Szolnok Megyei Néplap, 1983. augusztus (34. évfolyam, 181-205. szám)
1983-08-16 / 193. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1983. AUGUSZTUS 16. Kortárs alkotások nemzeti gyűjteményünkben Beszélgetés Bereczky Lóránddal, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatójával •8®»» - W**«" Lányka- és gyermekkonfekció-ruhákat, női blúzokat, népi hímzéssel is díszítenek; hímzett garnitúrákat, kézi szövésű torontáli és csomózott perzsaszőnyeget készítenek a jászárokszállási Hímző és Szőnyegszövő Háziipari Szövetkezetben. Az idei tervük 36 millió forint, melynek egyharmadát exportálják Lemezfigyelő Hova lett... A Bikini együttes albuma Minden jel szerint 1983 a Magyar Nemzeti Galéria páratlanul gazdag esztendeje lesz. Még jószerével be sem zárt a nagy magyar reneszánsz kiállítás, amely európai visszihaingú kulturális esemény volt, máris teljes erővel megkezdődött a XX. századi művészetet bemutató, októberben megnyíló állandó kiállítás előkészítése, ezzel kapcsolatban kértünk nyilatkozatot Bereczky Lóránd főigazgatótól. — Századunk legnevesebb művészeinek néhány alkotását a látogatók a Galéria termeiben eddig is megtekinthették — mondotta a főigazgató, — kétségtelen azonban, hogy adósok vagyunk a korszak teljességre törekvő, átfogó bemutatásával. Erőinket összegezve — a Galéria fennállása óta először — most jutottunk el oda, hogy a birtokunkban lévő rendkívül gazdag festészeti és szobrászati anyagot — csaknem félezer alkotást — egységbe gyűjtve, állandó kiállításon tárhassuk a közönség elé. — Régmúlt korok képzőművészetét csaknem hiánytalanul láthatja a közönség... — Valóban, egészen a XIX. század végéig, bár e téren is volt. van hiányt pótló tennivalónk. Tavaly nyitottuk meg a későgótikus számyasoltárokat bemutató kiállításunkat s remélhetőleg az idén még egyet lépünk előre: szeretnénk együtt, állandó jelleggel a közönség elé tárni reneszánsz emlékeinket, a közelmúltban zárult nagy reneszánsz kiállítás egy részét, a Galéria tulajdonában lévő értékeket. Ennek előkészítésével — érthetően most már viszonylag kevesebb a dolgunk, annál több a XX. századi anyaggal. Jelentős szakmai vita előzte meg például azt, hogy mely alkotókkal, életművekkel zárjuk a gyűjteményt, hol húzzuk meg a határt. A XX. századi művészetet bemutató kiállításunk a nagybányáikkal indul, felöleli többek között az alföldi iskolákat, a szecessziót, az avantgárdot, a két világháború közötti művészetet és a hatvanas évek elejével ér véget. Azokat a művészeket, műveket sorakoztatjuk fel, akiknél, amelyeknél vitathatatlan az értékgarancia. A művek túlnyomó többségét a Galéria raktáraiban őriztük, most restaurátoraink valamennyit kézbe veszik. Egyébként ez a három éve kezdődött hatalmas munka aprólékos gonddal és sok szépséggel jár, és gyakran meglepetéssel szolgál. Kerns tok Lovasokjának színei például a tisztítás után valósággal felragyogtak; kiderült, hogy sokkal színesebb ez a kép, mint amilyennek korábban ismertük. Mindegyik művet szeretnénk eredeti állapotába visszavarázsolni, s így — feltehetőleg — kiállításunk a szakemberek számára is újat mond. Sok — de szívesen vállalt — munkát adnak a képkeretek; a maguk műfajában ezek is különleges értékek. Sokat közülük ki kell egészítenünk, újraaranyoznunk. Idő és pénz igényes munka, nem beszélve a második és a harmadik emeleti helyiségek előkészítéséről, ahol majd a műalkotásokat kiállítjuk. — Művészeti életünk eme újabb gazdagodását minden bizonnyal várakozással és örömmel jogadja majd |a legszélesebb közvélemény. Legyünk azonban — nem ok nélkül ■— telhetetlenek: mikor látogathatjuk a ynodern művészet múzeumát, azaz a kortárs képzőművészet kiállítását? — Kétségtelen, hogy a XX. századi kiállításunk nem kortársi gyűjtemény lesz — válaszolta Bereczky Lóránd. — Ha csupán a szándékon és a műalkotásokon múlna, akkor akár holnap is megnyithatnánk a modern képtárat. A Magyar Nemzeti Galéria ugyanis részben a