég idő, sem elég pénz nem áll rendelkezésre a választások lebonyolításához. E fejlemény távolról sem lepte meg az ellenzéki csoportokat. akik a rendkívüli állapot körülményei között amúgy is meglehetősen illuzórikusnak látják egy „tiszta” voksolás megrendezésének esélyét. De ennél is fontosabb, hogy véleményük szerint semmiféle realitása sincs egy olyan megoldásnak, amely felületi reformdk mellett érintetlenül hagyja a jelenlegi társadalmi struktúrát, nem szakit az oligarchia egyeduralmával nem vet véget a haJálbrigódok garázdálkodásának és nem helyezi új — a szuverenitást és önrendelkezést tiszteletben tartó — alapokra Salvador viszonyát az Egyesült Államokkal. A Fairabundo Marti Nemzeti Felszabadítás! Front (FMLN) és a Forradalmi Demokratikus Front (FDR), vagyis az ellenzék katonai és politikai szárnya ezért a manipulált választás helyett egy átfogóbb politikai rendezés mellett foglal állást, miközben nem hajlandó felfüggeszteni katonai akcióit sem. Tény, hogy a felszabadító erők lassú felmorzsoló harcmodorukkal jelentős sikereket érnék el. Az FMLN- ha csupán a kormánykatonákkal állna szemben komoly esélyei lennének a katonai győzelemre. A pol- gjárhálborű .elhúzód ásáMajl; azonban egyre erősödő amerikai beavatkozással kell számolniuk. Az értelmetlen vérontás elkerülésére, nem katonai gyengeségük, hanem épp erejük tudatában', s számottevő diplomáciai támogatással hátuk mögött ülhetnének tehát a tárgyalóasztalhoz. Az FMLN—FDR azonban úgy véli, hogy az asztal másik óldalán a salva- dori bábkormány mellett a Fehér Ház képviselőinek is ott kellene ülniük, méghozzá nem csupán közvetítői minőségben, hanem a konfliktus felelős részeseiként. Ráadásul ragaszkodnának pártatlan megfigyelők — például a Contadora-csoport képviselőinek — részvételéhez a megbeszéléseken. Ez pedig az USA-nak a legkevésbé sincs ínyére. Stone és Zamora találkozójával mindenesetre megtörtént; az első lépés, amely lehetőséget teremthet a párbeszéd kibontakozására. Az álláspontok azonban egyelőre meglehetősen különbözőek. Így könnyen meglehet, hogy a Reagan-kormányzat a diplamácad tapogatódzást csupán fügefalevélként használja, s a tárgyalások előre betervezett kudarcából akar ürügyet teremteni a katonai beavatkozás fokozására. Elekes Éva A főváros látképe a tenger felől Hogy Málta miniál- lam, azt jószerivel mindenki tudja, Méreteiről fogalmat alkotni, közelebbről is megismerni azonban csak akkor lehet, ha az ember bebarangolja ezt a Budapest felénél alig nagyobb, mindössze 316 négyzetkilométeres mediterrán szigetországot. Málta: híd Európa és Afrika között. Aki egyszer is járt a szigeten, s szót váltott a Vallettái politikusok bármelyikével, ezt a mondatot gyakran hallhatta. Csakugyan: a sziget hatezer éves történetére, kultúrájának alakulására, civilizációjának fejlődésére meghatározóan hatott a két kontinens közötti elhelyezkedés. Málta a Földközi-tenger kékiő víztükrét hasítva Szicíliából éppúgy könnyűszerrel elérhető, mint Líbia partjaitól. Háromszázhúszezer lakója máig is a matti nyelvet beszéli, híven illusztrálva a sziget ősi történelmét, az itt megfordult arabok, normannok és spanyol hajósok, francia és brit hódítók századait. A nyelv — eredetét illetően — valószínűleg pun dialektusból származik, sok-sok arab jövevényszóval, de haMÁLTA tott rá az olasz és az angol nyelv is. A Máltai Lovagrend 268 esztendőn át uralta a szigetet. A XVI. században települtek át Rhodoszról, s ok kezdték meg a híres erődítményrendszer kiépítését. Finnek a homok- és mészkőből létesült szigeterődnek különösen a második világháborúban nőtt meg a jelentősége : huszonhatezer fasiszta légitámadással dacolt ekkor a szövetségesek egyik legnagyobb támaszpontjaként. Az utolsó brit katonák alig néhány éve 1979-ben távoztak a szigetről. A Vallettái kormány szilárdan el nem kötelezett ooliti'kát folytat, s Dom Mintoff miniszterelnök a hetvenes évek közepétől sürgette a brit támaszpontok kiürítését, bár London évi 14 millió fontot fizetett a bázisok használatáért, s ennek a jelentős összegnek az elmaradása bizony sok gondot okozott a szigetországnak. Arról nem is szólva, hogy az évről évre gyarapodó munkanélküliséget is kedvezőtlenül befolyásolta a támaszpontok bezárása. Mintoff munkáspárti vezetése persze napjainkban is tudatában van a sziget geo- és katonapolitikai helyzetének. Mintoff miniszterelnök egy beszédében így fogalmazott: „Fkidig, évszázadokon át, a háborúból tartotta fenn magát Málta. Most szeretnénk megélni abból, hogy a szájgetednken nincsenek támaszpontok”. S a Mintoff- kormány valóiban a Földközi-tenger demilitarizálásában, a teljes leszerelésben látja az enyhülés tényleges megvalósulását. Éppen az Európa és Afrika közti összekötőkapocs szerepből, Málta politikájának e gyakran vitatott sarkalatos pontjából kiindulva magyarázható a szigetország képviselőinek magatartása a madridi konferencián. Valletta ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy az európai biztonság és a Földközi-tengeri helyzetét áttekintő tanácskozás záródokumentumában a 35 résztvevő ország kötelezze el magát az európai biztonság és a Földközi-tengeri kérdések összekapcsolása mellett, s hagyja jóvá a mediterrán térség biztonságáról tartandó külön konferenciára vonatkozó javaslatát. Ezt a fellépést jónéhány küldöttség felesleges késedelmet okozó, túlzott makacsságnak minősítette. Más megfigyelők viszont emlékeztetnek arra, hogy Mintoff kormánya annakidején a helsinki alapokmány aláírása előtt is hasonló kifogásokat támasztott. Különvéleményben természetesen egy Máltához hasonló miniállamnak is joga van, még egy Madridhoz hasonló jelentőségű nemzetközi konferencián is. Ám a spanyol fővárosban folyó, s a kompromisszumos záródokumentum-tervezetig hosszú évék kimerítő diplomáciai kötélhúzásával eljutó értekezlet fontossága sokkal nagyobb, semhogy egyetlen ilyen vitapont megakadályozza sikeres befejezését. Ezért mutatnak rá az optimistább szakértők, hogy a máltai fenntartások Helsinkiben átmenetinek bizonyultak. Gyapay Dénes Összeállította: Majnái- József Amerikai kiképzőtiszt oktatja a salvadori kormányhadsereg katonáit