saját, részben a Művelődési Minisztérium vásárlásai révén a ma élő képzőművészek legjobb alkotásainak egész sorával rendelkezik. Elsősorban a helyiséghiány a gondunk, éppen ezért számomra rokonszenves lenne az úgynevezett előszobás rendszerű megoldás. Ez azt jelentené, hogy a modern gyűjtemény az anyaépületen kívül helyezkedne el. Ilyenre van példa a világ számos fővárosában, és arra is, hogy azt maga a főváros kezeli. Ez a lehetőség — átmeneti megoldásként — nálunk is felmerült, tárgyaltunk is róla. Nem lehetetlen, hogy talán már a jövő év végén a fővárossal közösen egy hosszabb időszakon át nyitva tartó kortárs művészeti kiállítást nyitunk, például szomszédunkban, a Budapesti Történeti Múzeumban. — A napokban tárta ki kapuit |a Galériában a kortárs grafikai bemutató. Követi-e majd hasonló más? — A Magyar Nemzeti Galéria másfél évtizede állítja ki falai között a modern grafikát. A mostanihoz hasonló bemutatóra a jövőben háromévenként kerül sor. Közismert, hogy időnként legjobb festőink, szobrászaink is otthonra lelnek nálunk. Nem vagyunk hívei a rövid, gyors bemutatóknak, ezért évente három. esetleg négy kiváló kvalitású alkotónak biztosítunk kiállítási lehetőséget. A modem magyar képzőművészetnek távolabbi terveinkben is helye van. Már bizonyosra vehető, hogy a jövő év tavaszán, a Budapesti Tavaszi Fesztivál részeként emlékkiállításon adózunk Kondor Béla művészetének. A későbbiekben szeretnénk bemutatni a huszas évek művészetét a maga sokrétűségében és sokszínűségében. Elképzeléseink szerint a kissé szokatlan tárlaton felvonultatnánk a kor képzőművészete mellett többek között az építészet, a zene, a tánc, az iparművészet, a színház, a film, a fotó időtálló értékeit is. Terveink között szerepel hasonló módon a hatvanas, majd a hetvenes évek bemutatása is. Ez azonban egy évtizedre szóló program része — mon- * dotta befejezésül Bereczky Lóránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója. Deregán Gábor Bár a Bikini nagylemeze az újdonság, előbb mégis a ma már nem létező — működése idején viszont a popzenei berkekben is sok vitát kiváltó — Beatricéről ejtsünk néhány szót. Mindkét zenekar vezéregyénisége Nagy Ferenc, a rajongóknak egyszerűen csak Feró, aki a műfaj sajátos figurája, „jelensége”. Az első hazai, nőkből álló zenekar a Beatrice volt, amelynek első férfi tagja Nagy Feró. A gyengébb nem képviselői szép csendesen elfogytak és létrejött az új csapat, amelyik átélt néhány zenei stílusváltást, mígnem rájuk sütötték: ők a magyar punk-együttes. Színpadi viselkedésük sokakat megbotránkoztatott, de ugyanakkor sok tizenéves tombolta végig koncertjeiket, a zenekart és a show-mant éltetve. Feltételezhetően a rajongó tábor most ugyanezt teszi a Bikini hangversenyein. Nagy Ferenc változatlanul „cikizi”, szándékosan bosszantja a közönséget. Soha nem azt csinálja, amit szeretnének, várnának tőle, igyekszik mindig meghökkentő, spontán poénokkal kirukkolni. Ez a szellem jellemzi az együttes első nagylemezét is. Már a borító is jellemző a Bikinire, illetve az album zenéjét, szövegét író énekesre. Először nem tudjuk, mit kezdjünk vele, mire véljük a kuszaságot, többször is körbeforgatjuk, mire kisillabizál- juk értelmét. A lemezen millió zörej, hangeffekt, az erdő pihentető hangjai kötik össze a számokat, amelyekben meghökkentő szövegbetétek is hallhatók. A zenekar végigzongorázza a különböző stílusirányzatokat, lágy lírai betéteket őrült rock-tempó vált fel, megszólal keleties muzsika, orosz népdalfeldolgozás. Mindez az egyveleg talán az úgynevezett újhullámos irányzat valamelyik ága-boga. A számok bővelkednek a zenei és a szövegbeli humorban. Egy szellemes fintor a Nem leszek sohasem a játékszered című egykori Kovács Kati sláger paródiája és a gyermekmesék görbetükre. A szövegben valamiféle programját fogalmazta meg az együttes, szemtelenül csipkelődő hangnemét nem szabad túl komolyan venni, és akkor jól szórakozhatunk a lemez hallgatása közben. ' — fs — T Balázs József: ANCISKOLA 23. Még maradt annyi ideje, hogy elküldje Kerczákot az állomásra, értesítse Holocsá- kot a történtekről, Neviczky- nek pedig elhadarta, hogy ha őt is elvinnék, azt feltétlenül mondja meg Perényiné Otti- lia asszonynak, a dobosnak és a Vak Légiósnak, mert a bált akkor nélküle fogják megtartani... Ezt kiváltképpen sajnálta: az ő közreműködése — de még inkább vezetése — nélkül tartanák meg a bált... — Maga velünk jön — csattant rá az egyik idegen Libusra. De nem a kocsihoz vitték, csak az utcán ácsorogtatták, felügyelet mellett végig kellett néznie a házkutatásokat, utcáról utcára járt az idegenekkel. Jól látta: a puskás ember akarta, hogy így végighordják őt a falun. Az emberek a kiskapukra könyököltek, meg a keskeny kis ablakokban bámészkodtak, ő pedig nem tehetett semmit, még az őt követő fiúnak, Neviczkynek sem súghatta meg, mit gondol erről a házkutatásról. Hiszen semmi biztosat nem tudott: hetek óta csendben élt a falu... Lehetséges, hogy ez a puskás ember egyéni akciója? Azért nem tudott előre a látogatásukról ? Nyugalmat erőltetett magára, és a puskás embert kezdte figyelni. Az első percekben, a templomkertben még megfordult a fejében, hogy elmenekül. Jobbnál jobb búvóhelyeken húzhatná meg magát. De most már mégiscsak várnia kell, majd csak kiderül, hogy jól gon- dolja-e, ez a puskás ember az oka mindennek. — Nem értesíthetted őket. hogy jövünk — hallotta a puskás ember gúnyos megjegyzését. — Miről beszél? — fordult felé egész testével Libus. — Letagadnák a csillagot az égről — válaszolt a puskás helyett az egyik civil rendőr. — Lehúztál egy évet, ne akarj visszakerülni a börtönbe — hangja inkább barátságos volt, mint rideg. — Az is igazságtalanság volt, mert bizonyíték nélkül ültettek le — mondta Libus, abban reménykedve, hogy ha ilyen hangnemben folytatódik a beszélgetés, valamit mégiscsak megtudhat. — Jól van ... Nem elég bizonyíték, hogy most is itt Vagy...? Hol az egyjk faluban, hol a másikban ... — Zenész vagyok, tánciskola meg a sok bál... — Tudjuk — vágta el a mondókáját kurtán a rendőr. Közben visszaért Kerczák is az állomásról. Neviczky- vel együtt hallotta az egész disputát, látta a házkutatást, ami abból állott, hogy egy- egy rendőr bement az udvarokra, vékony, hosszú acélpálcákkal beleszúrkált a szalma- meg a szénaboglyába, belesett a vermekbe, meg a pincékbe. Nem mondták meg, hogy mit keresnek, csak nagy igyekezettel kutattak valami titokzatos, ám annál fontosabb dolog után. — Tudod, hogy mit keresünk? — kérdezte a puskás ember. — Nem — válaszolta Libus. — Fegyvereket rejtegetnek. Feljelentés érkezett, hogy a faluban több helyen fegyvert rejtegetnek. Te tudod a legjobban, hogy nem ez az -első eset... — magyarázta fölényesen a puskás ember. — Mindig azt hallom, hogy fegyvereket rejtegetnek — válaszolt megkönnyebbülten Libus. Már tudta, hogy nagy baj nem lehet, hogy ezt a puskás ember találta ki, ő akar jó pontokat gyűjteni az elöljáróságnál. Akkor olyan nagy veszedelem már nincs is. Miközben ezen morfondírozott, Kerczákot kereste a szemével, s a fiú intett neki, beszélt az állomásfőnökkkel, tudják már az állomáson, hogy házkutatást tartanak. — Valami tankról is beszélnek — dünnyögte csak úgy magának a puskás ember. — Eltévedt tank? — kérdezte Libus nagy ártatlanul. — Nos — ütötte fel a fejét a puskás ember. — Hogyan tévedhet el egy tank? — élénkült fel a beszélgetés újabb fordulatán Libus. — Hihetetlen, hihetetlen. De több feljelentés érkezett a járásra, minden feljelentést kivizsgálunk — bólogatott a puskás ember. — Mindazonáltal látták a szamosszegi erdőben. — Hol ? — hökkent meg Libus. — Zártkörű gyűlésen vitattuk meg ezt a tankügyet. .. Volt egy elvtárs, aki azt mondta, hogy kóbor tank nincs, csak valamilyen mozgó akármi, hol itt bukkan fel, hol ott... Ez az ember azt is mondta, hogy Libus Oszkár, a hírhedt zenész, erről többet tudna mondani. — Nem maga volt az az ember? — nézett a puskásra Libus. — Tudsz valamit, vagy nem? — keményedett meg a férfi hangja. — Nem tudok — Libus qsak most fogta fel, hogy ez az alak a beszélgetés elejétől tegezi. Tiltakoznia kellene. Olyan megérzése volt, hogy a puskás ember nem is olyan biztos a dolgában, egyre zavarosabb a viselkedése, a gondolatmenete, az érvelése is. Egészében megfoghatatlan, hogy mit akar elérni, kiült az arcára saját bizonytalansága: nem bízik már az embereiben sem, magában sem. A világ pedig egyre ki- ismerhetetlenebb — valami tankról suttognak, de hogy az igazság végére járjon, már nincsenek meg az eszközei. Az eszközök, amiket még nem is olyan régen oly természetesen használt. Most is sorba állítaná ő szívesen a falut, hogy kifagassa a tankról az embereket, de nem lehet. Nem és nem lehet megcsinálni, és Libus belelátott. Mintha kiszivattyúzták volna belőle a szúrós fölényt, amellyel — mint társai — minden nap felkelt és lefeküdt, a puskás ember szinte kérlelte Libust: — Segíthetnél nekem. Mi ketten annak a nyavalyás ... tanknak is a végére járnánk, hehe — s bizakodón várta a választ. (Folytatjuk) |A rádió I I hulámhossxán [ Áltanulmányok és egyebek Bizonyára nem kulisszatitok — a nézők, az olvasók, a hallgatók a legjobb megmondhatói —, hogy a tv, a rádió és a napi-, illetve a hetilapok számára általában az augusztus a „legnehezebb” hónap. Értjük ezen, hogy ilyenkor tűnnek „legfáradtabbnak” — világért sem mondjuk, hogy legunalmasabbnak — a különböző tömegkommunikációs termékek. Hiába 16—20 forintért mérik az uborkát a piacon, — jelezvén, hogy nincs szezonja — a sajtó, a rádió, a tv számára, — nos, ne mondjuk ki kerek perec ... Nem „mosakodásnak” szánjuk, de a nyári „ez lesz, az lesz” programajánlatok már szinte elfogytak, a visz- szatekintések, összegzések ideje meg még nem jött el. lyíi tagadás, ilyesmi érződött az elmúlt héten a rádió különböző adásaiban, bár a kínálat olyan gazdag, hogy a rádióhallgatót nem érinti olyan mértékben az unalom szele, mint a tv-nézőt vagy az újságolvasót. Az állomás- kereső gombok hű szövetségesek, csak egy mozdulat, s az unott műsor már nem is hallatszik, szól helyette a jó zene egy másik adóról. Más a helyzet, ha az ember célzatosan akar meghallgatni egy-egy műsort. A 168 óra adásában visszatértek a karcagi csatornázás ügyére. Talán emlékeznek erre a hallgatók: a helyi tanács által megállapított hozzájárulást az érintettek közül többen sokallták, nem bírják megfizetni. A szombati 168 óra tovább „görgette” a gondot, a műsor munkatársa arra illetékes vezetőtől kért elvi véleményt az ügyben. A téma attól vált izgalmassá, hogy kikerülhetetlenül a demokratizmus kérdésébe torkollott. Humánus véleményt hallottunk, talán a megoldás is célravezetőnek látszik: segítsenek a várható örökösök a- kispénzű nyugdíjasoknak, akik nem merik — vagy nem bírják — megfizetni házuk csatornázási költségeit. Ügy véljük, ezzel sem jutott nyugvópontra az ügy, hiszen jogilag nem olyan egyszerű ez: mi történik, ha netán az örökhagyó másképpen rendelkezik 5—10—20 év múlva? Ez inkább hallgatói kérdés részünkről, s ezért feltételezzük, nem a végleges véleményt hallottuk. Bizonyíték, hogy a 168 óra ebben a témaszegény időkben is „tartja magát” — bár a hallgatók telefonjaiban az „unalmas” jelző is szerepelt — a csepeli ingatlankezelő vállalat „szakembereinek” külföldi kirándulásairól készített műsor is. Az említettek különböző nyugati és északi országokban — ahol tőlünk teljesen eltérőek a házkezelőségi szokások — „tanulmányozták” a rendszert. Természetesen közpénzen, s ahogy a 168 óra éles bírálatából kiderült, teljesen feleslegesen, haszontalanul. A rádió egyéb riportösszeállításai közül Kispista István vasárnap reggeli műsorát említjük még jó szívvel. Főiskolai hallgatók, tanárok mondták el, hogy teljesen önzetlenül, — még a belföldi utazásaikat sem fizeti senki! — milyen eredményes földrajzi, néprajzi gyűjtőmunkát végeznek. — ti —
